Egészen más világ, mint a másik Avensis, amiben legutóbb ültem. Akkor történetesen egy világ omlott össze bennem: mi ez a bádogdoboz?! Wartburg? Nem az autóval volt gond, csak akkor épp egy 7-es BMW-ből ültem át.
Most viszont a saját Toyotámból, így véletlenül sem kerülhetett a léc a sztratoszférába. Nem én vagyok az Avensis célközönsége, de van egy jó unalmas Toyotám, amit nagyon szeretek. Az én Toyotám viszont egészen máshogy unalmas, mint egy Avensis, ettől persze értékelem én az Avensisek nyújtotta unalmat is. A fokozatmentes automata váltós benzines Avensis viszont kriminális, fapados bénaság volt, nem is értettem, miért mondja a tesztet író Papp Tibi, hogy ez egy nagyon jó autó – nálam a Toyota leírta magát.
Aztán beültem ebbe, és rögtön megéreztem a minőséget, és rájöttem, mi volt a baj a benzinessel: nem ám a benzin, hanem hogy az új 7-es BMW-ből ültem bele át. Ebbe viszont a saját 4Runneremből, ami egyébként nem egy rossz autó, csak távolról sem vakít annyira, mint a BMW, hogy az ember más autók értékeit észre se vegye. A dízel tehát jól indult nálam. Ahogy maga az Avensis is: nem visítozott a biztonsági öv, amiért nem csatolom be, míg ki nem érek a teremgarázsból. Mindenkinek van valami fóbiája, az enyém ez, és az Avensis nagyon rendesen tiszteletben tartja: csak 30-as tempó fölött szól az övért.
Amíg eszembe nem jutott, hol is rontottam el a múltkor (BMW 7), egyik ámulatból a másikba estem. Milyen nagyszerű autó! Négykerekű betonbunker, merev a végtelenségig és stabil, jó vastag a kormány, ahogy szeretem, és nem nyomja a térdemet a középkonzol, mint a Mazda6-ban – gyerekek, ez tökéletes! Oké, egy erős, automata, bőrös dízelben, jó minőségű műanyag burkolatok között nehezen is érzi rosszul magát az ember, de úgy ülök kényelmesen Gödöllőnél, hogy nem is állítgattam semmit, pedig az ördög tudja, ki ült benne előttem. Annyira meg vagyok vele elégedve, hogy már el is képzelem magam, amint meghallom a tiszti kaszinóban, amint egy spicces hadnagyocska azt találja mondani, hah, az új Avensis pedig nem más, uraim, mint egy hitvány ripők, én pedig azonnal párbajra hívom és lekaszabolom. Jó masszív autó, árad belőle a mi bajunk lehet?-érzet.
A zenegép egészen jól szól, bár ahogy leveszem a maximumról kuffogó mélyet és a magasat, nehezen találom a megfelelő hangképet, főleg hogy a hifi merevlemezén tárolt számok között szörfölök. Egy csomó számnak se címe, se előadója, úgyhogy remekül lehetne 80-as évekbeli tucatmetál-kvízt játszani, ha volna megfejtés. Egyet azért megfejtettem, és kíváncsi is lennék, hogy egy újságíró kolléga telepítette, vagy maga a Toyota vásárolta meg a klasszikus Helloween felállás A tale that wasn't right című dalát, amiért nincs bocsánat, és most az olvasó is meghallgathatja:
de sokan szeretik
Vannak értelmetlen dolgok a felszerelésben. Például mire jó egy üvegtető motoros árnyékolóval, ha maga az üveg nem nyitható? Kabrióélmény? Mindegy is, ha valaki szereti, rendelje meg bele, lehet, hogy jó, csak én nem értem. Rengeteg az elektronikai okosság, ugye, elvégre a 650 oldalas használati utasítást sem lustakötéssel szedték. De mi abban az okosság, hogy az autó a legváltozatosabb dolgokért figyelmeztet, de ha levesszük a gyújtást, kiszállunk és Ausztráliába távozunk, nem kapcsolja le a világítást, csak ha automatán hagytuk? Szeretek állandóan lámpával autózni, és ha automatán hagynám, nappal pont nem égne. A navigáció hangutasításaihoz ellenben igen okosan csak a vezetőoldali hangszórókon halkítja le a hifit, az utas zavartalanul élvezheti a gitárszólót tájékozódás közben is.
A követőradar nagyon szépen dolgozik. Elég defenzíven értelmezi a szituációkat, érzésre vagy a dupláját tartja az elégséges követési távolságoknak, de ha valaki bambulni akar, és nem vezetni, jól is van ez így. Egy elénk kimászó keskeny autót viszonylag későn vett észre, de akkor annál rémültebben vészfékezett; egyébként még az autópályás rádiuszú kanyarokban is elég jól értelmezi, ki melyik sávban megy.
