Az Arlberg-hágón azért félreálltunk

Pesszimista voltam, a túra előtti beszámolóban hatezer kilométerrel számoltam, mert a Kati akkor még nem készült el a végleges útvonallal, s amúgy is azt gondoltam, még többet kóborolunk majd. De elég volt ez a bő 4600 is, most egy kicsit örülök, hogy végre a gép előtt ülhetek az irodában. Ez a túra a legcsodásabban igazolta: még ha csak egy felverendő-lebontandó sátor a szállás, és nem valami szupererős, szuperklímás, nagyzenés csodaautóval megyünk, csak egy rozzant öreg dízelmercivel, azért egy emberi léptékű utazás azokra a helyekre, ahová már számtalanszor eljutottam újságíróként, rohanó autóbemutatókra, nos az tízszer jobb. Nem is. Százszor.

Az útvonalunk országok szerint így alakult: Ausztria (benne egy kis darab Németországgal), Svájc, Franciaország, Monaco, Olaszország, Szlovénia. Van itt csúsztatás: ha a pisilést, olajszint-ellenőrzést és a dugóban az ajtóból kiállva előrenézést nem számítom, fentiekből négyben csak akvárium-utazók voltunk, mert csak Franciaországban és Olaszországban álltunk meg érdemben. Illetve – a tervezetteken felül – végül Németország is fennakadt a hálón. Vagy mi az övén.

Ne rohanjunk előre. Hiszen nyaralunk.

Mivel utazójárműként a Foltosra esett a választás (a Szent Szobrot még az ükunokáimnak is látniuk kell, azt nem kezdem el ilyennel pusztítani, a Bianchival sok lett volna ennyi kilométer, a Pontonban most épp nincs motor, a 190-esbe nem fér be a sátor, a négy szék, az asztal és a minden egyéb), ezért ezt az utat nem tekintettem kihívásnak. A tavalyi római út igazi expedíció volt a kis Bianchival, arra kicsit büszke is voltam, mert sokan azért nem mennek úgy nyaralni, ahogy mi, akkor. Ott éreztem némi szükségét a folyamatos dokumentálásnak, mert azt se tudtam, végignyomjuk-e a túrát. De a Foltossal? Kérem, ez a mi ötéves Suzuki Swiftünk, eszembe se jutott, hogy bármi komoly baja lehet.

Aztán – ahogy egy ötéves, százezret futott Swiftnél is előfordulhat egy nagyfeszkábel-elöregedés, egy kontakthibás benzinszivattyú, úgy egy negyvenkét éves, ismeretlen futású (400 és 800 ezer km között) állólámpásnál is előjött ez-az. De azért irgum-burgum.

Ausztriában, a legteljesebb békében robogva az autópályán figyeltem fel a gázolajszagra, és amikor észrevettem, hogy már a gázpedált is bokából tartom, s nincs rajta ellenerő, úgy döntöttem, két hibával a tarsolyban eljött az ideje egy Asfinagnak. A gázpedálrugó már tavaly leesett egyszer, Karesz igazított rajta valamit, de ahogy most benéztem a géptető alá, mégis úgy láttam, minden a helyén van.

Pedig a rudazat olyan laza volt, hogy a szerkezet csak a súlyánál fogva húzta vissza magát alapjáratra. Rugó a helyén, két végén beakasztva, abban a pozícióban, ahol a legkisebbet húzza. Pocsék helyen van, az tény, de Karesz vajon miért nem akasztotta két lukkal odébb? Csak azt tudtam elképzelni, hogy valami kiegészítő rugót tett fel valaki korábban, az veszett el tavaly, Karesz is csak azt pótolta, holott kínálkozott kézenfekvő, gyári megoldás is. Azért szenvedtem ott vele fél órát, mire a tűzforró motortérben, a lehetetlenül kis helyen a dögerős rugót először sikerült leakasztanom, majd kettővel odébb vissza.

A gázolajszag forrása aggasztóbbnak bizonyult. Észrevettem, hogy minden résolajcsövem repedezett, ott szivárgott a nyál. Basszus, másfél éve cseréltem őket, igaz, nem a Viannóból vettem gyári, vászonborításút (én, spúr hülye), hanem valami más alkatrészes helyről, de akkor is... Ezek általában azért nem mennek szét ilyen gyakran, 10-15 évet biztosan bírnak, néha többet is. De most, én honnan vegyek egy szettet, Ausztriában, szombat délután?

Van az úgy, hogy a szivárgó résolajcső kibír ötezer kilométert, igaz, ezt csak a gyári szokta tudni, de úgyse tudtam mit tenni, reménykedtem. A család nem sokat érzékelt a dologból: apa matatott valamit elöl, nini, most már nem rángat annyira a váltásnál az autó (a gázpedál-rugó), mintha kevesebbet beszélne, de úgyis megy a film a tableten, kit érdekel. Ja, Kati meg aludt, ahogy szokta jobb egyen.

Mire Salzburg után beértünk a német ekébe – végre, korlátozás nélküli autópálya, lehet tolni!, kiáltottam fel, s az órára néztem, ami a durva emelkedő miatt padlógázon is megrekedt a hetvenes osztásnál –, már sokkal rosszabb lett a szag. Félre az első tankolóhelyen, motortető kinyit, néz. Pontosabban hüledez. Ajjaj, tiszta gázolaj a blokk teljes bal oldala.

Meglett végre az is, miért hallott a Kati egyfolytában kabócaciccegést az út mellől – megrepedt az egyik nyomócső, a hang a lüktető spriccelés volt. Hívom Kareszt, van-e valami gyorskötözős tippje ilyen esetekre. „Hát, még ha lenne nálad cin és forrasztópáka, lehetne tákolni, de ezt szigszalaggal meg nem gyógyítod. Messze nem juttok vele, az biztos, csak ki ne gyulladjon az autó...” Biztató szavak egy remek távoli baráttól, én speciel máris jobban éreztem magam. Este fél nyolc van, mindjárt sötétedik, Innsbrucknál akartunk megszállni, de az már biztosan nem megy, ez kicsit baj. Mi legyen?

Végül is, itt vagyunk München mellett, húsz éve régi bontós barátunk, az olajjal összekent, kinyúlt kötött pulóveres, szarukeretes szemüveges bölcsésznek látszó Edmund közelében. A bontója - pontosabban a bontó a haverjáé, Bernhardé, de ő a szűkszavúbb - ugyan sosincs nyitva hétvégén, de hátha most az egyszer odajön és ad nekünk egy csövet... Ha meg nem, akkor átrendezzük a programot, valahol megszállunk két napot München közelében, az se rossz program, aztán hétfőn csőcsere, nyomulunk tovább. Csak úgy nagyon borulna a program. Gyorsan hívtam Littner Zsoltit, mert Edmund borzalmas tájszólását csak ő érti (meg amúgy is ő tud németül), rácsörgött. Kiderült, Edmundot nem engedi ugyan a felesége, de a többiek kivételesen valamit szerelnek a bontóban, ők megvárnak, hiszen csak egy óra az út.

Nyolcvan kilométert kellett csak autóznunk a bontóhoz. Bálint félvállról megtudakolta, milyen, ha kigyullad az autó. Jó apaként felelős választ gyúrtam neki feltevésmorzsákból. „Nézd, az autók csak a filmekben robbannak, de ahhoz akkor sok dinamit kell. Egy dízelkocsi meg pláne nem robban, maximum elég jól ég. Azt fogod látni, hogy a motorházfedél alól dől a vastag füst. Én gyorsan megállok, lelövöm a motort, előremegyek, és mivel buta emberből vagyok, nem fogom kibírni és kinyitom a motorháztetőt. Ekkor több oxigénhez jut az égő gázolaj, fellobban a láng. Ha mázlim van, hamar elfogy a kifröcsögött gázolaj, és elalszik. Ha nincs mázlim, a vezetékek szigetelése és a zajcsillapítás lángra kap, akkor az égés tovaterjed az utastérbe. Ez nem pillanatok kérdése, ne aggódj, bőven lesz időtök kimenteni tabletet, kispárnát, még cipőt is tudtok venni talán. Ha mázlink van, és az lesz, mivel az állólámpásnak tiszta lemez a hátsó ülése mögött a kaszni, a lángok csak sokára terjednek tovább a csomagtartóra, az alvázvédő meg nem valószínű, hogy gyorsan hátrahozza a lángokat, ezért szerintem a csomagok nagy részét is ki tudjuk még menteni. Utána szépen leülünk ide az árokpartra, meghámozunk egy szendvicset, és végignézzük, ahogy Foltos porrá ég” – szedtem össze, miközben lágyan ringatóztunk a duruzsoló autóval a bajor naplementében.

A megnyugtató forgatókönyv hallatán gyermekeim visszamerültek a Rambow fia vagy mifene nézésébe, mi pedig gyönyörű tájakon kanyarogva, negyed tízre Edmundékhoz értünk. Nem gyulladtunk ki. Ott szereltek a fiúk a sötét hangárban. Húsz perc alatt Bernhard túrt nem is egy, hanem két nyomócsövet, mert a második hengeré is gyanús volt, előkerült egy régi gyártású, de használatlan (NOS) résolajcső is, már csak méretre kellett vágni. Fél óra alatt minden a helyére került, de a 2:1-es méretarányú Karesznek tűnő Bernhard csak nem akarta elengedni a Foltos kezét – pörgette a motort, spriccelte féktisztítóval, nézegette, ingatta a fejét. Ott jön az olaj az egyik porlasztócsúcs-toknál, mutogatta, attól nem jár szépen a motor.

Egyre több lett a szerszám, végül rettenet teuton erővel akkorát húzott a kamrán, hogy elállt. Nnna, készen van. A régi ismeretségre való tekintettel kért pironkodva tíz eurót, én adtam húszat. A régi ismeretségre való tekintettel. Így is baromi rendesek voltak mindannyian, nagyon jó csókák ám ők. Ilyenkor azért arra gondolok, hogy ha most a Szent Szobor, vagy a Ponton sárvédőjén könyököltek volna ketten, kicsit fémmorzsás szerelőruhában, szerszámokat dobálva, annyira azért nem örültem volna... Nem árt, ha az autó nem olyan szép.

Kati közben az egyik kevésbé olajos haverral kokettált, tőle kiderült, nehéz lesz a környéken így tíz óra után szállást találni. A srác eleresztett vagy hat telefont, végül talált egy Herbergét pár faluval odébb, el is kísért minket végig, itt tényleg mindenki iszonyat segítőkész. Reggelivel, négyünknek valami nyolcvan euró lett a szállás, a kölkök tizenegyre ágyban voltak, mi ketten még ittunk egy-egy üveg csodás apátsági sört öt euró/darabjáért (kicsit drágállottuk, aztán később rájöttünk: Franciaországban, hasonló helyen a szódavíz-Heineken kerül ennyibe), aztán alapos zuhany után már durmoltunk is.

Másnap, a szuper reggeli után még megemeltem az autó jobb elejét, kicsit állítottam a kerékcsapágyon, mert észrevettem, hogy hangyányit kotyog. Majd fentről, a dombról megnéztük Wasserburg (mert ott voltunk) kedvesen zömök, Inn folyóval körbekanyarított, középkori panorámáját. Amikor is egy lakkfekete, vészesen öblögető, makulátlan Chevy Bel Air kupé gördült be a parkolóba. Ideje volt távozni, erős lett a veterános konkurencia.

Eredetileg azért terveztük észak felé az odautat, hogy a gyerekeim lássanak Svájcból is valamit, mert az ottani árak ismeretében az tuti, hogy mi soha nem visszük el őket oda máshogyan, csak így, átutazóban. De Svájc szép, látniuk kéne...

Az eredeti tervekhez képest viszont bő kétszáz kilométernyi hátrányt szedtünk össze. Oké, Clermont-Ferrand-t lehúztuk a listáról, no meg segített az ötös váltó angyalian utazásédesítő hatása, ami még 120-as tempó mellett is motorzajmentessé teszi Foltost, de még így felvértezve és átrendezve is valószerűtlennek tűnt, hogy kellemes, nézelődős, kiszállós andalgással elérünk másfél nappal később az 1250 kilométerre levő Albiba. Pláne, hogy Franciaországban minimalizálni akartuk a fizetős autópálya-használatot. Egyszer nézzék meg az árakat, hirtelen olcsónak tűnik a magyar... Igaz, az ottani fizetésekkel biztos nem olyan vészes, számolgassa a franc.

Így történt, hogy rendes hegyeket csak Ausztriában, Innsbruck után láttunk, Svájcban pedig negyediknél visszább egyszer sem kapcsoltam, megállásról tehát szó se esett. Ausztria végénél el akartuk kerülni az Arlberg-alagutat, tehát az Arlberg-hágón szándékoztunk átkelni Liechtensteinbe. Ez végül a vártnál automatikusabban ment, mert épp lezárták a csövet. Ami kellemetlenné tette a próbatételt, hogy így viszont mindenki az egyébként néptelen, 1793 méteren átbukó hágó felé vette az irányt. Volt kit feltartani a hosszúra áttételezett, megpakolt Mercivel...

Ehhez jött még, hogy meredek, hosszú emelkedőkön még korábban előjött egy melegedési probléma. Az út korábbi részén semmi vész nem volt ezzel, mert a mutató mindig 100 fok alatt maradt, de a fenséges Arlberg-hágó végül legyűrte az öreg technikát. Lakóautó-stílusban egyszer-kétszer félreálltam, hogy elengedjek öt-tíz autót, ami összegyűlt mögöttem, de eljött a pillanat, amikor már a fűtés teljes kinyitása sem segített, a mutató ugyanis ráfeküdt a százas osztásra. Nem autót ölni jöttem, hanem nyaralni. Dave Brubeck dala kapóra jött: Take Five, pihenj öt percet. Visszahűltünk kilencvenre, autósor el, uzsgyi. Onnan már csak egy lövés volt a csúcs, lefelé menet elkészült a kötelező családi fotó Svájccal a háttérben, zúztunk.

Liechtenstein előtt egyszer még telenyomtuk a tankot. Akkor még azt hittem, legalább Luzernben, Zürichben, bárhol egy kicsit megállunk. De Kati, az én kis germánom számolt egyet, és kijelentette – sietnünk kell, máskülönben a francia határt sem érjük el estére. Ki mert volna vitázni? Így történt, hogy a svájci plecsni felragasztása után északon rajzoltuk végig az országot nagy tempóban. Svájc pedig ezen az íven olyan, mintha Füzesabonynál autóznál... de nem is igaz, a füzesabonyi sztrádaszakasz ennél sokkal szebb és nyugisabb. Szóval Svájcot elkottáztuk, de legalább estére a franciaországi Nantua mellé értünk, ahol némi utánjárással egy síszállóban találtuk magunkat.

Itt vágott minket arcon az első igazi francia élmény: ebben az országban délelőtt, délután és este nem lehet enni, maximum közértből. Akkor azt hittük, ez valami kelet-francia specialitás, de nem, egész úton, újra meg újra a korgó gyomrunk zaja verte fel a helyieket az édes pihenésből. Mi ugyanis notórius későn kelők és fekvők vagyunk, mely rossz szokásunk a sok-sok autózás, a városnézések, a késői kempingkeresés, sátorverés és egyebek miatt még tovább romlik. Reggelit általában tíz körül majszoltunk a sátorban, mire elindultunk bárhová, tizenegy lett, a gyomrunk tehát három-fél négy körül kongatta meg azt a harangot, amit a frankok birodalmában olyankor nagyon nem illik, hiszen ott mindenki 12.00-kor ebédel és 7.00-kor vacsizik. Akkortájt csak inni lehet a vendéglátóipari egységekben, nagy-nagy mázlival esetleg pizzát, kebabot enni, de ilyen szolgáltatóhelyek sosem akkor estek az utunkba, amikor szükség lett volna rájuk. Így lett ebédünk színtere sok alkalommal a köztéri padon, a pláza előtti parkoló...

A vacsora még rosszabb, mint az ebéd. Este nyolc-fél kilenc felé, amikor egy normál, nem sátorverős napon kezdett megint ránk törni az éhség, már minden hely tömött volt, ha véletlenül, akkor csak sokadjára találtunk helyet, de fél tízkor meg már kinéztek bennünket. Ha sátrat is kellett állítanunk, azzal pedig tuti nem lettünk készen negyed tíz előtt, olyankor pedig – több tapasztalat után már rájöttünk – nem volt értelme elindulni helyet keresni. Olyankor ettünk magunkkal hozott instant japán levest, még jó, hogy betettünk három tucatot a csomagtartóba, just in case. Mind elfogyott!

Mennyire vágytunk ilyenkor Olaszországba, ahol későn jön az ebéd, a délutáni szieszta alatt is mindig találni fritto mistót adó helyet, ha nem, valami melegszendvicset akkor is elő lehet túrni egy bár mélyéről. A vacsora meg... Akár éjfélig is elhúzhatja az ember, és örülnek, hogy jól érzed magad. Tudom, a normálisan élők irányából van ez az erős lesajnálás a genetikailag későn kelők és fekvők felé, épp eleget kaptam már ilyet az életben, most meg az ilyenek röhögnek rajtunk, de ha választani lehetne, én akkor is inkább élnék az olasz tempó szerint. Vagy akár a japánit követve – ott is ilyen ugyanis az élet üteme... Mindegy, nem akarok senkit meggyőzni, kacagjanak jót Csikósék sajátságos Hufnágel Pisti-követő kalandjain. Mi azért jól éreztük magunkat, bár azt hittem, ennél gasztronomikusabb lesz a túra.

Szóval Nantuában, a tó mellett, este bekaptuk a vérlázítóan drága hotdogokat a háromdecis (öteurós) sörökkel. Másnap húztunk tovább gyönyörű kis utakon Albiba, ahol a katolikus történelem egyik legfenségesebb katedrálisa, az 1287-ben alapkő-letett Sainte-Cécile áll. Falai akár egy váré (eredetileg annak is építették a keresztes hadjáratok idején), ablakai lőrések, belül mint egy óriási barlang, amit alaposan feldíszítettek, egyébként meg a világ legnagyobb téglaépülete - bár megnézném, hogy ugyanezen a listán vajon hol a fenében foglal helyet a New York-i Chrysler Building, ami szintén téglából van... Fenségesen nyomasztó, igazi horrorpalota, ha egy éjszakára, lámpa és társaság nélkül bezárnának oda, vihetnének is azonnal Lipótmezőre. Ja, oda nem, azt megszüntették. Akkor házi gondozásba, gyámság alá.

Ahhoz azonban, hogy Sainte-Cécile-t kiérdemeljük, először szállást kellett találnunk. Franciaországban. Este hatkor. Ilyenkor jön rá az ember, hogy Franciaország nem Németország, de nem is Olaszország. Katim ugyan jó előre kinézett egy jó kempinget, úszómedencével, lugassal, de hiába értünk oda mély, fekete, fáradt árkokkal a szemünk alatt, a recepciós szíve nem enyhült: csak 2,8×2 méteres kis sátornak van hely, esetleg adhat légkondis bungalót 200 euróért. Még a Kati se tudott bejutni a campusra, ellenőrizni, hogy igazat állít-e a sátorhelyek méretéről, pedig az ilyenhez gyémántból faragott jellem kell.

Inkább léptünk, mert egy prospektusban szerepelt egy másik kemping kicsit odébb Albitól, gondoltuk, megkeressük. Csak az nem úgy van. A Cap Découvre-ről azt sem tudtam, hogy a kemping, egy hegy, vagy egy település neve. Két és fél órát bolyongtunk a környéken, s mire meglett a megfejtés, rájöttünk, hogy egy csomó körforgalomban rossz irányba mutat a Cap tábla, egy csomónál ott a kemping nyila, ami valójában nem egy jobbra mutató nyíl, hanem csak ez az egyféle tábla van, és jelzi, hogy kemping van a közelben. Agyrém.

Viszont lehet szidni a franciákat, hogy mennyire nem segítőkészek a külföldiekkel szemben, s hogy mennyire nem beszélnek nyelveket, illetve mennyire levegőnek nézik a turistát (azért szerintem egy Magyarországra toppanó idegen sem szörföz azonnal a soknyelvű segítőkészség lágy hullámain, ne feledjük), de azért így, miután látták a kétségbeesésünket, számtalan valóban, az idejét őszintén ránk fordító emberrel találkoztunk. Amint sikerül megrepeszteni a belterjesség burkát, a francia is nagyon aranyos, de előtte levegőnek, esetleg kellemetlen piszoknak néz.

Kiderült, hogy a Cap egy nem igazán jól definiált terület neve, ami a nevéből adódóan tartalmaz egy szirtet is. A kempinghez pedig egy iszonyúan kacskaringós, modern, sok irányba elágazó, látszólag semmibe vivő út vezetett, újabb zavaros táblagyűjteménnyel. Nyolc óra tíz perckor értünk a bejárathoz. Nem volt ott senki, csak egy gyerektábor és néhány kamasz táborozó. Behajtunk, felverjük a sátrat, aztán reggel bejelentkezünk és fizetünk, javasoltam. Kati felemelte az ujját – mi lesz, ha ingatlanháborítás miatt ránk hívják a rendőrséget? Oké, itt minden megeshet, húzzunk, csak találunk valami olcsó hotelt...

Ahogy hajtottam le a dombról, egy nagyon céltudatos Renault Traffic busz húzott felfelé, csak a vezető ült benne. Ez valami bennfentes lesz. Rükvercbe vágtam a váltót, hatalmas porfelhőben utánaeredtem, és tényleg, az ember beszélt is angolul valamit, elő is kerítette a fekete portást a kemping mélyéről, némi fejvakarás után rögtön lett hely, másnap fizethetünk, persze. Az első sátorverésünk volt ez, akadt némi súrlódás a munkafolyamatok igazságos elosztásával (a fiaim kizárólag kalapácsolni akartak, méghozzá a köves földbe, amibe én, pontos, nagy ütésekkel is alig bírtam beküldeni a cövekeket). Aztán a japán leveseket sem volt egyszerű megmelegíteni, mert még a vizesblokkban sem volt konnektor. Végül táborozó csajoknál, vaksötétben, fejlámpával rottyantottunk egy forralónyi vizet, ott porciózgattunk szét mindent a füvön. Rajtunk kacagott a fél tábor, de micsoda isteni ételnek tűnt így is...

Nehéz gondolatok gyötörtek, amikor álomra próbáltam hajtani a fejemet. Oké, túl voltunk egy gázolajcső-mizérián, megoldódott. Sikerrel utolértük magunkat, innentől tartható lett a program, nem hagytunk ki még semmi lényegest. De három napja folyamatosan csak zúztunk előre, a gyerekek sokszor marták egymást, előjött ez a melegedős probléma, ami még rosszabbra is fordulhat, a sátorverés sem volt leányálom, pedig egyszer már óvatosságból begyakoroltunk otthon, a kertben. Hát, a Quechua két másodperces óriássátra inkább két órásnak bizonyult elsőre, most, másodszorra is legalább másfél óra volt, mire odabent állt a négy szék, az asztal, a felfújt matracokra rá lehetett feküdni, a lámpák világítottak, táskák eltéve, szúnyogirtó befújva. De lett később sokkal jobb is a szintidő, csak gyakorlat kérdése az egész.

Ráadásul a navim még Budapest határában elvesztette a műholdjelet, az Ericsson Xperia Mini Pro telefonom Németországban járt ugyanígy, a tartalék régi Samsungom meg se találta a műhódot. Egy nyomorult, biztonsági ellenőrzés végett magunkkal hozott, húszéves Michelin-térképpel navigáltunk mindenfele. Aztán szerencsére Franciaországban feléledt az én telefonom, de abban nem voltak POI-k, nem lehetett töréspontokat beiktatni, mint a naviba. Már fáradtak voltunk, még nagyon keveset láttunk, de sokat mentünk, a gyerekek is sokszor ölték egymást a hátsó ülésen, nyomorult kajákat ettünk, váratlanul az MP3-transzmitter is annyira elkezdett torzítani, hogy már zenét se igen lehetett hallgatni a kocsiban, pedig nálunk az fontos. Tudom, másoknak öröm a szélzaj és a dízelzúgás, de én jobb szeretem a változatosságot, még ha az pocsék is... Másnap jött a sátorlebontás, ami szintén nem leányálom, s a katedrális után megint várt ránk egy csomó utazás Carcassonne-ba... Benne volt a feszkó a levegőben.

Aki csak idáig olvassa majd el a beszámolót, azzal a véleménnyel távozik: a hülyék elindultak egy túl öreg és kényelmetlen autóval, jól megszívták, ráadásul ez az idióta sátrazás is bejátszott, megérdemlik. Az érző szívűek hozzáteszik majd: és azok a szegény gyerekek, ajvé, ajvé... Megjegyzem, a gyerekeket kérdeztük, nem kellemetlen-e az út, de ők még ekkor is élvezték. Ez mondjuk nem változtat azon, hogy nekünk Katival már kicsit nehéz volt a hangulatunk. Hohó, kész trollgyárat húztam fel itt, a Totalcar felületén. Sebaj, volt egy pont, amikor elindult végre az a túra, amit oly soká reszelgettünk. Persze még nem ekkor.

Legalább jól aludtunk, a felfújható matrac a rágombolható lepedővel és takaróval sokkal-sokkal kényelmesebb dolog ám, mint a polifoam-hálózsák kombó. Reggel, fizetéskor kiderült, miért volt oly nehéz megtalálni a kempinget és miért volt oly szikár a szolgáltatás-csomag: a Cap Découvre egy iszonyatos nagy szabadidőpark. Aljában tó, homokos parttal, csörlős vízisí-rendszerrel, csónakázási lehetőséggel, trekking, terepbicajozás, nyári bob, paintball-pálya, ezernyi egyéb sportlehetőség mindenütt – egyfajta édenkert fölött aludtunk. A kemping meg csak arra volt, hogy az iskolai csapatoknak legyen hol olcsón megszállniuk. Ennek megfelelően röhejes pénzt fizettem: 30 euró volt az éjszaka négyünknek.

Albi lenyűgöző volt, 1991-ben, egy vadkempinges túra során már egyszer láttam, azóta vágytam vissza ide. Akkor alig néztük meg a városkát, most körbejártuk – beszabehu, de tényleg. Istenit ebédeltünk, csapattunk tovább Carcassonne-ba, ezzel egyben elhagyva utunk legnyugatibb pontját.

Az új helyen két éjszakát töltöttünk, ráadásul megtaláltuk utunk talán legjobb kempingjét is. Kétmedencés strand, kétméteres sövénnyel elválasztott, óriási sátorhelyek, kiváló étterem (ahol még negyed tizenegykor is volt vacsora), csodás vizesblokkok, a vár meg egy köpésnyire tőlünk...

Ó igen, a vár. Európa egyik legnagyobb egyben megmaradt vára. Oly hatalmas, hogy odabent elfér egy igazi város, aminek minden háza, útja, szökőkútja, temploma megfelel a falak korának. Már a rómaiak is építettek ide erődöt, tőlük a vizigótok vették el a települést 462-ben, s II. Teodor király akkor kezdte építeni a várat. Egyik-másik faldarab abból az időből származik. Aztán lett a vár a szaracénoké, megint a vizigótoké, majd 1209-ben elfoglalták a franciák – sok vér folyt itt. De ma csak a meseszerű, kanyargós utcák, a vaskos játék-kőházikók, a rejtett, lugasos borkimérések, egy katedrális, míves kutak, ezernyi étterem van itt. Véresre tapossák egymás lábát a turisták, de senki nem veszi ezt észre, mert Carcassonne hangulata és szépsége tényleg hipnotikus. Négy órát járkáltunk benne, még enni is elfelejtettünk... Ahogy mindig.

Talán akkor indult be az igazi nyaralás. Meglett a ritmus, este végre egy jó, kül-carcassonne-i, utcai helyen betoltunk egy csodás vacsorát, rendes rozéborral, az utcai asztalnál ülve, szemlélve a járókelőket, igazi francia stílusban. A gyerekek végre önfeledten rollerezhettek a sima aszfalton, aznap épp csak pár percet töltöttünk az autóban, és Foltos öreg, fáradt, hűséges teste is kapott végre néhány simogatást a járókelők tekintetétől. Kerek volt a világ, igazából ezért jöttünk, gondoltam a kabócakórus balzsamosan monoton zenéjét hallgatva.

Jót tett a családi hangulatnak a sátorbolygatás nélkül töltött teljes nap, a két darab esti strandozás, a jó kaják. Úgy indultunk másnap az útnak, mintha csak abban a pillanatban kezdődött volna az egész. Ekkor azonban újabb, ezúttal valóban fájdalmas és káros malőr következett.

Szívem legmélyéről imádott kis Sonym, a nagy-CCD-s, igazi SLR-szerű képeket készítő, ám mégis farmerzsebben elférő RX–100-asom, amelyet annyira szeretek, hogy csak a legritkább esetben nyúlok már tükörreflexes géphez, mert mindent megcsinál, amit hónapokig kerestem a neten, hogy van-e nála jobb, amire hónapokig spóroltam, amit még talán a Foltos állólámpásnál is jobban szeretek, s amit fotós fórumok a világ legjobb kompakt fényképezőgépének tartanak – nos, ez a kis Sonym elkezdett hibaüzeneteket irkálni a kijelzőre, ezen a selymes carcassonne-i napon. Tény, hogy előző reggel esett, s ha nem is ázott be a sátor, de a belső zseb, amibe betettem, felettébb nedves lett. A gép is.

Másnap, Pézenasban olykor már teljes lett nála a homály, pedig Pézenas gyönyörű kisváros. Na, akkor vettem vissza az apai einstand jogán Kati régi, filléres, tizenegy éves Canon kompaktját a Norbitól, hogy legyenek egyáltalán képeim. Montpellier-ben a Sony már csak nagylátószögön működött, mert amikor kitoltam telére, azonnal meghülyült. Nem baj, mert hiába nagyváros Montpellier, annyira azért nem kell hasra esni tőle. Szép, szép, de van a környéken jobb is. Mire Arles-ba értünk – ahol öt teljes, háborítatlan éjszakát terveztünk eltölteni, és ami miatt siettünk, mert itt bizony előre lefoglaltuk a kempinghelyet – már csak ki-be öltögette félútig az objektívjét, mint egy haldokló kajmán. Onnantól semmilyen módon nem tudtam belőle több képet kicsiholni, s már csak a tragikus régi Canont, olykor a feleségem szintén Canon, de modernebb és jobb S200-asát használtam. Kölcsibe.

Zene, régi autó, fényképezés – tudom, ezek réteghobbik, nem mindenki él velük, akit pedig nem izgatnak az efféle ügyek, nem is érti, miért oly fontosak. Magyarázhatnám, hogy egy ilyen túra olyan, mint egy kifestőkönyv, minden nem-tengerparti, nem-légkondicionálva-odarohanós, nem-elsőpizzázóban-besörözős-beevős, azaz a tipikusnál kicsit polírozottabb elem, amit hozzáteszel – kultúra, városnézés, helyi nyelven kommunikálni próbálás, tömegközlekedés kipróbálása, kaja drága helyen, kaja olcsó helyen, kaja gyanús helyen, a hallgatott zenék, az érdekes szállások, no meg pláne a fotók, amiken kívül tíz év múlva szinte semmid nem lesz egy ilyen útból, csak a foszladozó és bizonytalan emlékeid –, nos ezek az emberi elemek teszik igazán színessé, háromdimenzióssá, színessé-szagossá az egészet. De aki úgy gondolja, hogy a zene, az öreg autó és a jó fotó butaság, annak én úgyis sznob vagyok. Én meg csak azt mondom – szeretem a színeket. Minél több efféle elem hiányzik a kirakósból, annál halványabb lesz minden oldal.

Ekkorra az MP3-átjátszó bedöglése miatt a zenéből már csak az öt darab magunkkal hozott cédé (két Crosby, Stills, Nash and Young, egy Kern, egy Mike Oldfield és egy Buena Vista Social Club) maradt, a fotóapparátból pedig kiesett a gyöngyszemeket készítő csodagép, igaz, a navim éledezni kezdett. Nem voltam teljesen boldog.

Hogy erőt merítsek, arra gondoltam, hogy a Zirig Árpi például bármivel, talán egy gyufaskatulyával is meg tudja fotózni a csodát, ha adnak neki valami fényérzékeny anyagot és egy pici lukat előtte, de egy tizenhatezer forintos, áruházi szappan-Nikonnal biztosan, mert azt már láttam. Így talán én is tudok majd egy közepes riportázst készíteni valami közepesnél pocsékabb és öregebb Canonnal. És ezzel nagyjából túl is tettem magam a dolgon, bár utólag nagyon látom, mennyivel jobb lehetett volna az anyag a megfelelő eszközzel.

Másnap utunk legjobb része jött, és ez nem Avignon volt, pedig egy normális túrán már az is simán fellépett volna a dobogó tetejére. A város, amit a XIV. században pénz-, hatalom- és pompaéhes pápák építették csodává, amit nem romboltak le az évszázadok, és ahol óriási a kulturális nyüzsgés. Itt vettünk is valami ausztrál utcai zenésznél egy cédét – a csávó olyan flamencót játszott egy törött gitáron, amilyet még Spanyolországban sem hallottam eddig, tiszta Paco de Lucia volt, amit művelt. Megkövülten hallgattuk vagy húsz percig, majd leheveredtünk egy kávézóban.

St. Rémy-de-la-Provence sem volt éppen rossz, kicsi, hangulatos kővároska, ahol új szokást vettünk fel: a legklasszabb sajtárusnál (ez alkalommal egy morózus banyák által vitt, díszes kirakatú bolt volt) mindennap vettünk egy nagy darab, izgalmasnak tűnő sajtot, hozzá néhány olívabogyót, esetleg paradicsomot, és erre rásütöttük – megvolt az ebéd. Igazából élveztük is, az ember nem olyan nagyon éhes a harminchat fokban. Az új ritmus megint csak nagymértékben növelte az elégedettséget a legénység körében, napról-napra jobban élveztük az egészet.

Foltos is megkedvelte a francia utazást, rettenetes lóerőhiányát meghazudtolva tolt-vont fel minket a kanyargós, dimbes-dombos emelkedőkön, miközben a fogyasztása masszívan nyolc liter alá kúszott. Tőlem kérhetett volna többet is, mert Franciaországban olyan olcsón tankoltunk, ahogy itthon még tavaly ősszel, a nagy olajár-zuhanás napjaiban, a Lukoil kútnál sem sikerült. 1,14 és 1,07 euró közötti árakról beszélek, ami a 307 forintos euróval 350 és 328 forint közötti liternek felel meg. Kicsit más, mint itthon, mi?

Azt is megtapasztaltuk lassan, hogy a közért (Carrefour, L.Eclerc, SuperU) egyes tételekben még olcsóbb is, mint a magyar (pedig mennyivel többet keresnek a franciák, te jó ég), viszont az éttermi kajálás, kávézás penetránsan drága – egy szimpla pizza (a franciák egész más dolgokat tesznek rá, mint az olaszok, nem szabad kihagyni az enyhén csípős, olajos Piment-szószt, amit sok helyen adnak mellé) nyolc-tíz euró valami kis koszosban, egy kávé simán 3-4 euró, a trükkös kávék pedig még drágábbak. Így utólag nézve: még jó is, hogy annyi ebédről és vacsiról lemaradtunk, hamar vége szakadt volna az útnak, ahogy eredetileg terveztük.

Visszatérve a hetedik nap – és a túra – legnagyobb csodájához: ez egy Les Baux-de-Provence nevű hely volt, ahová csak a Lonely Planet tanácsára hajtottunk fel a nap végén. Bárcsak rászántuk volna az egész napot... Valami 12 euró volt a parkolás a rettentő meredek hegyoldalban, szívtuk a fogunkat, de látszott – ha itt meg akarunk állni, nem fogunk máshol (bennfentesek nyilván tudnak majd hatvan méterrel odébb, árnyékos, kéteurós parkolót is). Aztán másztunk még jó sok lépcsőt és egyszer csak beléptünk Óz csodavilágába. Képzeljenek el egy óriási, dobozszerű kődarabban végződő hegyet, mely dobozba mély utcákat, házakat vájtak valamikor Krisztus előtt 6000 évvel. Azóta mindig éltek itt emberek, bár a házak többsége közben épített kőfalas lett.

Les Baux a XII. században élte fénykorát, hatalmas és fényes lovagi központ volt itt, aztán, amikor a városka a helyi reformáció központja lett, az itt, a hely tetejére fokozatosan felépült, igen komoly várat Richelieu bíboros 1632-ben leromboltatta. Ahhoz képest elég sok megmaradt belőle, így közel négyszáz évvel később is... Utoljára a kambodzsai Angkorban tapasztaltam hasonlóan lenyűgözőt.

A röhejes belépő után (valami húsz euró volt az óriási helyen elterülő romokhoz négyünknek) két órát barangoltunk a területen, újabb és újabb középkori részleteket fedezve fel. Ezek itt felépítették a korabeli kőhajító gépeket, amelyekkel néha bemutatókat is tartanak, meg lehet nézni az öntödét, a kápolna maradványait, magasra fel lehet mászni az ősi lépcsőkön a bástyákra... Á, leírhatatlan az egész.

Hajdanában 4000-en laktak itt, ma csak 22-en, a városka a turizmusból él. Szerencsére csak lézengenek a nézelődők, kifejezetten csendes volt a hely. Még két apró érdekesség, aztán lépünk: a bauxit (az alumínium alapanyaga) is Les Baux-ról kapta a nevét: az anyagot itt fedezte fel a geológus Pierre Berthier 1821-ben, a város tulajdonjoga 1642 óta pedig névleg a Monacót uraló Grimaldi családé – persze csak névleg, mert ez itt francia terület. De például a monacói hercegnő Les Baux címerét használja...

Másnap úgy döntöttünk, megnézzük otthonunkat, Arles-t, aztán tengerezünk. Arles is telis-tele van középkori házakkal, a közepe pedig egy római amfiteátrum, amit – mint minden franciaországi amfit – a középkorban teleraktak házakkal, a boltíveiket befalazták és egyfajta belső városfalként használták. Arles amfiteátrumán is látszanak még ezek a jegyek: meghagytak egy-két bástyát, némelyik boltív falazását is – aki unja a horvátországi és olaszországi hasonló építményeket, itt kicsit mást lát.

Szép dolog a kultúra, de az amfi épp zárva volt, ezért a legnagyobb arles-i élményünk a piac lett, ami viszont földbe döngölt, mert ilyen itthon nincs. A régi arles-i fal mentén kilométer hosszan, a széles út két járdáján végig árusok, százával, talán ezrével. Életemben ennyiféle sajtot, olajbogyót, hagymafajtát nem láttam, a fűszerválaszték veri az isztambuli piacét, az utca közepe pedig igazi fehérfurgon-mennyország.

A sok, egyforma, fehér kisteher okozta kómából valószerűtlen látomás rántott ki: egy Peugeot 403-as pickup közelgett egy mellékutcából. Nem vásári látványosság, hanem napi használatú járgány, valami növényárusé, láttam, ahogy később pakolt bele. Az sem valószínű, hogy alig pár tíz éves, afrikai gyártmány, mert azok a legritkábban ilyen szürkéskékek – ez bizony eredeti, bő ötvenéves, francia cucc.

Hitelesebb autó nem is volt a környéken, szinte még Louis de Funest és Pierre Richard-t is látni véltem a hömpölygő tömegben. Sajt, olajbogyó, nugát (ó istenem, azok a hasáb nugátok...), paella – meg is volt az ebédünk a fal melletti park egyik árnyékos kő-mellvédjén. Mire felfaltunk mindent, a piacot lényegében kiürítették és már takarították is a helyét, egy óra múlva tiszta volt az utca, hömpölygött a forgalom. Hogy utáltam, amikor a Bosnyák tér mellett laktunk, hogy a szombati piac után (ami méretben a századrésze ennek) még este sem volt eltakarítva a sok szemét, s a kertünk mindig tele volt nejlonnal... A franciáknál ez valahogy jobban működik, igaz, a mellékutcák meg gyakrabban koszosak.

Arles-ból egyenesen Saint-Maries-de-la-Merbe autóztunk, alig harminc kilométer volt a táv. Népszerű fürdőhely, a partot kicsiny földnyelvek darabolják strandokká, és bár mindenütt kint a tábla: „pas surveillance”, azaz nincs életmentő szolgálat, nem javasolt a fürdés, mégis sokan vannak. Óriásit tengereztünk, este jött a jutalomzaba, Katinak a rákok, Norbinak a tintahalkarika, nekem a nyárson sült kardhal, csak Bálint ragadt a földhöz a pizzával, bármennyire győzködtük, hogy olyat egyen, amit otthon nem lehet.

Nem megyek bele napi bontásban, mi jött ez után, inkább csak felmutatom a kártyákat. Pont du Gard a világ legmagasabb (48,8 méter magas) ókori római hídja, ráadásul sosem rombolták igazán le. A második században épült és a hatodik századig látta el Nimes városát az Uzes mellett fakadó forrásból. Pont du Gard a világörökség része, a területre a 18 eurós parkolódíjjal meg is váltottuk a családi jegyet.

Innentől lehetett mászkálni mindenfele, lent a folyóban fürödni, hatalmasakat csobbanni a szirtekről, a környéken csónakot, kenut bérelni és evezni, hegyet mászni, mindent. Színes, rendezett, profin tálalt látványosság, szuper a központ a játszóházzal, filmes teremmel, minden fillért megér a belépő. De ha valaki odamegy, ne felejtsen átmenni a hídon és a bal hídfőnél felmászni a 200 méteres panorámaúton végig – onnan a legszebb a híd, de ahogy tapasztaltam, alig páran találják meg a kilátópontot.

Ha már Pont du Gard, akkor megnéztük a hajdani forrás helyét is, Uzest (amit „üzesz”-nek ejt a francia). Ismét egy szabványos, középkori, csupakőház városka, de ennek is van egy egyedi hangulata, ha másnap nem autóztunk volna el Aigues-Mortes-ba, ami egy ennél még rendesebb, régi városfallal és bástyákkal körülvett város, olyan, mint valami Carcassonne-modell, akkor azt mondanám, a legjobb kisváros volt utunk során. Sajnos Aigues-Mortes még Uzesnél is klasszabb, utcáról-utcára bejártuk, majd óriási kagylóvacsorát csaptunk a főtéren.

Érdekes, még ezek a vidéki, kicsi városok is tele vannak feketékkel, arabokkal, de itt nem alakul ki olyan szlöm körülöttük, mint a nagyvárosokban. Mindenki tiszta, normál ruhában van, kulturáltan viselkedik, kicsi helyen úgy tűnik, jobban megy az asszimiláció – de ez csak egy turista megfigyelése. Jártunk Nimes-ben is, ami errefelé nagyvárosnak minősül (hatalmas amfiteátrummal, amiben valami modern koncert zajlott, római maradványok, csatornarendszer, sétálóutcák, viszont sok helyen húgyszag, lepattantság, büdös, rendezetlenség); jó-jó, de nem estünk hasra tőle. Ráadásul jó messze esett a kempingtől, nem is írtuk be eléggé precízen a naviba a címet, ezért 11.02-kor értünk az automata sorompóhoz? Mit gondolnak, beengedett? Foltos kint aludt aznap.

Jártunk aztán még Arles-ból elfele Marseille-ben is, amitől mindenki óvott, de én tudtam, hogy érdemes odamenni, mert jó pár sajtóúton odavittek. Tény, nem szabad nagyon elveszni a kis utcákban, mert azok zűrösek lehetnek. Elképesztő a város fekvése, az öbölben óriási hangulat, a környező utcákban igazi Rejtő Jenő-i zűrzavarral.

Végre nem csak azért mentem fel a hegyre, hogy a tesztautóról készítsek egy gyors fotót, hanem megnézhettem kis családommal a templomot és az azt körülvevő panorámateraszt.

Most jöttem rá, milyen közel is fekszik Marseille-hez If vára, ahonnan Monte Cristo meglógott. Egyben beautóztuk Marseille utcáit és megláttam az első pléhdísztárcsás Mercit is a miénken kívül: egy halványzöld, 240 D 123-ast. A tulaja nagyon nézett.

Tovább. St. Tropez bájos, hangulatos tengerparti halászvároska lenne amúgy, de az öble tele van óriási jachtokkal, amelyek darabja akkora, mint a parton vagy öt-tíz ház.

Régi és modern, mértéktartó és kivagyi, ízléses és ízléstelen – az én gyomromnak kissé tömény volt ez a kontraszt. A helyi festők a régi St. Tropez-t festik, a vászon mögött meg kikandikál a magamutogató otrombaság.

Egy újságosnál találtam hatalmas, régi fotókat – na, azt a St. Tropez-t én is szerettem volna. Sok régi autó, pici hajók, szép házak – tudom, maradi vagyok, kell a filmsztárok jachtja, különben borul az egyensúly.

És az a dugó, az a káosz... Egy porcikám nem vágyik vissza oda, ráadásul 12 euróért két olyan szörnyű kávét kaptunk, hogy otthagytuk. Férjen bele ennyi... De egyvalami egyre jobban csiklandozott: St. Tropez-ben szpottoltam kábé az ötvenedik Honda Daxot az út során, márpedig gyerekkorom óta ez a kedvenc kismotorom.

Volt is már ilyenem, de egy nagyon gyenge példány, a franciák viszont igazi kultmotorként tartják, baromi sok van belőlük, a legtöbb tuningolt és állati klassz. Sajnos az árak külföldön elszálltak, itthon ilyen motor nincs, tehát nem fenyeget, hogy megint legyen ilyenem – de azért hirtelen nagyon vágyom egyre.

Menekültünk. Az óriási, elég drága (70 euróba került naponta, az arles-i és a carcasonne-i 50-ével, az albii 30-ával szemben) Bormes-les-Mimosas-i kempingnek, ahol épp laktunk, a térkép szerint volt tengerpartja, a délutánt ott terveztük eltölteni. Közel negyedórás túra lecaplatni a hegyről, de gyönyörű a part. Egyvalami gyanús: kevesen vannak a vízben, aki bent van, az is mind németül és hollandul kajabál. Mindegy, Bálint felfújja a SuperU-ben kisírt krokodiljukat, bevetetik magukat a habokba. Sikoltozás. Aha, akkor hideg a víz. Én utánuk eredtem, majdnem derékig. Azon a ponton beleértek a körmeim és köröm nélküli egyebeim a vízbe, s mind egyszerre megfájdult. Kirohantam.

Hogy lehet ez? Alig odébb, Saint-Maries-ben finom volt a víz. Itt napok óta napsütéses idő volt és hőség. A víz meg talán ha tizenhat fokos. Néztem a nemfürdőket – ott izzadtak a parton, néha bokáig beálltak a vízbe és vágyakoztak. A Bálint elmerült többször, legyűrte a krokodil, de messziről láttam, hogy vacogott, Norbi – pedig általában ő bírja jobban a hideget – inkább kint ácsorgott kétségbeesve.

Kati is bement egy hosszú percre, lilán jött ki. Na, ideje a vacsorának. Nem ecsetelem, isteni volt, persze 90 euróért lehetett is, itt kezdtük végképp elveszteni a nyereséget, amit az első napok nem-evésével szereztünk. De hiszen ezért jöttünk, majd ha elfogy a pénz, hazamegyünk.

Bormes-les-Mimosas-tól már masszívan hazaindultunk, Foltos egykedvűen falni kezdte a kilométereket. Beugrottunk Cannes-ba (készült fotó a filmes gála palotájáról), Nizzába (ez is szép, de bedugult, parkolóhely meg nincs, amúgy is ezerszer voltam itt autóbemutatón).

Úgy terveztük, Monte Carlóban készül majd ötünkről egy fotó az öbölben, épp ott, ahol a tesztautókról már annyit csináltam, utána elgurulunk a kaszinó előtt, hogy a fiúk lássanak egyben sok-sok sportkocsit, majd leparkolunk, és bár életemben tizedszer járok itt, most először rászánom az időt, és a családdal megnézem a hercegi palotát.

Aha. Mert az úgy van. Monte Carlo amúgy is egy szűk, meredek utcákkal telerakott, bedugult, szörnyű közlekedésű hely, de most az öblöt körülölelő utat és a kaszinó melletti főutcát felbontották. Többek között.

A nyár közepén, gratulálok. A dugó felfoghatatlan volt, menekülési utak nem voltak, a külső tükrömben konkrétan háromnegyed órán át néztem a kaszinót (ami elé nem engedtek behajtani, holott mi is masszív krómmaszkos járgánnyal érkeztünk), előrefelé meg egy kínai busz fenekét.

Aztán a palotánál se lehetett felhajtani a parkolóhoz, s két óra után olyan fáradtak lettünk az autós városnézéstől, mint egy maratoni lefutásától. Innen is inkább elhúztunk, nem kell nekünk a gazdagság, nyomorult élet ez, hiszen egy Ferrari FF-fel ugyanúgy megrohadtunk volna a dugóban, ahogy láttuk is egy mellékelt példán.

Járművünkhöz képest iszonyatos, 115-120-as tempóban hajtottunk az olasz határ felé. Ahogy átestünk, bezúztunk az első benzinkúthoz. Másfélszeres árú gázolaj (szerencsére majdnem tele volt a tank), fele árú kávé. És az tökéletes. Vettünk egy ötös csomag feketezene-cédét, megint lett új hallgatni való, juppijáé, ismét szép az élet. Alagutak és viaduktok váltották egymást, majd Savona táján lejöttünk a sztrádáról, s a szomszéd Albissola Marinában találtunk egy igen fasza, háromszobás, óriás teraszos szállást egy százasért. No more sátrazás...

A tenger este fél kilenckor is langyos volt, ezen pedig nem rontott a szinte karnyújtásnyira levő kikötő és a hatalmas daruk látványa sem. A városkában megettük az út messze legolcsóbb és közel legfinomabb vacsoráját, fel kellett tankolnunk élményből, mert másnap egész napos autópályagyűrés várt ránk: Monfalconében ugyanaz a család várt minket, akiknél kétszer is laktunk tavaly, a bianchis Róma-túra elején és végén.

Ott örömteli viszontlátás, persze elugrottunk Gradóba utolsót tengerezni (de elég hideg volt, ezért végül szinte csak sárkányt eregettünk), a végső, bő 700 kilométeres etapot pedig szinte egy fenéken legyűrtük másnap.

4650 kilométer, egy nyomócső-repedés, egy résolajcsőszett-csere, egy izzítórendszer-biztosíték szakadás és egy túlmelegedés az út során Foltos részéről – nem rossz egy ilyen öreg autótól. A sátor négy este alatt meghozta az árát, a többi hat már színtiszta nyereség volt, igazából, lakni benne baromi jó, erre is rájöttünk. Mi, a húsanyag, meg fantasztikus helyeken jártunk, istenieket ettünk (amikor lehetett), a nyelvet beszélő franciákat nagyon megszerettük, a nyelveket nem beszélőkhöz viszont egy jottányival nem jutottunk közelebb.

De azt is megállapítottuk: hiába lepattantabb, kevésbé karban tartott és kaotikusabb, hiába nincsenek annyira mesebeli csodák ott, mint a franciáknál (de majdnem), azért továbbra is Olaszországban van otthon az ember. Oda akármivel megy, akárhogy tervez, akármi is a célja, akárhány beszél nyelvet, lubickol majd, mint hal a vízben.

Annak, aki hasonló Provence-túrát tervez, és klappol az ízlésünk, egy szigorúan szubjektív listát azért készítettem az érdekességek sorrendjéről:

1) Les Baux-de-la-Provence
2) Carcassonne
3) Albi
4) Avignon
5) Pont du Gard
6) Marseilles
7) Aigues-Mortes
8) Uzes
9) Pézenas
10) Arles
11) Saint Rémy-de-la-Provence
12) Nimes
13) Montpellier
14) Cannes
15) Nizza
16) St. Tropez
17) Monte Carlo

Ui.:
Amikor elmondtam itthon a szerkesztőségben, hogy bekrepált a kedvenc kis Sony fényképezőm (nagyon drága a szerviz, ezért inkább eladó példányokat kezdtem nézegetni az ebayen, de a kis szemét tartja az árát, holott már kijött a negyedik generációja, az enyém meg az első), Papp Tibi átküldte Berecz Laci számát – „figyelj, a srác azt mondta, otthon néha megcsinál egy-egy fényképezőgépet, nagyon jó finom-műszerész, a számítástechnikához is ért, próbáld ki”. Hogy Laci kicsoda? Hát nem olvasták a Safrane Biturbo tesztet a TC-n? Azóta már nála az RX–100, már meg is rendelte hozzá az objektívszerelvényt. Bár sikerülne megcsinálnia... Lehet, hogy a végén ezzel az utolsó apró dologgal tényleg minden jóra fordul?