Kihoztuk ebből a pocsék évből, amit tudtunk. Most adieu

2020-as évzáró és búcsú, Csikós

2020.12.30. 07:24
150 hozzászólás

Kevesen lesznek, akiknek 2020 - főleg a márciustól kezdődő nagyobbik fele – díszes aranykerettel a nyakában kerül fel a polcra. Szerintem mindenki gombóccá gyűrve inkább a komposztálóba hajítaná már ezt az esztendőt, hadd falják fel az utolsó porcikájáig a nyüvek, bár azért hallottam szép sztorikat a baráti körben – volt, aki az e-bizniszben utazott, másnak csodás új partnere lett... Egész biztos, hogy ők vannak minoritásban.

Az újságírónak, pláne az olyan típusnak, aki blogot ír és a magánéletét is kiteregeti ország-világ előtt, csínján kell bánnia azzal, mit és hogyan oszt meg a publikummal. Ezek alapvető fogások, amiket mindenki hamar megtanul, amikor az olvasói oldalról átül az íróira – örülni, pláne valódi dolgokért rajongani felturbózva tud az olvasótábor, bosszankodni szintén hatványozottan, de az összetett problémákat nehezen emészti meg. A net innenső oldalán, ahol én ülök, arra is nagyon vigyázni kell, hogy maradjon magánélet, mert az olyan az érdeklődők nyomásának hatására szétpukkan az ember kezében, mint cigivéggel találkozó lufi. Éppen ezek miatt a publikum általában egy sorjáktól és barnuló, penészes foltoktól megtakarított, szúrás- és szöszmentes íróképet kap, ami gyakran hamis. Csak néhány kézzel fogható tény lóg ki a sok-sok máz alól, ami támpontot nyújthat az olvasóknak.

Én se vagyok különb, mert ebben a szakmában akkor is meg kell írni a vicces szerelős posztot, ha az ember apja két nappal előtte halt meg – ilyen szerencsére maximum egyszer történik az életben, a többi alkalom tehát e speciális tekintetben már könnyebb. Nekem most konkrétan meg kéne írnom 2020 könnyed rezüméjét.

Az esztendőét, amelyben én ténylegesen keveset szívtam, de ami körülöttem zajlott, arra néha nem voltak szavaim. Barátaim, rokonaim, kollégáim állásai, cégei, életek munkái váltak füstté (olykor konkrétan is), év végére már annyi lett a haláleset, hogy már szinte más hír nem is nagyon jött a facebookomra, csak néhány jobb-rosszabb poén innen-onnan. 2020 olyan volt, mint a csapkodó fogsorú krokodiloktól hemzsegő Styx folyón végighajózni egy leprás vámpírokkal teli lukas csónakban, negyven fokos lázzal. És persze használt maszkban, amiből csomókban repkednek a szöszök a tüdő felé. Mert maszk nélkül már vissza se tudunk majd emlékezni erre az okádék évre.

                                                     Utállak 2020.

De az élet ment tovább. A Totalcar szerencsére jó védőernyő volt, seregnyi más, önerőből megélő médium nagy többségével ellentétben 100%-os védőernyőt tartott a dolgozói fölé; itt nem voltak kirúgások, fizetéscsökkentések, a március 13-a óta tartó home office-ban (aki akart, az utóbbi időben bejárhatott, de csak ha akart) mindenki békében dolgozhatott. De azért sem otthon lenni nem volt vidító, mint ahogy a rideg irodába bemenni felemelő sem. Minden olybá tűnt, mintha egy rendkívül puha falú gumiszoba falai a bőrünkig körülvennének, és hiába tudnánk mindenfelé hatolni a redők között, öt centinél messzebb sose látnánk, a szelíd fojtogatottság-érzet pedig állandó társunk marad.

Ezekről a nyűgökről persze az autóim, motorjaim, a hideg vasak tudomást sem vettek. És talán épp e közönyösségük miatt váltak kiváló társakká a lelki nyomorban. Mert annyira meg komplikáltak, és az enyéim öregek is, hogy úgy lehessen gondjukat viselni, mint valami lénynek, de vírusfüggetlenített, szinte már kiszámítható sikerélményekkel kecsegtettek. Amikor elkeseredtem vagy magányosnak éreztem magamat, lementem a garázsba, szereltem pár órát, megcsináltam valamit és máris feldobódva tértem vissza a házba.

Az év eleje persze még csodásan kezdődött. Évzáróként Köveskálra mentünk két nap borozásra a Bertonével, amely ugyan köhögött még, a váltója recsegett, a fara szambát járt, a fékjei lüktettek, de alapvetően használható volt. Ezeket a hibákat Frankééknél, valamint a Classic Alfa igénybevételével (ez egy webshop), jelentősebb pénzinjekció betolása után, tavasszal mind orvosoltam. Ezért most már elmondhatom: a Bertonében teljesen felújított futóművek, fékrendszer, kuplunghidraulika, váltó, karburátorok vannak, a kormánymű háza sem repedt. Szóval elég jó, még kell neki egy kis karbihangolás Szakály Robi műszerén, hogy a kis fordulatszámokon jelentkező bicsaklását megszüntessük, aztán csodásnak is mondom majd.

A Bertonébe pont e sok jóság miatt ment is szépen kilométer, bár csak Magyarországon belül. Sokat jártam vele Budapesten mindenfelé, voltunk vele piknikezni Kecskemét előtt, majd Kecsón is, eljött Balatonra, majd az augusztusi SZ-táborba is azzal mentem a Vadása-tó mellé. Hova máshova, ha egyszer nincs már Belsőség-tali... Megint ez maradt a legtovább használt veteránautóm – a karácsonyi sétánkhoz a Várba a Bertone vitt, anyámhoz karácsony táján többször mentem vele, s ha lesz szilveszteri vonulás – ezt innen, most, a cikk írásakor még nem tudom -, arra szintén a piros Alfával megyek.

A másik Alfa, a Giulia Nuova behozatala az egész világégés előtt történt, január legelején, amikor végtelen optimizmussal néztem még az évbe, s elindultam Olaszországba, hogy vegyek egy négy személy és csomagjaik szállítására a Bianchinál alkalmasabb veteránt. A Szent Szobrot akkor még nem akartam bevonni ilyenbe, mert megmagyarázhatatlanul tartottam tőle.

A Szent Szobor valójában rossz, mert sose lett befejezve a restaurálása, s évről-évre még ahhoz az eleve rosszhoz képest is romlik az állapota. Az oldtimerezésben az egyik legfontosabb lelki folyamat, hogy az ember felismerje, mikor van egy autó készen. Megsúgom, a többség sosem jut el ide, és túlságosan sok veteránban ültem ahhoz, hogy ezt a tényt ne kezeljem műhold-térképészeti pontossággal. Csak a többség nem ismeri fel, nem tudja, nem érzi, milyen pocsék is az autója, vagy egyszerűen szeret hazudni magának.

Ráment a sok pénz a lakatra, fényre, kárpitra, nem lehet igaz, hogy a szép autó nem jó... Mint ahogy régen vidéken tartották – szép nagy háza van, és itt a „szép nagy” igazából csak azt jelentette, hogy nagy, tehát sokba kerül. De elnézve a Kádár-kockák és az annál még modernebbnek tartott vidéki házak 99,9%-ának kinézetét, egyik se volt szép, jó meg csak a legritkább esetben. Az ember hajlamos jónak látni azt, amibe sok pénz ment - ez van.

Ezt a „szar a Szobor”-ügyet évek óta én sem mertem beismerni magamnak, azaz csak részleteiben, mert úgy nem fájt. Olyat, azért tudjátok, soha nem írtam az autóról, hogy allgemeine milyen csodás vezetni, bár tény, hogy amikor elkészült, még megütött egy tűrhető szintet. De közben az adagoló beállítását vezérlő kecskebőr membrán elkezdett átszakadni, s mostanra emiatt az adagoló valami köztes előtöltés-állásban rekedt, ezért a motor füstöl, zakatol, nehezen indul. A kormánymű sose volt igazán jó, de most már valami koppan is jobb elöl. A kardán függesztőcsapágya sivít (illetve remélem, hogy az, mert váltót és diffit már cseréltünk Karesszel), valami bak megadta magát a keceli TC-kiránduláson, hazafelé, mert azóta egy csomó vibráció átjön a karosszériára, villog, és néha égve marad a töltésjelző lámpa, ciripel a szellőzőventilátor (előre jelezve a rövidesen bekövetkező elfüstölését és borítékolva egy tisztán egynapos szerelést)... És van még más is, de nem sorolom.

A zöld Mercit tehát elővettem Nagy Ádámtól (ő az a szegény olvasó, aki évekkel ezelőtt felajánlott nekem egy helyet a garázsában még a 33-asnak, azóta pedig mindig tárolok nála valamit), hazahoztam, lepucoltam, s most Zuglóban lakik a kocsi, hogy januárban, ha Szabi barátom füttyent, vihessem Budaörsre, s nekiessünk. Ő volt Budapest legjobb, legendás régimerci-szerelője (kár, hogy már mást csinál), hibátlan autók kerülnek ki a keze alól, ő pedig állítja, hogy ebből a kocsiból maximum 500 ezer forint ráköltésével jó Mercedes is lesz, nem csak szép.

Ha pedig jó lesz a Szobor, használatba vesszük. Használatba vesszük, mert rájöttem, hogy a gyerekeimet semmiféle szál nem köti hozzá, ez az autó az én luxusom. És éppen ezzel az összes többi kocsinknál nagyobb luxus, mert a többivel rendszeresen megyünk helyekre, élményeket szerzünk, kötődnek is mindhez. A Szoborral? Legfeljebb az apám és az unokaöcsémhez hajtunk a Farkasrétibe. Ennek változnia kell az idén, remélem lehet majd végre utazni is. Hogy a Giuliának mi lesz azután a szerepe? Na, ez jó kérdés.

De év elején még nem így álltak a dolgok a fejemben. Akkor úgy gondoltam, a Szobor álljon csak, nem kell neki mozognia, még nem voltam túl néhány beszélgetésen a gyerekekkel, amelyek után rádöbbentem - az első dolog a zöld Merci lesz, amit eladnak, ha velem valami történik. Az ilyen visszajelzések azért nagyon megmozgatnak dolgokat az ember fejében. Viszont kellett – már leírtam feljebb – egy családképes veterán, hiszen azt hittem, hogy lesz 2020-ban vagy három, nagy, autós utunk (Prágát és Skóciát akkor már terveztük). Ott, az eladott Nessy árával és a könyv bevételeinek maradékával a zsebemben azt tűnt logikusnak, hogy vegyek egy Fiat 1500-ast. Esetleg Lancia Appiát. Vagy – erősen túlnyúlva a lehetőségeken, 11-13 ezer euró között egy Giuliát, bár annyiért csak gyanús autókat adtak. Ám egy gyanús Giulia is nagy élmény, az is viszonylag könnyen jó tud lenni, mert ehhez a típushoz az utolsó csavarig mindent kapni. Aki veteránozik, pontosan tudja, milyen fontos megállapítás ez.

Óriási mázlim volt. Az általános, december végi, január eleji uborkaszezon az ölembe sodort egy csodát Pisában. Egy 48 ezer kilométert futott, kvázi szalonúj Giulia 1300 Supert. Egy úgynevezett Nuovát, azaz már a fekete maszkos, utolsó szériást. Gabi barátommal szinte még az újévtől másnaposan indultunk a kocsiért, s egy 1500-as Fiat érintésével (egész jó volt, de foglalkozni kellett volna vele), a terveinkben még további autók megnézésével, leragadtunk Pisában.

Nem hittünk a szemünknek, amikor megláttuk a kocsit. Ilyen nincs is. Új. Érintetlen. Szimpatikus szerelő árulja, ő tartotta karban a saját patika szervizében 1988 óta, azóta van jó barátságban a tulajokkal, de a bácsi meghalt, a néni eladta neki az autót. Elkészült a Maserati Mexicója, már felesleges az Alfa. Oké, egy Mexicót én is inkább megtartanék, ám az másik világ, anyagilag is.

Nem volt kérdés, hogy megveszem-e, mert ennél jobb Giuliát egész Olaszországban nem találtunk volna, pláne nem eladót, pláne nem ennyiért. A kocsit egy szombaton néztük meg, de akkor már nem volt ügyintézés, ezért Gabival eltöltöttünk egy igazán fasza vasárnapot Pisában, végtelen mennyiségű szabadidővel – az az egy nap hónapokra elég feltöltődést adott.

Itthon a Giulia természetesen könnyen megkapta a papírjait, még gyorsan csináltattam rá egy üreg- és alsó védelmet (Mike Sanders és Fluid Film) rá a CVH-nál, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül használhassuk. Ez az a 130 ezer forint, amelynek minden fillérje a tízszeresét éri bármilyen hosszan megtartásra szánt autónál, legyen az új, hobbi vagy veterán. Felment az érzékeny aluteknőre egy kartervédő, mert nemcsak a sűrű hűtőbordás karter baromi drága, de az olaj hiánya miatt besülő motor sem mindig javítható olcsón. Jobb a békesség, legyen ott védelem.

Aztán persze kijöttek zörgések a futóműben (minden keveset futott autónál előbb-utóbb előjönnek ezek, mert a sokat álló kocsi alkatrészeiben a kenőanyag megdermed, gumisodik, az illékony rész elpárolog belőle és sűrűbb lesz, aztán már gyorsan kopik a gömbcsukló, a csap, a csapágy), amikkel volt munka, de alapvetően életemben először volt egy új autóm, annak minden balzsamosságával, finomságával.

Amikor a Bertone szervizben volt, a Giuliát hajtottam. Néha még akkor is, amikor nem, mert a Bertone ugyan vagányabb, de a Giulia alig kevésbé sportos, viszont csodásan elférünk benne, Bálint és Norbi állítják, hogy hátul kényelmesebb az állólámpás Mercinél is. Én mindenesetre imádom. A koronavírus alatt mindenfelé autóztunk vele a főváros száz kilométeres körzetében, a klubokra is zömmel a Teavajjal mentem (már amikor már lehetett klubozni), piknikeztünk ezzel is, aztán ősszel, még a lezárás előtt kicsivel egy klassz Egerszalók-környéki túrát is csaptunk vele.

De a Teavajnak van egy egyre súlyosbodó baja, ami először 120 km/h táján jelentkezett egy kellemetlen rezonanciában. Kardánt egyensúlyoztak Frankéék, új keresztek mentek be, kapott másik kardánfüggesztőt, Hardyt, motortartó bakot – de az átkozott csak remeg és remeg. Sőt, lassan, de biztosan romlik a helyzet. Közben voltunk Kareszéknál karácsonyozni, rommá néztük a videót, amit a felbakolt, sebességgel menő Giuliáról alulról és a kerekeiről készítettem, és talán, talán meglett a megoldás. Nem lesz olcsó. Kapcsolatos azzal, hogy az autó sokat állt, de babonából most nem mondom el, mi.

Katinak tavaly nyáron megjött a Fiat 500-as, amire igazából még akkor tette el a pénzt, amikor a Pontont eladtam és visszaadtam részben az ő örökségéből, részben a családi kasszából elvett jó pár ezer eurót. Imádja a Fityót, nyáron csomót járt vele dolgozni, de még családi kirándulásokat is bekockáztattunk vele Dobogókőre, Pomázra. Klubra és –ról is sokszor ő hozza-viszi a Bálintot és két haverját, mert én már túl korán odamegyek nekik, és túl későn jövök haza.

Nekem személyesen az volt a legjobb élmény a kocsival, amikor megtalált levélben az első autóm, szintén egy 500-as Fiat első tulajdonosa, s elmentem hozzá egy riportra a kis sárgával. Az az út, a beszélgetés dr. Zarubay Árpáddal, az emlékek, a cikk megírása a 2020-as év egyik magas pontja lett.

De azért a Fiat sem volt tökéletes. Mondjuk úgy, egy minden karosszériaelemében és sok szerkezeti összetevőjében felújított, tiszta 500R-szériás Fiatot vett, amit a felújítás után egy nem igazán jól fedő féltető alá ledobtak három évre, majd rá se néztek. Jobb hátul keletkeztek rajta emiatt rohadások, de a fékcsövei is repedeztek, néhány dologról - függőcsapszegek, kuplungbovden, vezérműlánc, kormánykapcsoló, vezetékelés – pedig kiderült, hogy gyatrán, olcsó alkatrészekkel, vagy sehogy nem javították meg azokat.

A kasznit végül Kecskeméten Kacsó Robi, a technikát pedig a Franke testvérek rázták gatyába Pátyon. Most szinte tökéletes a kis Fityó – a szélvédőkoszorún van egy kis pörsenés, még mindig akad egy kis vibráció, amit a motor átvisz a kasznira, de alapvetően erős, istenien kanyarodik, jól lassít, szóval teszi, amit és ahogy kell.

Még a Bianchit se sikerült teljesen elhanyagolnunk, mert Balatonon kétszer egy héten át az volt a családi transzportációs eszközünk, majd hazahoztam Budapestre, beutaltam Frankéékhoz, és az évek óta halogatott első függőcsapszegeket és a dobálós fékeket kijavíttattam náluk. Lám, milyen jó, hogy nem pazaroltuk feleslegesen a pénzt mindenféle buta, külföldi utazásokra. A kék autó most téli álmát alussza megint Balatonon, de amikor majd tavasszal előveszem, és vizsgára viszem, legalább nem lesz belekötnivaló rajta.

Ja, ott van még a Műanyag Vödör, az Avensis. Javult az is, méghozzá sokat. A csomagtér ajtaja már nyitva marad, mert vettem bele két méregdrága teleszkópot (az olcsó állítólag egy évet se bír), Karesz fiai pedig kicserélték az első, belső féltengelycsuklóit, amelyek közül az egyik szétkopott, a másik darabjaira hullott. A kuplungot is beállították, aztán én pollenszűrőt cseréltem, most azt hiszem, egész jó. Persze a check engine még most is ég, a tetőkárpitot viszont istenien tartják a biztosítótűk.

Az Avensis sorsa az, hogy kint álljon, néha hetekig, aztán sokat menjen, cuccoljon – néha megint hetekig. Az az autó is kezdi megismerni alattunk az országot, teszi a dolgát, alapvetően sosincs semmi baja, csak a rádió szegmensei nem látszanak mind és a bal első magas sugárzó nem működik. De csendesen suhan, mindent elnyel, 7,4-7,8 között eszik és már több mint 539 ezer kilométernél jár. Az elég jó, nem? Köszi, Sebők Gabi, jól jött ez az autó nekünk.

Ez itt egy autós Belsőség-poszt, nem pedig motoros Sebesség Oltára, ezért tudom, hogy az olvasók többségének unalmasak a motorok, holott azokkal történt a legtöbb esemény. Ráadásul egy ideje inkább motorokat szoktam szerelni itthon, nem autókat, ezért azokról több is az infó.

A családdal idén egyáltalán nem mentünk külföldre, akárcsak a magyarok többsége, mert az idő nagy részében ez tilos volt, a többiben meg kiszámíthatatlan. De azért a Katival közös turistáskodásunkat megmentette a Cagiva, mert nyáron csak eljutottunk a hátán a Dolomitokba, utána meg a Garda-tóhoz is. Soha nem volt még ilyen könnyen pakolható, ilyen komfortos, jó rugózású, kellemes motorunk, ám az elmúlt tíz évben annyit kényelmesedtünk, hogy a túra végén Kati kijelentette: soha többé nem akar ilyen sokat autópályázni, csak azért, hogy valami jó motorozós helyszínt elérjen. Marad az utánfutó... Sajnálom, mert én eléggé élveztem.

De a túra – a sok esőt leszámítva – igazán jól sikerült, műszaki gondjaink nem voltak, bár tény, hogy a Garda-tó és környéke nyáron már annyira tele van turistákkal, hogy még motorral se lehet ott moccanni, az nem jó élmény.

Miután hazajöttünk onnan, úgy döntöttem, hogy a hűséges öreg dög megérdemel végre egy profi ránézést és bejelentettem Szabó Gergőhöz Győrbe, mert tőle nemcsak csinálva, hanem megcsinálva jönnek el a motorok. Sokszor persze tetemes idő alatt, de a jó munkához idő kell, mint tudjuk. Már amikor hozzá indultam, észrevettem, hogy egy küllő eltört a hátsó kerékben, de mire Győrbe értem, már öt küllő lifegett. Kis sebességnél éreztem is, ahogy tángálódik a kerék. Kaptam egy kisebb szívinfarktust, de végül is, kibírta.

Szép logisztika volt, mire az a kerék feljutott Pestre, én el tudtam vinni a Koch Ferenchez küllőzni Budafokra, aztán, amikor visszakaptam, óriási mázlim lett, mert Linczmayer Balázs (Mini-klub, ő csinálja most a Minit Bolla Gyurinak) épp Pesten járt, és visszavitte a felnit Gergőnek. Mindegy, a Cagiva másfél hónapra kiesett a pikszisből, megérte, mert hihetetlenül jó lett.

Sebaj, legalább végre rendesen elővettem az AJS-t. Azon is akadt némi szerelni való, mert a primerláncot védő pléh dekni ellendarabjáról, ami a blokkra van csavarva, kiderült, hogy valamikor a motor 67 éves múltja során elgörbült, meghegesztették, de se szépen nem csinálták meg, se jól. Tehát Szűcs Sanyi-mágia következett, gyönyörűen újrahegesztette és megigazgatta a lemezeket, én leszintereztettem az egészet, majd összeraktam. Hogy folyik-e az olaj? Folyik, hát. De most már csak a pocsék konstrukció hibájából fakadóan teszi legalább, amiről oly sokat cikkeznek az angol chat-oldalakon.

Mindegy, ez a maradék kis folyás nem folyás egy brit motornál, tehát igába hajtottam az 500-as twint. Megvolt az Üvegtigris-Zsámbék-Biatorbágy kör, aztán akadt jó pár Budapesten belüli robogás. A legjobb túrám szeptemberben következett vele – egy hatalmas nógrádi kerülővel elmotoroztam Kemencére, a keskeny nyomtávú vasútmennyországba barátozni, dumálni.

Ha van mennyország, akkor az az volt – persze a 200 kilométer alatt a vibráló dög szétrázta a csuklómat, de közben agyilag olyan adrenalininjekciókat kaptam, hogy szinte összerogytam, mire hazaértem. Veteránozni jó, mondtam már? Egyébként csak Kemence közelében jutott eszembe, hogy egy szál szerszámot nem vittem magammal, ha tehát lerohadtam volna, lett volna haddelhadd.

Bálintnak még tavaly elkészült a Honda CB125 Twinje, amit Smartguru szerzett neki. Igen, tizenöt év állás után lett forgalmija, vizsgája, a tökinek meg jogsija rá. Már 2019 őszén ment vele egy keveset, de idén március elején komolyan beszállt velünk a túrázásba. Két kanyart is tettünk együtt, aztán a Bendegúz haverjával is elkezdtek erre-arra motorozgatni Budapest környékén. Aztán, egyik kora-májusi napon, amikor mi piknikezni voltunk Katival és Norbival, minden tiltásunk ellenére elzúztak a Pilisbe. Nem kellett volna. Kecskeméten voltunk, amikor Katinak feltűnt, hogy a Google helyzetmegosztáson már fél órája egy helyben villog a pötty, ráadásul a Transz-Pilisi egy kanyarja után, ahol semmi keresnivalójuk nem volt.

Rommá hívogatta, mire Bendegúz nagy nehezen felvette a Bálint telefonját, s kissé idegesen közölte, hogy a mentő már a fiunkkal robog valamelyik budapesti kórház felé, mert elesett. Százhatvannal toltuk hazáig a Bertonével, a mai napig nem értem, hogy nem kaptam büntetést. Aztán alig tudtuk kinyomozni, melyik kórházba tették a gyereket. Lett egy kulcscsont-törése, a motort és a mellette hűen őrködő Bendegúzt meg éjjel kimentettem, egyiket a feladat alól, a másikat az árokból. Az ott nem volt valami vidám. De ezt még nem 2020 számlájára írtam.

Kábé másfél hónap múlva a Bálint felépült, a motorja a Smartgurunál kiegyengetődött, itthon összeraktuk. A villakiflije is elhajlott, amivel persze rögtön Csömörre, Horihoz mentünk, hogy megcsinálja. Hát... Az lehetett volna Hori egyik utolsó munkája, de szegény közben meghalt. Pokoli rossz érzésünk lett az egésztől, nem volt idős, jó szakember és jó csávó volt. Akkor, ott kezdtem érezni, hogy ez a 2020 nagyon nem viccel.

Mindegy, a motort a Bendegúz tartalék cuccaiból jött pótdarabbal megcsináltuk, s a nyár második felében már együtt toltunk kisebb túrákat. Majd nyomtunk egy nagyobb, 400 kilométerest is végig Nógrádon, át BAZ megyébe. Egy megszakító csúszósaru-lelazulást leszámítva semmi baj nem volt a CB125 T-vel az úton. Óriásit kanyarogtunk hazafelé a Mátrában, velünk voltak a csajok (az anyja a Monster 600-ason, Petra az S2-es Monsteren), azt hiszem, ők is élvezték.

Ez lett idén az én Ducati 750SS-em egyetlen nagyobb túrája – nem szeretek vele Magyarországon motorozni, mert nálunk túl sok a rossz út, annak meg nagyon rövid az első rugóútja, ezért mindig szétmegy rajta a csuklóm. A Dolomitokban, Ausztriában nagyon más a helyzet, azokon az utakon a megtestesült királyság.

És persze, talán sokan emlékeztek rá, mert a számokból ítélve elég jól olvasták a projektet, idén kaptam egy velem egyidős Jawa Idealt Tátrai Rolandtól, amelyet három felvonásban támasztottunk fel hárman (Kozma Zsolti barátom is mindig ott lébecolt) a sóstói házuk udvarán. Sok szívás után sikersztori lett belőle, a motor önerőből átjutott velem Földvárra, s utána nyáron még használtam egy csomót.

Abban a történetben nem is a motorozás, talán még nem is a szerelés élménye volt a klassz, hanem hogy hárman mennyit röhögtünk együtt – a hobbi annyira jól összehozza az embereket, és még ha telis-tele van szívással, akkor is oly sok röhögés tud a nyomában járni, hogy az orvosoknak receptre kellene felírniuk depi ellen.

Még a csajaink, akik a második alkalomtól kezdve velünk tartottak is összebarátkoztak, szóval, köszi, Roland, a nyár eseményét zúdítottad a nyakamba. Cserébe vettem tőled egy feleslegessé vált ős-mountain bike-ot, emlékszel? Na, azzal megvolt egy nap alatt idén a fél-Balaton kör.

Vissza a motorokhoz. Az OT-s, 98 köbcentis Morini továbbra is második rúgásra indul, s mindig abszolút megbízhatóan dörmög, ennél hűségesebb járművem kevés volt eddig. Sajnos nagyon szűkmarkúan volt elöl az idén, pedig imádom – egyszer tettem vele egy kanyart Zsámbékra, járkáltam vele valamennyit ide-oda, dolgokat intézni, de túl sok volt mellette az egyéb teendő és a használandó jármű.

Elkészült az első, eredetileg vett Honda Spacy 250 esem is egy kétéves felújítás után, igen, az, amit 2011-től 2018-ig használtam, folyamatosan, télen-nyáron. Most jobb, mint valaha volt, mert lett végre rendes hátsó felfüggesztése, fékje, a lógó dolgait is megjavítottam, kapott új tömítéseket, nagyon finom, bár egy kis alacsony fordulati köhögést még meg kell rajta szüntetnem. Ja, és betennem a gombelemet a kvarcórájába, mert az lemerült.

A másik Hondával, a kis SS50-essel nagy terveim voltak a nyárra, szerettem volna eljutni vele a Zirig Árpi szervezte kishondás túrák valamelyikére, de szétszedés után a blokkjáról kiderült, hogy annyira lóg benne az öt fokozat szinte valamennyi fogaskereke, hogy félő, összerakás után megakad a váltó, az meg teljes motorschadenhez vezetne. Ezért sebtében vettem egy nullkilométeres Kinroad blokkot (az is Honda-koppintás), beleműtöttem, de annak a gyújtását nem tudtam megoldani a ládafiából. Ki kellett nyomoznom, a Kinroadba pontosan melyik CDI való, be kellett szereznem az alkatrészeket (teljesen új boltokat ismertem meg).

Valahogy életre is leheltem a blokkot, de akkor még kellett volna egy csomó egyéb, mert például a lámpakivezetésén nem 6, hanem valami 43 mérhető volt van és erre csak az után jöttem rá, hogy a hatvoltost fél, a tizenkét voltos fényszóróizzót két másodperc után kidurrantotta és megmértem. Tehát alaposabban ki kell építenem a Kinroad-blokkhoz tartozó eredeti áramkört, sok hangolás is kell majd, mert a blokk nem veszi valami szépen a lapot. Lemaradtam az összes idei kishondás túráról, de mindent sorjában.

A Giulián túl a második idei sikersztori az NSU talpra állítása lett. Kilenc éve nálam van ez a motor, és minél jobban beleástam magam, annál rosszabbul álltam vele. Ez egy 1938-ban készült 251 OSL, amit az eltelt évtizedek alatt lényegében porrá módosítgattak (vélhetően), majd valaki elkezdte visszaépíteni eredetire. Ezt a visszaépítést Gajdán Miki újságíró kollégám, barátom utána még hét évig folytatgatta, hozzám pedig cserekereskedelemben jutott a motor, s azt hittem, már csak alig valami van hátra.

Hát nem. Újra kellett építenem és csinálnom rajta szinte mindent, mert nulláról azért még mindig a mérnökök tudnak motort álmodni a rajzasztal mellett, nem olajos kezű, nem egészen erre való mérnökök a poros garázspadlón. De sok-sok szívás után az NSU elkészült, rendszáma lett, most már megy is.

December elején egy hatalmas, Zuglóban induló, a Róbert Károly körúton átívelő, s egészen a Margitszigetig tartó túrát tettem vele, amely alatt csak négy dolog esett szét, és csak a motorolaj kezdett ömleni belőle. 15 dicsőséges, rotyogó, isteni kilométer – a végén olyan fáradt voltam, mintha egy mai motoron 800 km-t vezettem volna le. Az NSU-val – ezt a Totalbike-ot olvasók tudják – amúgy nagy terveim vannak: az NSU Challenge 1938-akció keretében meg akarom ismételni vele azt a túrát, amit a feleségem nagyapja 1938-ban, egy Adler Trumpffal tett Ausztriában, a Dolomitokban, majd kicsit lefelé, Olaszországban.

Azzal a fényképezőgéppel azokat a helyszíneket akarom lefotózni, rajta az NSU-val, amik az album képein felismerhetők. Volt is egy cikk erről a kihívásról, s utólag szeretném megköszönni a sok-sok olvasói segítséget. A közölt százból alig van már kép, amiről ne tudnánk, hol készülhetett.

S úgy néz ki, nem is egyedül indulok útnak. Endre barátom már szinte biztosan jön az ő ugyanilyen NSU-jával, Borsi Miki barátom pedig most készül egy ilyen motort venni és ő is velünk tartana. Közeli barátaim, sejthetően nem lesz súrlódás, s tartani próbálja a túrakiírást: a motor háború előtti, minimum 8 lóerős, hegyképes, négyütemű kell, hogy legyen. Ez Endrénél is csak marginálisan stimmel, mert az egy 1951-es gép, de ugyanaz a konstrukció, mint az én NSU-m. Hát, ha hárman megyünk, az tényleg nagy durranás lesz, igazi bakancslistás tétel az életünkben.

Nem tudom, hogy a harmadik nagy dolog, ami történt, nem volt-e nekem fontosabb, mint a Giulia vagy az NSU – október végén ugyanis megjelent a harmadik könyvem, az Autóm, a drog. Ahhoz, hogy az árát nagyjából szinten tudjam tartani, bevállaltam belőle egy hatalmas rendelést (a nyomda annál olcsóbban állítja elő egységenként a könyveket, minél nagyobb a példányszám).

Aztán elkezdtem rettenetesen aggódni, mert a koronavírus-szitu miatt az embereknek amúgy is kevesebb a pénze mindenféle papír-hülyeségekre, elmaradtak a Parkoló Parádék, amelyeken hagyományosan mindig bemutattam eddig a friss könyvemet, nem tudtam rendes könyvvásárt sem tartani itthon, s nyilván elmarad majd a februári a modellbörze is a KMO-ban, ahol szintén elég jól forgott eddig mindig a könyv.

Ennek ellenére meglepően jól vették, az év végére már a kétharmada elillant a papírhegynek, ami alig pár hete még a garázs végében foglalta a helyet. Köszönöm mindenkinek, aki vett, remélem, nem érezték sokan kidobott pénznek.

No meg, év elején a Magyarországi Szóvivők Országos Egyesületétől, a nagy, Marriottban tartott februári bálon kaptam egy médiadíjat – nagyon meghatódtam tőle, zavaromban szerintem mindenféle butaságokat motyogtam a mikrofonba, mert nem is értettem, hogy mit keres ott egy autósújság-író, aki semmi komolyat nem tesz le az asztalra.

De megkaptam, ott van rajta a nevem. Azóta a nappali könyvszekrényének egy kitüntetett polcán virít, erről az egy dologról le szoktam törölgetni a port, mert nagyon szép.

Így, ahogy most az írást visszaolvasom, sokkal jobbnak látszik ez az év, mint amilyennek ténylegesen érzem, s kicsit hencegésnek is tűnik a poszt. Pedig nem tettem mást, csak egy listán leírtam magamnak azokat a járműveket, amelyekkel idén bármi történt, melléjük tettem néhány macskabajuszt a nem-járművi egyéb eseményekről, majd elkezdtem belekalapálni a gépbe a gondolataimat mindegyikről. Ráadásul a klasszikus posztokban mindig a szívásokról írok, s ilyenkor év végén szoktam megmutatni, hogy alapvetően örömből jut több velük, csak azt nem annyira látványos megírni.

Így is túl pozitív a kicsengése az írásnak, de a rosszat inkább a végére hagyom, s nem megyek majd bele túl mélyen, mert tényleg azt szeretném, ha mindenki, aki kiesik ennek az írásnak a végén, már bizakodva nézne bele 2021-be, ami ennél csak akkor lehet pocsékabb, ha kitör a világháború. Ugye nem fog? Mert ha nem, akkor innen minden út felfelé vezet.

A 2020-as évet kicsit a járművek, de leginkább a barátok tartották egybe. A barátok, akikkel mindvégig elég nehéz volt találkozni, tömegesen pedig pláne, de azért mégis, rendszeresen felbukkantak a házunk előtt, kis piknikhangulatot csempészve a nyomott légkörbe. Aztán néha meg én vittem el egyik-másik vasat egy kis tornára és hasonlóképpen meglátogattam őket, ezért ha nem is valami intenzíven, de az emberi kapcsolatok végtelenül értékes, finom hálója egyben maradt.

Annyira azért biztosan, hogy ha jön végre a felépülés (tavasz közepére, nyár elejére?), akkor mindent újra tudunk majd építeni. A barátságokból pedig lett egy-két remek cikk-alapanyag, közülük is a legklasszabb Háda Szabi barátom negyed százada egy zuglói garázsban szunnyadó, dr. Mlinkó Sándor-féle állólámpás Mercijéé lett, amit valami százezres számban olvastatok el. Köszi, a sztori tényleg elég jó volt.

De nem tudok nem emlékezni a temérdek bajra. Év elején elpusztult Döme nyuszink. Egy hónap híján tizenegy évet élt, családtag volt, imádtuk, ő is imádott minket, bár az utolsó hónapokban már csak gubbasztott a ketrece sarkában, nem jött ki velünk bindzsizni. Majd megszakadt a szívünk, amikor elvittük Laca barátunkhoz, hogy elaltassa.

Aztán három hónapot bírtunk a nyúltalanított, kongó, ellenséges hangulatú házban, s nem bírtuk tovább, beszereztük Csibészt. Egészen kicsiként, szinte véletlenül kapta ezt a nevet, mert kópé pofája van, pedig akkor még bamba volt és cuki. Mostanra kiderült, hogy egy végtelen jó memóriájú, a bútorokra medveként felmászó, mindent szétrámoló, egyfolytában kaját kunyeráló, ravasz, erősen önjáró komposztálógép került a családunkba, csak valamiért nyúlnak néz ki. Teljesen más, mint a Döme volt, de imádjuk, mert rettentő rossz és gyarló. És ezt ő is tudja.

Ennél persze voltak nagyobb bajok is, mert embernek jellemzően az ember hiánya fáj. Gondolok itt Bergendyre, Balázs Fecóra, Claude Brasseurre, barátaimra, veterános társaimra, akik nincsenek már közöttünk, a telós Horira, Tuttenuy Tamásra. Fiúk, amíg mi, akik itt ragadtunk, emlékszünk, amíg a zenétek, a filmjeitek, a munkátok, a közös dumáink emléke itt lesz a fejünkben, addig ti is velünk maradtok, még ha nem is látunk annyira élesen titeket. Gondolunk rátok.

Arany Tóth Gabi Puch-, Fiat 500-, Bogár-mentő barátom, a kemencei kisvasút szíve-lelke is porig égve találta pár hete a biatorbágyi garázsát, benne két OT-ra felkészített autóval, mindkettő jelentős családi emlék a tulajdonosának. Gabi már a hatvanas éveinek közepén jár, és bár kiváló erőben van, az embert ennyi idősen lelkileg csúnyán meg tudja viselni egy ekkora tragédia. Amit lehet, elkövettünk páran, internetes gyűjtést szerveztünk neki, hogy legyen esélye újra beindítania a szervizt. Már gyűlnek a cuccok, egy adag kápé is összeállt, újrakezdéshez talán elég lesz, hangulatjavítónak, hogy ilyen sok a segítőkész és együtt érző magyar ember, pedig biztosan.

De a sajtót, különösen az év legvégén, szintén nem kímélte ez a nyomorult 2020-as év. Pár hete meghalt Surányi Péter, volt autó-motoros, az Autópiac és az Autó2 újságok alapítója, közeli barátoknak Susu. Egy olyan csávó, aki 73 évesen is 18 éves volt fejben és befogadóképességben. Érthetetlenül álltunk a halála előtt, hiszen Susu már évtizedek óta nem dohányzott, keveset és ritkán ivott, teniszezett, kerékpározott, alapvetően nagyon egészséges életet élt. Ráadásul a papája Surányi Endre, a híres autós könyvek írója, motorcsónak-versenyző, autós szakíró pedig közel kilencven éves koráig aktív maradt, s rossz nyelvek szerint a Citroen GS-ének bekurblizása közben esett össze.

Még jobban megdöbbent a szakma, a barátok, nagyjából mindenki egy héttel ezelőtt, amikor Vince Tibor is eltávozott közülünk. Mindenki Vinyusa olyan tragikus hirtelenséggel hagyott itt bennünket, ahogy azt csak lehet: egyik pillanatban még telefonált, a következőben már nem adott életjelt magáról. Borzasztó fiatal volt egy ilyen akcióhoz, hiszen nem volt még 50 éves. Tele volt tervekkel, zúzott az általa felépített biznisz, stabil és ízes munkát adott egy napról-napra lelkesebb csapatnak, készültek az autói, büszke volt a kicsi lányára, feleségére. Lehetetlen, teljesen valószerűtlen, hogy pont ő ment el, ennek semmilyen számítás szerint nem volt itt az ideje. Egyszerűen eltévesztette a házszámot a kaszás, valahol reklamálni kéne, csak azt nem tudom, hol.

Vinyussal már dolgoztam együtt régen, valamikor a kilencvenes évek végén, talán a kétezresek legelején, mert volt egy tévéműsora, a Sportváltó, amelyben Bálint Antónia volt a műsorvezető (erre biztosan sokan emlékeznek), s a tesztelői között ott volt Papp Tibi meg én is. Sok autós műsorban szerepeltem ilyen tesztekben, de abban mindenki egyetértett, hogy az összes producer, műsorgazda közül Vinyus volt a legtehetségesebb. És a legflegmább, ezért ugye nem haragszol meg, hiszen ha itt lennél, ugyanígy csipkelődnék veled, basszus, mert az ilyen csipkelődésnek mindig jó íze volt, morogtál valamit, megráztad a loboncot és visszapasszoltad a labdát a hülyének, aki dobta. Nem hiszem el, hogy nem intézkedsz valahol a háttérben, ez képtelenség.

És azért is extra ironikus ez a szomorú befejezés, mert én is lelépek a Totalcartól, és pont Vinyus lett volna a főnököm az új helyen, de így már nem lesz. Fú, de pocsék ezt így leírni... Tizennégy hosszú év van itt mögöttem, sőt, ha az álnéven írt nem is kevés cikkemet számolom, akkor tizenkilenc. De maradjunk csak a hivatalos tizennégynél – ebben a hosszú időben megéltem három kifejezetten szép időszakot a TC-nél, ami szerintem jóval több, mint amit az emberek java része elmondhat bármilyen munkahelyről, ahol eddig dolgozott. Igen, voltak nehéz, súrlódásokkal terhes, bizonytalanságtól felhős időszakok is, de jellemzően - és az emlékeimben mindenképp - a napos idők voltak túlsúlyban.

Sok-sok barátot hagyok itt, nehéz is a szívem, mert a mostanában jött újak közül sokan közeli haverjaim és imádok velük lógni, a régiek közül nagyon sok emberrel egészen fantasztikus együtt töltött melók ugranak be, no meg a szerkesztőségi kötözködések, röhögések... az egész.

De itt már kicsit elégtem, nem látom pontosan, én hol tartanék 2023-ban, 2028-ban a TC-nél, hiszen már mostanra is egyfajta délután kimenő cikkes-vasárnapi cikkíró lett belőlem, itt egy másik stílus lett, mint, amit én szoktam írni. És amúgy is hiányoznak más barátaim, akik máshol landoltak, hiányzik a buli, a nagyot álmodás, a nehezen összekapirgált, de végül küszködve megvalósított, nagy ívű projektek izgalma, a kevesebb súrlódás. Január 1-től, azaz pontosabban 4-től másutt folytatom, de barátsággal, az utolsó percig teljes gőzzel húzva távozom innen, ezt a posztot is még nektek írom, 24-e délutánján, hogy időben megkapjátok a betűtengert 30-ára.

Utódom Gajdán Miki lesz, aki huszonöt éve a barátom, s akinél nagyobb koponyát keveset hord a hátán ez az autós szakma. Miki egyszerre van képben a legmodernebb elektromos cuccokkal, de a gőzmozdonyok hajtórúd-méretezésével és a sugárhajtóművek utánégetőjének leggazdaságosabb kialakításával is. Maga is szerel, hegeszt, reszelgeti az öreg járműveit, és ami szintén nem mindegy – ő is Év Autója-zsűritag, sőt, ő régebben az, mint én vagyok. Fogadjátok szeretettel, mert Miki biztos mindenki iránt szeretettel lesz és gondolatot ad nektek.

Velem meg... Velem ugyanúgy találkozhattok, mint eddig. Iratkozzatok fel a szakmai facebook-oldalamra, ha még nem tettétek, ott mindenről írok, mindig, ami történik. De ott lesz a másik url, egy új vagy egy régi könyv, autós találkozó, vagy ha a garázsom felé jártok, és nyitva az ajtó, gyertek csak be bátran. Mindig mindenkinek szívesen a kezébe nyomok majd egy 13-as csillagvillást, hogy szálljon be segíteni. És két káromkodás közben még talán valami értelmeset is mondok. Vagy nem.

A járműhörcsög tehát búcsúzik, mindenkinek további jó szórakozást kívánok a Totalcaron.

És mindenképpen egy boldogabb 2021-et mindnyájunknak! Tószt.

(Na, kellően csikósi hosszúságú lett?)

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.