Úgy döntöttem, mégse viszem FIVÁ-ra Dezsőt. Igaz, hogy a nemzetközi oldtimer-igazolás külföldön némi hitelességet, itthon tízévnyi nyugalmat ad az embernek – műszaki vizsgamentesség, veterán checkup-mentesség – de pont dupla annyiba kerül, mint a sima veteránvizsga, ami azért szintén öt év háborítatlanságot hoz. Ráadásul, ha valami baj történik, és el kell adnom az autót, a FIVÁ-val biztosan úszik a pénz egy jókora adagja, amit kifizettem, márpedig most, a restaurálás utáni célba érést követően az otthoni malacpersely gyomra igencsak korog. Nem tarthatom tovább a családot kenyéren és vízen.

 

Pedig nagyon rendesek voltak a FIVÁ-sok. A legutóbbi posztomban olvasták, hogy nem tudom elvinni vizsgáztatni az autót, mert a sima OT-vizsgával ellentétben a FIVA-minősítésre nincsenek konkrét, előre meghatározott időpontok, hanem ha összegyűlik elég autó, akkor behívják a csoportot, viszont erre nekem így, sosincs időm. De mindenképpen ott szeretnék lenni, amikor az autót minősítik, hiszen éppen ez a hosszú folyamat megkoronázása. Hát felhívtak. Ha úgy szeretném, majd mindig jelzik, ha napokon belül összejön a csoport, és akár akkor is feliratkozhatok. Ha mégse jön össze a dolog, semmi baj nincs, elmehetek a következőre, stb.

Tényleg jólesett a figyelmesség, de amikor megtudtam, hogy lett hirtelen egy szabad hely pár nappal később Veszprémben egy sima OT-n, és pár ismerősöm szintén megy autókkal, motorokkal vizsgáztatni, úgy döntöttem, velük tartok. Sok volt mostanában a bizonytalanság, nem tudok tíz évre előre tervezni.

 

Valami kicsit elcsúszhatott a fejekben. Vagy én látom rosszul. Sok emberrel beszélgettem az utóbbi időben márkafüggetlen autós találkozókról, rendezvényekről. Érdekes módon a legritkább esetben zárult pozitív felhanggal egy ilyen beszélgetés. Valakinek mindig baja volt egy adott márkával, annak rajongóival, egy másik stílusirányzattal, egy konkrét csapattal, vagy egy emberrel. Pedig meggyőződésem, hogy az ilyen rendezvények benzinnel teli összeborulások, ahol a szenvedély közös. Vagy legalábbis annak kéne lennie.

Ezért is mentem ki Tökölre, ahol a nagy, évadzáró drift, gyorsulási és gymkhana buli volt. Eleve szombaton akartam kinézni, mert akkor még nem volt komoly tét, csak hangok, szagok, érzések és hangulatok. Aláírom, gyakran adok ezeknek a dolgoknak egy szirupos mázt, de miért is ne, ha egyszerűen ott az a (mára rongyosra koptatott) szó: életérzés.

A tököli bulin eredményekről kéne beszélni elméletileg. Arról, hogy ki a legjobb drifter? Ki mit ment négyszáz méteren? És mivel ment annyit? Ezután meg aztán jön a „mennyiből”! Minek? Felesleges! De engem itt most nem érdekelnek az eredmények. Aki szeretné tudni, a megfelelő oldalakon megtalálja, hogy kinek ért több pontot a kilinccsel-előre kűrje. Most vonatkoztassunk el ettől!

Inkább arról beszélnék, miért jó ténylegesen egy ilyen buli. Igazából pontosan azért, amiért jó egy Velodrom, ami csak azért is a mi Goodwoodunk, vagy egy Cars and Coffee. Most, amikor haldoklik mifelénk az autózás amit mi annyira szeretünk, egy ilyen rendezvény igazából ünnep.

Ezek azok a napok, melyekre sokan hónapokat készültek. Képzeljék el, ahogy ott ül egy huszonéves gyerek egy párszázezres Swiftben. A fősuli mellet bedolgozik a szülei kisboltjában, és minden pénzét igyekszik félrerakni. Ha éppen nem tanul vagy dolgozik, akkor a horpadt Suzukit reszelgeti és közben álmodozik, majd este titkon megnézi ezredszerre is a Halálos Iramban-t.

Tudja, hogy autós körökben ciki. Tudja, hogy a fizika annyira volt rendben a vásznon, mint egy átlag Tapsi Hapsi epizódban. De vágyik arra az életérzésre. És így lesz neki a Tököli Repülőtér a sivatagi Race Wars a filmből, és így lesz a kis kopott Swiftje a világ közepe. Mert azon keresztül határozza meg önmagát, és a többhónapnyi spórolás és éjszakákba nyúló szerelések mindent felemésztő fáradtsága elmúlik azon a tizenhét másodpercen, amit az a négyszáz méter ad.

És így lesz számára is az élet maga a verseny, és mindaz ami közte van, csak várakozás, ahogy azt a bölcsek mondták régen. Ő pedig boldog lesz, mert eggyé válik azzal a mások által levedlett és lesajnált bontószökevénnyel, mert az az ő Ferrarija, az ő Chargere, az ő mindene. És így lesz számára ünnep egy ilyen hétvége.

Ugyanúgy, ahogy a JCB GT rakodógép pilótájának is. Miközben beszélgettünk, azon gondolkodtam, vajon mi kéne ahhoz, hogy lehervadjon a mosoly az arcáról. Egyedül csak műszaki hibára tudtam gondolni, de a JCB jól teljesített. A pilóta, akinek sajnos nem emlékszem a nevére, büszkén mesélte, hogy ezek a napok az igaziak, amikor nem munka folyik, nem termékbemutatók, hanem ökörködés a szörnnyel. Sosem mérték az időt amit ment, arra van egy másik Dragtorjuk, ez a darab inkább buliból van. Tizenöt tonnát két kerékre állítani valóban kimeríti a buli a fogalmát, még ha lüktet is az ember füle, ha csak alapjáraton rotyog, akkor is.

De biztos akadt a drifterek között is olyan, aki egy hosszan elnyúló balkanyarban nem a reptér betonját látta, hanem egy Tokió környéki szerpentint. Közben ösztönösen elmosolyodott, és azon gondolkodott, vajon neki kilöttyenne a tofu a csomagtartóban. Addigra már kész volt a beállításokkal, már ismerte a pályát, de még volt idő az edzésből, és egy kicsit nem a vasárnapi versenyre készült, hanem csak élvezte a játékot, ahogy balról jobbra átlendítette a felismerhetetlenségig kalapált E30-ast, és még futólag ki is kacsintott a korlát mögött tátott szájjal néző kissrácra.

Hát ezért volt jó kimenni, főleg szombaton. Mert egy olyan hely nem lehet rossz, ahol egy kamasz egy tizenkéthengeres W140-el pörög-forog, kosárpályányi betonon. Vagy ahol jobbkormányos Lexus GS-el driftelnek, faragott Escortokkal szlalomoznak. Ahol Trabant és Kadett, Zsiguli és XR4i áll fel a rajthoz négyszáz méteren. Ezért jók az ilyen bulik, ha képes az ember arra, hogy meglássa a többi elvetemültben ugyanazt a szenvedélyt, ami őt is kihozta ide.

 

Sok eseménynek adott helyet mostanában a Hungaroring. Ott volt a tavaszi, és a nyár végi pályanapunk, a WSR, most pedig a második Golf-nap. De ez nem csupán egy szokványos autós találkozó volt, néhány körrel egy versenypályán.

 

Először itt mutatták be a magyar közönségnek a Golf VII GTI-t és Variantot. A rendezvény keretein belül rendezték meg a Golf GTI Castrol Cup magyar futamát, amiben VIP vendégként helyet kapott Andreas Mikkelsen WRC versenyző is. A jelen levő Golfokból kialakították minden idők legtöbb Golfot magában foglaló feliratát. Ez úgy tűnik sikerült is, igaz a Guiness hitelesítés még folyik. A rendezvény végén pedig kisorsoltak egy kettes Golfot.

 

Rengetegen jöttek el megmutatni autójukat, vagy csak nézelődni. Örvendetes volt látni, hogy egyre több a szépen (de nem feltétlenül gyári jellegűre) felújított egyes, és a german-style kettes. A tunerek kedvence most már a hármas Golf, és a legtöbben szerencsére ügyesen is nyúlnak hozzá. Volt pár nagyon kívánatos kabrió. Kezd feloldódni a konszernfetisizmus, Renault, Mini, Alfa Romeo, sőt még Lincoln felnis G3 is volt a megszokott Volkswagenek, Audik, Porschék mellett. GTI kultusz ide vagy oda, a TDI tuning továbbra is virágzik. Ültető rugó, állítható futómű vagy airride? Az autók nagy részében volt valamelyik. Arról, hogy lehet-e velük közlekedni vitatható, de vallja be mindenki magának, hogy jól néznek ki tőlük a Golfok.

 

A szervezés profi, és az összegyűlt autók színvonala is jóval az elvárható felett volt. Aki teheti jövőre látogasson ki. Kedvcsinálónak pörgessék végig a fényképeket!

Vettem egy Trabantot, igen. Megint.

Tulajdonképpen ezért adtam el a BMW-t, áron alul. Már majd egy éve nem Trabantoztam, muszáj volt. A Tramp némi szétköltözésből adódóan már nem tartozik az érdekkörömbe, Hamilton meg vagy három éve darabokban várja, hogy egy alapos és hozzáértő lakatos a tésztaszűrőből tepsivé változtassa a padlólemezét.

Amikor megtudtam, hogy Csabi barátom eladja az autóját, hirtelen döntöttem. Egy eredetileg négyütemű Trabantról van szó, hivatalosan gázüzemre alakítva, és hát... némileg megbolondítva a púpos elejével-hátuljával. Egyszerűen kell. Meghirdettem a BMW-t, és jelentkeztem a Trabantért. Előbbit gyorsan elvitték, így lett hely a garázsban a torzszülöttnek. Kis szépséghibája volt az üzletnek, hogy Mogyoródon állt az autó vizsga nélkül, ám a Retro Autómentő gyorsan segített, és egy meglehetősen barátságos összegért egy csendes vasárnapon leszállította az autót.

Szia! Ne haragudj, ez nem az erősségem, és hát kicsit zavarban is vagyok. De azért szeretnék valamit kérdezni! Húú, nem kertelek tovább, inkább kimondom: eljössz velem moziba? Tudom, még annyira nem ismerjük egymást. Igazából egyáltalán nem. Tudom, ez a mozi-dolog akár klisének is tűnhet. Az is. De ez nem egy plázamozi.

Igen, bűnös vagyok, szeretem az autókat. Szeretem a régi dolgokat...és szeretem a mozit. Ezért gondoltam, ha talán kíváncsi vagy rám, akkor szeretnék mutatni egy picit a világból ahol én élek. Nem akármilyen moziba vinnélek. Ez...uhm...egy autósmozi. Persze, megértem ha nem akarsz jönni, hisz alig ismersz.

Ocean’s Eleven, Az olasz meló, A nagy balhé. Mit tanultunk ezekből a filmekből? Lopni csak stílusosan érdemes, és semmiképpen sem fegyverrel. Amúgy is, mennyivel lazább, ha pajszer helyett gondolkodással hozunk el egy igazán penge verdát. Vagyis pont, hogy nem.

Pedig annyira egyszerűnek tűnt: csak bemegyünk, és elhajtunk. A villához volt kulcsunk, így már csak a garázsba kellett bejutni. A bajok ott kezdődtek, amikor rájöttünk, hogy se a slusszkulcs, se a garázsajtó nincs meg. Ráadásul a túlbuzgó szomszéd is aktívabb a kelleténél. Felforgattuk a nappalit, kódokat fejtettünk, kulcsokat próbálgattunk zárakba, a matchboxok után már a mécses is gyanús volt, de nem sikerült megtalálni a belépés módját. Aztán nagy nehezen mégis bejutottunk a garázsba, de addigra szinte már éreztük a bilincset a csuklónkon, és a kocsi finoman szólva sem volt menetkész. Őrült rohanással, káromkodással, emberes homlokcsapkodással ezt is megoldottuk, de három perccel kicsúsztunk az időnkből. Ezen a három percen múlt, hogy most nem Porschéval tartunk az Adriára, hanem Astrával az örsre.

A kis Ékszerdoboz

A fényezés után jött a motor. A szervizesek nem találtak rajta semmit, nem is mertek hozzányúlni. Elég ritka darabról van szó, Magyarországon nem is tudok kettőnél többet ezen kívül. Mivel az autó eredetileg angol, csak Olaszországban szerelték össze, ezért minden colos méretű volt.

Tanárúrkérem, nem rajtam múlt. Gömbvillám csapott a garázsba és megette a kanyarfúró-készletemet, nem tudtam kitakarítani a dűznit. És kifogyott a benzin, nemcsak az autóból, de a kannából, sőt, a környező kutakból is, becsületszavamra. És leeresztett a gumi is, nem találtam levegőt a kompresszorban, pedig kerestem, lapos kerékkel meg nem lehet menni. Tanárúrkérem, ígérem, mindent bepótolok jövő hétre, csak ne írja be az ellenőrzőbe…

Ilyen stílusban kallódott el kézen-közön a Bianchi idei nyara. Visszatekintve erre az időszakra, megszakad a szívem. De azzal, hogy még tavaly novemberben átvittem a kicsikét az anyósom teremgarázsába, hogy elférjen otthon a Puch is meg a Ponton is, a kisautó egyszerűen leesett a Csikós család radarjáról. Néha, amikor ebédelni mentünk a nagyihoz, a desszert után tele gyomorral letámolyogtam a garázsba, felemeltem a ponyvát, konstatáltam, hogy megvan még. Majd otthon, bűntudatból feltettem az akksiját a töltőre.

Utoljára tizenhárom hónappal ezelőtt írtam a felújított Bmw 518i-ről. Emlékszem, akkor szakadt rólam a víz, hőség volt, durva a nyár. Most itt ülök pulcsiban. Nem csak egy év telt el tehát, hanem egy évszak is hozzá. Öt évszakkal ezelőtt írtam a BMW-ről. És ezalatt mindössze háromszor vettem elő. Időrendben: először a Sokadalomra, másodszor a Belsőség találkozóra menet, utoljára pedig a Totalcar Trackday volt a kirándulás célja. Egyből dobozszállítással kezdte, hiszen nem szobor. Ebből lettek a szép kis Trackday pólók a regisztráltaknak. Egyébként az autó letámasztva pihen, enni nem kér, dolga nincsen, és működik.

A tavaszra tervezett végső-végső-végső-végső befejezést anyagi okok miatt elhalasztottam. Nagy dolgokra már nem kell gondolni: kell előre két nagy lengőkar, mert a gömbfeje az összerakás óta kotyog. Szükségem van egy motortérmatrica legyártatásra minta alapján. Kiesett két csavar: az egyik az anyósülés sínjéből, a másik a vezetőoldali ajtó kapaszkodójából. Maximalizmus on: be lehetne kötni a menet közben beszerzett RDS-es, gyári rádiót, meg szerezni egy antennát. Kazettás. Ja, és a zöld üvegek, amiket beszereztem még tavaly, és azóta Viktor bácsi a szuterénjében tárolja nekem. Az 518i felirat lesz az utolsó. Ezeket terveztem tavaszra. Úgy gondoltam, hogy a kocsi tökéletes állapotba kerülése után járok vele néhanapján, de az élet keresztülhúzta a számításokat, jelesül, hogy biciklivel közlekedek, ahová csak lehet.

Most hétvégén (szeptember 14-15,) volt a World Series by Renault a Hungaroringen. Szombaton elég cudar volt az idő, délelőtt úgy zuhogott az eső, mint ha fentről valaki az egész nyári lemaradást ebben a pár órában akarta volna bepótolni. Én most láttam először élőben formula autókat esőben száguldani, meg is jegyzem az élményt egy életre. Sosem hittem volna, hogy ezek a dögök tényleg képesek az esőgumijaikkal a vizet tízméteres magasságba spriccelni, és hogy a negyedik-ötödik autó elhaladása után már tényleg szinte semmit nem látni a mezőny többi részéből.

Tényleg volt minden, amit csak ember akarhat egy ilyen családi rendezvényen, talán csak a hangzavar nem volt gyerekbarát – az igazán felkészülteket ez sem tántorította el, hoztak a kölköknek füldugót, fülvédőt. Megvoltak a kötelező elemek: Kresz park, ugrálóvár, lángosos, kürtőskalácsos, Renault termékbemutató, meg természetesen a Renault-fanatikusok autóinak bemutatása, hogy csak néhányat kiemeljek.

Négy éve, 2009-ben volt 60 éves a Volkswagen Typ 2, azaz a Transporter. Ebből az alkalomból rendezték meg az első hazai Transporter találkozót. A félig-meddig kiállítás jellegű rendezvényen több mint 360 Transporter jelent meg. Egyértelmű volt, hogy még több ilyenre van igény. Két évvel később, 2011-ben következett a második össztransporteres találkozó. Megváltozott a rendezvény jellege, a budaörsi kiállítóépület, és parkolója helyett a szentendrei Pap-sziget kempingjében gyűltek össze a lelkes Volkswagen busz tulajdonosok. Délután már előkerültek a bográcsok, később néhány üveg ital, és éjszakába nyúlóan ment a történetek mesélése, a tapasztalatok megosztása, és a tanácskozás. A kemping bevált, múlt hétvégén újra itt gyűlt össze a tranyósok apraja-nagyja.

 Az első találkozón még csak nézegettem a buszokat, hogy melyik milyen, milyet kéne venni, mi fér bele a keretbe. A másodiknál már megvolt a saját buszom, de éppen valamelyik szerelőnél várta a megújulást, megint nem azzal mentem. Idén végre saját Tranyóval mentem. A rossz idő ellenére sokan jöttek el, több mint száz autó volt.

Az úgy volt, hogy a házasember ösztönöm megsúgta: ha szombaton két gyerekkel felvértezve elmegyünk gigantikus játszószőnyegért a kék-sárga áruházba, akkor aznap már nem jutunk ki a Hungaroringre. Ez a fajta ösztön előbb-utóbb mindenkiben kialakul és százból százszor bejön, Peter Parker a fasorban sincs egy gyakorló, kétgyerekes apához képest.

Mondjuk éppen kapóra is jött, mert szombaton ramaty volt az idő, bár a szervezőktől tudom, hogy nagyon sokan kilátogattak és ki is tartottak, főleg a Gold tribünön, ami jelezte, hogy nem volt kutya a látvány. De már vártam a vasárnapot és nálamnál jobban várta András fiam, aki péntek óta versenyautókkal kelt és feküdt. Mondjuk ez elég sűrűn előfordul nála, de most hatványozottan értésemre adta, hogy oda menni fogunk. És mentünk is, örömmel, mert rosszat ott nem tanul, maximum megijed eleinte a hirtelen felugató versenymotor-hangtól, de baja nem lesz.

Előre is elnézést kérünk a képek - alkalmankénti - minőségéért, de elsődleges feladatunk nem a lányok tökéletes leképezése, hanem a hírszolgáltatás volt. Így nem csoda, hogy sokszor csak kutyafuttában lőttük a csajokat csípőből. Amelyeket nem, azoknál észre fogják venni. Sajnos nem sok ilyen volt. Észrevehetően kisebb számú személyzettel dolgoztak idén a kiállítók, nekem még a sokkal kisebb Genfi Autószalonhoz képest is alacsonynak tűnt az egy autóra eső hosztesszek száma. Ennek ellenére Bandival lőttünk mindent, ami mozog és nő formájú, lesz ami lesz-alapon, aztán persze ennyi lett használható mindebből de ne aggódjanak: nem maradtak le semmiről.

Az mondjuk megfigyelhető volt, hogy alkalomadtán még kérdezni is lehetett tőlük, illetve önmaguktól is tudtak olyat, hogy pl. a Grand Santa Fé hétszemélyes, nem öt, de a tengelytávot már keverte a hasmagassággal, úgyhogy nem zaklattuk tovább.

A felhozatal tradicionálisan az olasz márkáknál volt a legütősebb, bár éppen a 4C és az 595 Abarth Essesse megállt volna női jelenlét nélkül is, annyira kívánatosan voltak, de szépet gurított a Nissan is. Azonban - minden részrehajlás nélkül - úgy gondoljuk, hogy tetszőleges magyar ügynökség tudott volna szebbet is.

Azt már megállapítottam az elején, hogy az autós lábpumpa, mint műfaj, szinte teljesen halott. Járkáltam egyik barkácsáruházról a másikra, gyakorlatilag mindenhol ugyanazokat a pár ezer forintos, 12 voltról üzemeltethető kompresszorokat árulták. Nem mintha valamiféle pumparasszista elvek vezetnének, hanem simán arról van szó, hogy nem akarok sok pumpát tartani: egy lábpumpával a biciklit, a motort és végszükség esetén az autó kerekét is felfújom, míg egy elektromos kompresszorral csak a kocsiét. Mellesleg ezen van manométer (nem manómérő, nyomásmérő) is, mert én a bringa kerekét is szeretem adott nyomásértékekre fújni.

Persze ott lennének még a benzinkutak, alternatív megoldásként. Ha esetleg valaki mondana Budapesten egy olyan kutat, ahol az elmúlt tíz évben cserélték a levegőkompresszor csövét, vagy legalább a csatlakozót, az szóljon. Képzeljék, egyszer motorral jártam úgy, hogy annyira vacak volt a cső, hogy rácsatlakoztatva tökre leeresztette a kereket. Azért ez rosszul esett, mert motoron nem olyan könnyen lavíroz el az ember a következő kútig, ha a hátsó tök lapos.

Természetesen ezelőtt is fújtattam a járműveimet, hisz volt lábpumpám. Csak hát tudják, hogy van ez: valaki trombitának nézte és megfújta. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, belenézett a feleségem görkorcsolya-tároló táskájába, egy elvileg nem rossz módúakkal teli lakópark sétálós részén, ahová a lányommal lementek bicajozni. Ehhez kellett a pumpa.

A hajnali járattal érkeztünk haza Budapestre és mitagadást, ahogy kitántorogtunk a reptéri váróból, nem úgy néztünk ki, mint a nyertes sereg, amelyik végigtolta az egészet percről-percre. De azért lelkünk mélyén valahol büszkék voltunk arra, hogy ismét megoldottunk minden gondot-bajt, nem késtünk el végül egyik fontos interjúról sem és rengeteg olyan információval gazdagodtunk, melyekről sem sajtóanyag sem a hivatalos források nem szólnak.

Lenyomtuk nagyjából az egészet, memóriakártyáinkon és a diktafonokon már csak a nagyobb lélegzetvételű anyagok (az autóipari beszállítók csarnoka volt talán a legérdekesebb mind közül) és az interjúk maradtak. Ezek nagyon tanulságosak lesznek, sikerült elkapni egy-két CEO-t és már elejtett mondataikból is következtetni lehet sok mindenre.

 

Most miről álmodjak?

A Maseratiból kiszállva, minden logikus gondolat elpárolgott a fejemből. Elkezdtem keresni a piacon lévő olcsóbb autók között. Megnéztünk egy szörnyű állapotú piros Biturbot Pécs mellett. Nem vettem meg.

Ott vagyunk a Renault WSR-en, mégpedig egy zöld függönnyel. Elé lehet állni, a Fotóművek megörökít, és ezekre a Renault Archív képekre photoshoppolnak oda, mégpedig eléggé hamar. A képeket aztán odaadjuk persze. Mindez a Renault WSR rendezvényen, a Hungaroringen, a Gold tribün mögött, a gyerekes programoknál.

Mivel az egész rendezvény ingyenes, és vasárnap nem fog esni az eső, szerintünk érdemes kimenni, mi többen is ott leszünk. Szombaton is elég sokan voltak, annak ellenére, hogy kettőig zuhogott. Az együléses versenykocsik hangja majdnem Forma-1. Szóval greenboxra fel, keresse a Totalcar sátrat a Gold tribün mögött!

Amikor autós programról van szó, egy átlagos, családos férfiembernek két problémával kell megküzdenie: egyrészt sok feleséget nem érdekel túlzottan az autó, legalábbis annyira nem, hogy egy délelőttöt vagy délután rászánjon; másrészt a kicsi gyerekeket bármi is csak elég rövid ideig köti le. Ha tehát mondjuk az ember elmenne a Hungaroringre szeptember 21-én a Golf-találkozóra, lehet, hogy az első gondolata az, hogy a családot majd otthon hagyja.

Óriási tévedés, ezt senki se tegye. Sőt. Pakolja be a famíliát az autóba, és irány a Hungaroring. Tudják, a belépő jelképes: kétszáz forint.

Titkosszolgálati eszközökkel megszereztük a találkozó részletes programját (lásd lejjebb), amit alaposan átböngészve kiderül, hogy az anyukák és a gyerekek legalább annyi programon vehetnek részt, mint az apukák. Hogy csak két nevet említsünk: Avon és Crayola. Ez már önmagában is elég lenne, ám lesz még KRESZ-park a kicsiknek, távirányítású modellek bemutatója, környezetbarát emberi erővel hajtott slot-carok pályája, szimulátoros játék, Piko kerti vasút bemutató, Chuggington-játékok és persze a szokásos arcfestés, kézműveskedés, satöbbi. A Katasztrófavédelem is nagy erőkkel képviselteti magát, időnként felrobbantanak egy-egy autót, majd pillanatok alatt eloltják azt - ez látványos lesz, higgyék el, imádják majd a srácok.

Múlt hét pénteken volt a Suzuki SX4 S-Cross ünnepélyes termelésindítója Esztergomban. Az efféle rendezvényen az újságíró csak másodrangú vendég a politikus után. Minket szűken kordonok mögé tereltek, ahonnan nem volt se ki, se be addig, amíg Orbán Viktor és köre el nem hagyta az üzemépületet. Talán a TEK-esek és biztonsági szakemberek vegzálására kárpótlásul, de a rendezvény végén egy púposra pakolt táskát kaptunk, épp olyat, amit az öltönyös urak is. És hogy mi volt benne?

Ó, azok a hetvenes évek: a telefon nem volt okos, a mosópor sem volt intelligens. Ellenben még a kórterem is dohányzó helyiség volt, az autóversenyzők két üveg whiskey között lezavartak pár kört a Zöld Pokolban, a tervezők pedig nagyon optimistán képzelték el a jövőt, és proaktívabbak voltak, mint biffidus essensis. Ilyen  például Sydney „Syd” Jay Mead.  Már azért hálásak lehetünk neki, mert megtervezte Johnny 5-öt, de a Playboy Land Yachtért is több jár neki egy egyszerű jutalomfalatért.

 

A premier előtti vetítést két F1-es kommentátorunk, Szujó Zoltán és Wéber Gábor rögtönzött bevezetője nyitotta. Azt mondták, a Rush jó film, és az ilyesmi mindig gyanús – elvégre nyilván a forgalmazó szervezte oda őket, hogy szépeket mondjanak. Ehhez képest a film végén elégedetten álltam fel, és azt gondolom, a Rush jó film. Legalábbis a maga módján.

Egyszerű városi legendának tartottam, amit mindenkinek látott már valakije. Olyan ez, mint egy tábortűz melletti rémmese:
- ...és akkor a külső sávban beelőzött egy Transporter, ami húzott egy Sprintert, ami húzott egy trélert, amin volt egy Fiesta.

És ilyenkor borzongunk, meg huhogunk, de lelkünk mélyén azért tudjuk, hogy ilyesmi csak a mesében van.

Aztán szembejön egy ilyen:

A napokban jelent meg egy sokat sejtető kép a Top Gear címlapján. Azok közt a fotók közt volt, amik a Top Gear újság 20 éves fennállását ünneplő extra kiadványt harangozták be. (Innen is gratulálunk a dilinyós briteknek, kösz a sok olvasni és néznivalóért!)

Ezen a fotón, pontosabban az egyik felén egy elszenesedett autóroncsot látni, a másik oldalán pedig egy tökéletes állapotú Mazda Furai prototípust. A két fél ugyanazt az autót mutatja, csak sajnos előtte-utána állapotban. A Top Gear kezei közt lelte halálát a felbecsülhetetlen értékű Mazda Fura. Még 2008-ban. Azóta egy hangot sem lehetett hallani erről a fiaskóról. Valamiért úgy döntöttek, hogy most, az ünnepi számban meggyónják az esetet.

Pista és Bandi fejből nyomja, de egy hozzám hasonló, memória nélküli ember elveszett lenne Frankfurtban puska nélkül, amit hébe-hóba előhúz a zsebéből, megnézni, hogy a stand, ami mellett épp elhalad kissé kómásan, tartalmaz-e újdonságot. Én már otthon, vasárnap megírtam a saját, háromoldalas jegyzetemet, de sem a standon, első ránézésre nem találtam újdonságot a 3-ason kívül, amit hónapokkal korábban már vezettem is, sem a jegyzeteimben nem volt bejegyzés a márka neve mellett. Azért bementem hátra.