Egy Ikarus, ami nem létezhet

Ikarus 55 - 1972

2007.11.21. 01:06
Lehet, hogy vannak azóta jobb buszok, de szebbet soha nem készítettek. Magyarország egyik legaprólékosabban restaurált, mellesleg magánkézben lévő faros Ikarusa bármilyen Jaguarnál izgalmasabb veteránautó. Tartsanak velünk a fedélzeten!

A tipikus veteránautó nagyjából egy-másfél tonnás, és van vagy hat ablaka. Az Ikarus 55-ös üres tömege 9,5 tonna, ablakból meg húsz van neki. Ha elpusztul, még a MÉH-be juttatása is kisebb vagyon. Milyen lázálmok gyötrik, aki egy ekkora halom, évtizede kint rohasztott ócskavasból buszt akar faragni? Olykor semmilyenek. Elég egy gyors döntés, és máris nyakig ülünk a projektben.

Egy busznál szinte bármilyen említésre érdemes alkatrész megmozdításához daru kell, vagy minimum sok ember. A tulajdonos legfeljebb a dísztárcsákat és a lámpákat tudja egymagában elszerelgetni, még a kerékcseréhez is elkel Superman segítsége.
Motiváció azonban akad bőven. Például: az 1953 és 1973 között elkészült, összesen 7466 darab 55-ös távolsági és 9260 darab 66-os városi buszból alig maradt hírmondó, vagy ha igen, javarészt törmelékként.

Holott az ebből Magyarországon futott közel négyezer darab egy része a nyolcvanas évek elejéig szállította az utasokat a Volán vállalatoknál, kisebb cégeknél, téeszeknél pedig néhány még a rendszerváltáskor is járt. A legtovább az NDK-ban voltak üzemben, ott még a kilencvenes évek elején is lehetett ilyeneken utazni.

Az is jó, hogy egy busz mellett még a legnagyobb amerikai fecskefarkú cirkáló is eltörpül. Pedig ez sem fogyaszt többet 25 liternél, ezt sem drágább rendbe hozni, ráadásul nem porszemnyi 5,5, hanem elegáns 11,3 méter hosszú. De akad egy harmadik vonzó oldala is. Annyi ülése van, hogy egy teljes nagyvállalati osztály, több család, vagy akár egy egész baráti társaság elfér benne egyszerre .

És még egy dolog: a faros Ikarus az egyik legszebb, legegységesebb formatervű busz, amit valaha készítettek a világon. Forradalmi is, egyike az első, igazán sikeres önhordó vázas buszoknak. Továbbá világhírű magyar termék egy olyan sötét korból, amikor az Ikarus azért nem tudta kielégíteni az igényt a keresetté vált faros iránt, mert a népgazdasági tervek szerint 30 ezer babakocsinak is el kellett készülnie ugyanabban az üzemben. Az Ikarus 55/66 minden józan számítás szerint nem történhetett volna meg.

Komplikáltságuk okán faros Ikarusokat manapság Volán-vállalatok szoktak felújítani, ott is brigádok dolgoznak rajtuk. 1993 óta több távolsági kivitelű 55-ös, és egy városi 66-os is elkészült. Veteránvonalon a BKV-nál sunyibb társaság nem is létezik, a volt Sallai garázsban felhalmozott, vidékről évtizedek alatt összegyűjtögetett, teljes régibusz-készletet tavaly tavasszal, a legnagyobb titokban felaprították . Több ajánlat is volt az ott heverő roncsokra. Azóta új grémium foglalkozik a megmaradt néhány jármű sorsával, úgy tűnik, e sokk óta a BKV-n belül is végre új szelek fújnak. A Bözsik (a faros Ikarus ma is gyakran használt neve) közül alig egy-két példány van privát kézben, és a kevés tulajdonos egyike sem milliomos. Csak megszállott.

Amíg nincs benne működő motor és fék, körülményes vontatni. Az egész szomszédságot be kell vonni, ha egy méterrel odébb akarjuk tolni az udvaron, már ha egyáltalán van akkora udvarunk, ahová be lehet vele állni. Olyan tréler pedig, amire egy ekkora hegy felfér, igen kevés van az országban. Ha mégis van, napi huszonnégy órában dolgozik. Ha nincs szolgálatban, az óradíja emberi mércével megfizethetetlen. Ezek után senki ne vádoljon igazságtalansággal, ha sebtében meghozott vásárlási döntése után felelőtlennek mondjuk a kék busz tulajdonosát, Arnold Richárdot.

A buszt egy Zell nevű falucskában élő, olasz-osztrák származású, Formula-1-es felniket készítő illető hirdette a német ebayen, 1500 euróért. Alig kicsivel Stuttgarton túl, ugrásnyira Tatától. Telefon ment ide, telefon ment oda, akadt egy oldtimeres csapat, amelyik éppen Stuttgart felé járt. Megnézték a buszt, egészben lévőnek találták, majd a hazahozott képek láttán Richárd megszervezte az állapotfelmérő túrát. Egy faros Ikarus-felújításon már túljutott szakemberrel, Belák Sándorral kiutaztak, végignyálazták. Az 55-ös annyira komplett volt, hogy még az eredeti elakadásjelző háromszögét is megtalálták.

Különféle problémák persze akadtak az eredetiséggel. Trabant-zöld színre festették át, a korábban betört, bal első, hajlított szélvédő helyére, tetőoszlop beiktatásával egy nagy és egy kicsi síküveget tettek. Mint minden NDK-s Ikaruson, ezen a példányon is teli üvegekre cserélték a beázásra hajlamos, kibillenthető felső részű ablakokat. A vizesedés megszűnt, de a szellőzés is. A motort is kicserélték egy Shönebeckre (állítólag a kombájnokban volt olyan), ami később nehezen helyrehozható beavatkozásnak bizonyult, de a busz menthetőnek tűnt, 500 eurónyi előleg ott ragadt. Kétszer ezer kilométer először, 2004. októberét írjuk.

Ezt a lényegében az utolsók között készített 55.52-es buszt eleve NDK-s megrendelésre gyártották 1972-ben az Ikarus székesfehérvári üzemében. Talán 1989 tavaszáig járt menetrend szerint, utána egy Rostock környéki állami gazdaság használta. Tőlük egy műgyűjtő elvitte a Fekete-erdő mellé, nála nyolc évig kint rohadt a szabad ég alatt. Nota bene: erre még egy jó busz egészsége is rámegy. Onnan a zelli kerékkészítőhöz került, aki guruló bemutatótermet akart belőle faragni, de inkább egy csőrös Scaniának állt neki végül.

Újabb telefonok, kutatás az interneten, Arnold Richárd Magyarország összes buszszállítás-képes spedítőrcégét megkereste. Csak a Masped válaszolt, az ajánlat: 1,8 millió forint. Lábon jön haza a busz, született az újabb döntés. Ismét szervezkedés. Egy Ikarus 55 felújítását már végigszenvedett volánbuszos szerelőpárossal, olajemelőkkel, szerszámokkal, indítóbikával, akkukkal, motorolajjal irány újra a kies baden-württembergi dombság. November vége volt, a szerelők odakint két napot kínlódtak a busszal.

Le kellett kötni a kormányszervót, meg háromból az egyik fékkört, mert az egyik levegőtartály lyukas volt, a kompresszor pedig nem termelt elég nyomást. Egy kereket kicseréltek, valamint nagyjából az összes hűtőcsövet, a rendszer teszteléséhez a közeli patakból kisvödörben hordták a vizet. Ötven óra megfeszített munka után két 55 Ah-s akksiról beindult a motor, menetkész volt a busz. A lámpák világítottak, elöl mutatóba azért akadt fék, a kormány, ha nehezen is, de működött.

A felnigyáros a saját piros rendszámával elkísérte volna a truppot a német-osztrák határig, de arra nem volt forgatókönyv, hogy onnan mi következik. Aztán egy próba után lemondtak a kalandról. Az egész szerkezet recsegett-ropogott, bizonyosnak látszott, hogy az Ikarus a szomszéd falunál kileheli a lelkét, az ex- és az új tulajdonos pedig a rendőrörsön végzi. Erre egyikük sem vágyott.

Rendben van, elúszott a foglaló. Fogjuk fel a két zelli mustrát kirándulásnak, az Ikarus kint marad, mondott le a busztulajdonosságról Richárd. Kétszer ezer kilométer másodszor. Ám a német nem hagyta élni, telefonokkal bombázta, e-mailekkel szpemmelte, nagyon útban volt neki a hatalmas bódé az udvaron. Deus ex machina: 2005 áprilisában egyszer csak csörgött a telefon. „Jövünk haza egy nagy, üres trélerrel Németből, aktuális még a hurcolkodás?” Két óra alatt összeállt a felszerelés a harmadik túrához, bő fél nap múlva pedig a Bözsi önerőből felrotyogott a tréler hátára Zellben. 1000 eurónyi tartozás az eladó felé kiegyenlítve, a harmadik kétszer ezres kirándulás is letudva. Egy nappal később az Ikarus már a saját lábán vonult át a tatai vasútállomásról (ott lehetett leszedni a teherautóról) a szintén tatai tárolóhelyre.

A trélerezés csupán háromszázezer forintba fájt, tehát nagyjából annyiból jött ki, mint a busz vételára. Ezt hívják mifelénk mázlinak. A háromszázezres csomag aztán végigkísérte a faros felújítását. A spéci, eredetivel megegyező mintájú (de nem szürke, hanem fekete) gumiszőnyeg szintén 300 ezerbe került. Az ülések szerencsére teljesen épen maradtak, csak át kellett kárpitozni őket, újabb 300 ezer. Közben Arnold Richárd beiratkozott buszvezetői tanfolyamra, ugyanennyiért. Még a fényezést is háromszázezres részletekben kellett kifizetni, az Ikarus 55 tehát jó feladat a számmisztikusoknak.

Ennyire persze nem ment minden egyszerűen. Csak a tető, a csomagtérajtók, valamint a motorházfedelek voltak használhatók, azok ugyanis alumíniumból készültek, minden mást újjá kellett építeni. Zártszelvényekből a térvázat, az ablakkereteket, hatalmas táblalemezekből, kézi kalapálással, a többit nyújtással. Három tonna vassal lett gazdagabb a helyi MÉH-telep, 1250 flexkorong vételárával a közeli szerszámáruház. A fényezést természetesen helyben kellett megoldani, mert a környéken nem volt akkora szabad kamra, amiben elfért volna. Végül egy autófényező festette le egy alkalmi csarnokban, állványról. A végeredményt látva senki nem mondaná meg, micsoda kőbaltás módszerrel készült.

Sajnos túl jól ment és túl csöndes volt. Egy igazi veterános viszont a gyengeséget és a zajt is feltámasztja.