Sokaknak para újra volán mögé ülni. De van, ami segít.

A jogosítvány megszerzése csak az első lépés, hogy valóban sofőrré váljunk. Az alapokat megadja a – remélhetőleg biztonságos – vezetéshez, de a rutint, tapasztalatot nem az oktató mellett szerezzük meg. Ha nincs autónk még, vagy nem merünk egyedül a forgalomba merészkedni és nincs is mellettünk olyan, aki vállalja a mitfahrer szerepét, akkor bizony könnyen válik egyre rémisztőbbé a gondolat, hogy újra vezessünk.

Nem segíti ezt az utakon közlekedők egy része sem, akik már rég elfelejtették, hogy ők sem kormánykerékkel a kezükben jöttek a világra, és bár lehet, hogy a homokozóban magabiztosan tologatták a dömpert, valószínűleg ők is megszeppenve tették meg az első pár száz vagy ezer kilométerüket. Igen, ők azok, akik ledudálják a tanuló vezetőket, akiknek egy felragasztott T-betű a lúzer szinonímája, akit „alázni kell”. Ez az, ami rátesz még egy lapáttal a friss jogsisok bizonytalanságára, az egyéb dolgokon túl is. Épp ilyen okok miatt volt nehéz rávennünk egy – nem totalcaros – kollégánkat, Attilát, hogy merjen újra vezetni.

A meggyőzésében komoly szerepe volt annak is, hogy a mai autókban már számtalan olyan vezetéstámogató rendszer van, ami sokkal biztonságosabbá és nem utolsó sorban könnyebbé is teszi a vezetést. A tesztalany Suzuki S-CROSS is számtalan ilyennel rendelkezik: a kamerák és szenzorok segítségével jelentősen megkönnyíti a vezetést és olyan megoldásokat kínál, mint a 360°-os kamera, a sávtartó elektronika, a holttérfigyelés, adaptív tempomat, forgalmi jelzések felismerése, és sok minden más. Alább Attila tesztvezetésének tapasztalatait láthatjátok és olvashatjátok.

„Pontosan 10 évvel ezelőtt szereztem meg a vezetői engedélyem, mégsem tudtam igazán kihasználni. Vezettem ugyan pár alkalommal, de távolról sem számítottam rutinos autóvezetőnek; az évek előrehaladtával pedig az önbizalmam sem volt igazán a helyén. Egy idő után kifejezetten kerültem azokat a szituációkat, amikor fennállt az autóvezetés veszélye.

Zavart ez a helyzet, de halogattam a lehetőségét, hogy gátlásaimat és félelmeimet legyőzve újra volán mögé üljek, amíg nem szólt közbe a munka és egy Suzuki S-CROSS, és újra megtapasztaltam, milyen is autózni. Minden szempontból más, mint elsőre gondoltam. Ez már ahhoz képest is egy másik technika, amit utoljára, évekkel korábban vezettem, pláne ahhoz képest, amivel vizsgáztam. Egy Chevrolet Matiz/Spark volt az alany – nincsenek róla szép emlékeim.

Először mindennel meg kellett ismerkednem. Az rendben van, hogy a kormány, a pedálok és a sebváltó nem leptek meg, de ez az autó olyan vezetéstámogató rendszerrel is rendelkezik, amiről még nem is nagyon hallottam. Egy kicsit olyan volt, mintha egy időutazás részese is lennék: annak idején semmiféle hasonló megoldással nem találkoztam és még az is az újdonság erejével hatott rám, hogy az autót egy nyomógombbal kellett beindítanom. Igen, ennyire régen vezettem utoljára és ennyire nem követem az autós híreket sem.

Szerintem minden rutintalan sofőr egyik legnagyobb mumusa a parkolás, mégis az enyhe pánikom ellenére simán megoldottam orral előre és tolatva is. Nem mintha ez teljes mértékben az én érdemem lett volna; az autó is sokat segített ebben, a 360 fokos kamerának köszönhetően pedig olyan élményem volt, amit talán soha nem éreztem addig a volán mögött: nem érhet meglepetés. Nem nőnek ki váratlanul látószög alatt lévő vasoszlopok az autó körül, nem nyitom rá egy nagyobb kőre az ajtót, kilátok a mellettem parkoló autók mögé vagy elé akkor is, ha a saját szememmel ezt nem tehetném. A szenzorok jelzik, hogy eddig és ne tovább, pedig még esélyem sem volt megszokni az autó méreteit.

Természetesen nem volt minden ilyen könnyű. Már önmagában az a tény, hogy minden mozdulatomat kamerák követik, tovább emelte a stressz-szintemet. És még ekkor jött a következő szint, amikor a forgalomba is kimerészkedtem. Tartottam tőle, hogy ennyi év kihagyása utána mennyire fogom érezni a helyes kuplunghasználatot. Igen, eleinte egyszer-kétszer lefulladtam, de viszonylag gyorsan megéreztük egymást az autóval, amitől közben is sok segítséget kaptam és ahogy telt az idő, úgy váltam én is magabiztosabbá, néha már egészen el is tudtam engedni magam vezetés közben. Nem csak vezetni és túlélni próbáltam, hanem „jól vezetni”, és miután ez tudatosult bennem, nagyon megörültem, hiszem a forgatás reggelén még abban sem voltam biztos, hogy különösebb szenvedés nélkül el tudom-e indítani az autót. Remek dolog a holttérfigyelő, de még az automata világításkapcsolás is, főleg egy magamfajta rutintalan sofőrnek.

Persze az, hogy technikai szempontból mennyire volt jó ez a vezetés, erősen véleményes:

van egy olyan érzésem, hogy egyik autós iskola sem engem és az itt látható manővereket mutatná be követendő példaként, de nem is ez volt a cél. Inkább az, hogy hosszú évek óta újra mertem vezetni, és ami még fontosabb, hogy élveztem is a vezetést.”

Nekünk csak egy tanácsunk van a hasonló cipőben járóknak – merjetek újra vezetni, egy megbízható, jó autóval jó móka!

BRAND & CONTENT