Vannak jó és kevésbé jó autók, ennyi

2013.01.29. 17:55

Feladó: Péter

Dátum: 2013. január 25. 14:54:34 CET

Címzett: Totalcar

Tisztelt Totalcar szerkesztőség!

Örülök hogy végül más is olvasójuk is megfogalmazta, de bennem is felmerült többször, mennyire elfogult vagy elfogulatlan a Totalcar gárdája francia autó témakörben. Tudom ez pont a 102. levél ebben a témában, nem szokásom ilyeneket írni, de az elmúlt időszakban nálam is elszakadt valami, és amiről eddig úgy gondoltam, hogy belefér az „életmód újságírás” stílusába, az egyre több embernek piszkálja a szemét és hosszútávon a Totalcar kárára is válhat. Félreértés ne essék, én szeretem ha valaki felvállalja a véleményét, de azt gondolom, hogy Magyarország vezető autós orgánumának több gondot kellene fordítania tesztjei, beszámolói objektivitására, szakmaiságára. Nagyon jó példák erre Winkler Róbert Peugeot 208 tesztjei, melyekből azon kívül, hogy nem tetszik neki az autó, kevés hasznos információ derül ki erről a modellről, a TV műsor és a cikk jelentős részét az tölti ki, hogy ő az autó formáját, belső kialakítását fikázza, ami azért túl szubjektív dolog ahhoz, hogy ezzel ennyit foglalkozzunk.

Másrész itt van a múltkori Citroen C-Elysée – Skoda Rapid videó, melyben Vályi István olyan elfogultságról tesz tanúbizonyságot, ami erősen megkérdőjelezi, hogy ez a „szakember” objektív tesztet írjon bármelyik francia modellről. Megfigyeltem azt is, hogy a hírszerkesztő által átvett nemzetközi anyagok közlésekor is legtöbbször a francia márkák közleményeit látják el olyan pikírt megjegyzésekkel, melyek megkérdőjelezik az adott fejlesztés vagy új modell létjogosultságát és gyakran felidézik a francia márkák korábbi kudarcait. Érdekes, más márkák sajtóhíreinél ezt nem tapasztalom, pedig úgy gondolom, hogy a sajtóhírek közlése normális esetben nem szubjektív műfaj.

Személyes tapasztalatok

Én egy multi cégnél vagyok felelős az igazgatóságunknál található 120 autó beszerzéséért, szervízeléséért és értékesítéséért. Ezen felül további 200 autóra „látok rá” a cégnél. Az autóink egy részét a munkavállalók szabadon választhatják ki bizonyos költségkereten belül, így sok márka képviselteti magát a flottában. Általában 100.000 Km vagy 5 év után válunk meg tőlük, de vannak olyan autók, melyeket csak 200.000 Km után értékesítünk. (Külön érdekesség ezeket aztán viszontlátni 80.000 Km-rel hirdetve, de ez egy másik téma…) Az én tapasztalataim azt mutatják, hogy az utóbbi években beszerzett francia autóik szervízelési, karbantartási költségei nagy átlagban megegyeznek a német és japán konkurensekével, már ha a mai világban lehet egyáltalán ilyen „nemzetiségi” alapon megkülönböztetni az autókat. Néhány kivétel van, pl. a PSA egyébként BMW eredetű 1.6-os turbó benzin motorjaira az átlagnál többet kell költeni (a vezérlése hajlamos feladni a harcot), de minden márkánál van ilyen egyedi probléma, pl. a VW konszern 1.2 TSi motorjai is nyűgösebbek az átlagnál. A flotta 90%-át kitevő dízelekkel és a szívó benzinesekkel viszont az átlagnál is kevesebb a gond. Nem volt ez mindig így, a 2000-2004 közötti francia modellek (307, C4, Mégane II, Laguna, 607) sok álmatlan éjszakát okoztak, de az utóbbi években tapasztalható fejlődés egyértelmű.

Talán én azért vagyok szerencsés, mert nem csak újonnan, hanem 4-5 évesen is látom ezeket az autókat, látom az állapotfelmérő lapokat, melyeket eladás előtt készítenek. Összességében azt kell mondjam, hogy ezek alapján a francia modellek és elsősorban a PSA termékei sokat fejlődtek az elmúlt években.  A most kifutó 2008-2009-ben vásárolt autók 100.000 km futás felett is abszolút vállalhatók, akár műszakilag, akár a belső tér állapotát tekintve (feltéve hogy az illető kolléga is vigyázott az autóra). Ami érdekes, az a felhasználók véleménye. Nekem az a tapasztalatom, hogy egy-egy francia egyterűhöz úgy tudnak ragaszkodni a kollégák, mint valami háziállathoz, egyenesen meg vannak sértődve, ha eladjuk alóluk a régi autót és újat kell választani. Ez más márkáknál nem jellemző, talán még az Alfa és a BMW használók ragaszkodnak így az autóikhoz, bár ezekből nálunk kevés van.   Ami érdekes, hogy a francia márkát használók minden apró-cseprő hibával megkeresnek, mintha eleve gyanakvással ülnének az autóba. Rejtélyes zörejeket hallanak, úgy érzik nem gyorsul eléggé az autójuk, azonnal jönnek ha a rátapadt hótól megbolondul a tolatóradar vagy ha télen nem kapcsol be a stop&start rendszer…, mindannyiszor a legrosszabbra gondolva. Ehhez képest pl. a Honda vagy Toyota használók képesek hónapokig járni leégetett kuplunggal, repedt kipufogóval vagy búgó kerékcsapággyal, gondolván hogy a japánnak nem lehet baja.

Miért utáljuk a francia autókat valójában?

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján arra jutottam, hogy a francia autók utálata egyfajta vallássá, előítéletté vált, melyet kevés objektív adat támaszt alá. A különböző megbízhatósági, elégedettségi felmérések nem nyújtanak támpontot, szinte minden márka tud olyan felmérést felmutatni, amelyben az ő modelljei jól szerepelnek. Tény hogy a francia autóipar általam sötét időszakának hívott 1998-2002 közötti időszaka is hozzájárul ehhez, de ennek az utálatnak véleményem szerint sokkal mélyebb, történelmi okai is vannak:
– Történelmi okok: a magyar ember történelmi-gazdasági okokból jobban kötődik a német műszaki kultúrához, mentalitáshoz, mint a franciához. Ez tény, a német precizitás fogalma is ebből ered. A franciák renoméját tovább rontotta Trianon, melynek semmi köze az autógyártáshoz, de tudat alatt mégis dolgozik sokaknál.
– A francia autók „meg nem értettsége”: a hatvanas-hetvenes években nagyon kevés francia autó jött be Magyarországra, ha a nyugati autókat nézzük akár Opelből, VW-ből vagy Fiatból is jóval több szaladgált hazánkban.  Ekkor volt talán a francia autógyártás aranykora, előremutató műszaki megoldásokkal. Ebben az időben a francia autóipar a saját útját járta, sokszor meghökkentő, komplikált műszaki megoldásokkal, egyedi konstrukciókkal. A korabeli francia autókhoz képest egy Zsiguli, egy Fiat 850 vagy egy VW Bogár is szög egyszerű szerkezetnek számított.  A hazai javítóipar (tisztelet a kivételnek) szakértelem és célszerszám hiányában képtelen volt megbírkózni a francia autók javításával és karbantartásával. A rendszerváltás tájékán beáramló nagyobb mennyiségű használt francia autóval pedig végképp nem tudtak mit kezdeni a Zsigulin és Wartburgon szocializálódott szakik. Ilyenkor, a hozzá nem értést palástolandó egyszerűbb volt az ügyfélnek azt mondani: „bonyolult, javíthatatlan konstrukció, szar francia”. Ez aztán szépen bevette magát a köztudatba és általános szitokszóvá, egyúttal mentséggé vált a szerelők számára, még akkor is, ha egy mai francia autó javítási-karbantartási technológiája nagyon hasonló a többi márkáéhoz.

– A francia autógyártás „sötét korszaka”, kb. 1998-2002 között: ebben az időszakban a francia autógyártók az élesedő nemzetközi versenyben innovatív megoldásokkal, pazar felszereltséggel és takarékos turbódízel motorokkal próbálták meghódítani a vevőket. Mindezt úgy, hogy minőségbiztosítás, gyártásszervezés, beszállítói kapcsolatok tekintetében valahol megmaradtak a nyolcvanas évek szintjén, miközben mások igyekeztek ellesni a japán vállalatirányítási és gyártásszervezési modellt, a „Toyota módszert”.  A máshol ki nem próbált új technológiák, az erőltetett ütemű fejlesztés és a nem megfelelő tesztelés eredményeképp születtek a többszöri szoftverfrissítést követően is megbízhatatlan multiplex elektromos rendszerrel gyártott 307-ek, C4-ek és Mégane-ok, 50.000 Km-nél menetrendszerűen széteső kettős tömegű lendkerekek, idő előtt besülő turbók, gyorsan tönkremenő futómű alkatrészek, zörgő belső burkolatok. Mindez egy jól szervezett, gyorsan reagáló vállalatnál nem jelent gondot, a hibákat, gyerekbetegségeket még azelőtt kijavítják, hogy az autó a szalonokba kerülne, de ez a franciáknál évekbe telt. Tény viszont, hogy kicsit lassan, de ezeket a hibákat megoldották és a legnagyobb betegágynak tartott modellek is megbízhatóak ezekből a modellekből, feltéve, ha nem a gyártás első két évéből szemezgetünk. A sötét korszakot Magyarországon súlyosbította, hogy a frissen nyitott márkaszervízek és maga az importőr sem állt a helyzet magaslatán, azt a hibát, amit egy francia márkaszervíz 10 perc alatt diagnosztizált, azt a magyar szervíz többszöri látogatás után, jó eséllyel épp a garancia lejárta után tudta csak orvosolni (személyes tapasztalat).

– Csorda szellem: autós körökben beszélgetve divattá vált a francia autókon élcelődni, illetve a fenti történelmi okok miatt talán mindig is divat volt.  Aki néhány mondatot tud mondani egy vélt vagy valós megbízhatatlan francia autóról vagy tud valami szaftos, nem ritkán már folklorizálódott történetet egy lerobbanó franciáról, az rögtön kivívja a társaság figyelmét, tiszteletét. Tény, hogy az említett sötét korszakból valóban jó sztorik és urbánus legendák maradtak fenn, de ezeket a közbeszéd felnagyítja, volt már olyan sztori, melyet 3-4 verzióban hallottam és mindenki állította, hogy valamely közeli ismerősével, rokonával történt meg a dolog.  Ez pszichológia, így működik a társadalom, sokkal egyszerűbb beállni a tömeg véleménye mögé, mint megfogalmazni a sajátunkat, és valljuk be, ennek objektív akadályai is vannak, hiszen manapság az autós társadalom többsége valamilyen 8-10 éves használt autót koptat, tehát esélytelen, hogy értékelhető véleményt fogalmazzon meg az elmúlt néhány évben megjelent modellekről, legyenek azok franciák, németek vagy japánok.


Konklúzió

Mit akartam ezzel a terjedelmes levéllel mondani? Egyrészt azt, hogy hűséges olvasóként nagyobb körültekintést, kevesebb szubjektivitást és több szakmaiságot várok el a stábtól. A Totalcar a szívós munkának és egyedi stílusának köszönhetően ma már véleményformáló lett, jó lenne, ha az ezzel járó felelősséggel, objektivitással közeledne a különböző márkák felé és nem ülne fel a nagyközönség által elvárt sztereotípiáknak. Másrészt arra kérném a tisztelt szerkesztőséget, hogy a bulváros hangvételű szeretem- nem szeretem tesztek és videók helyett, melyeknél az első perctől lehet tudni hogy a szerzőnek mi a saját szubjektív véleménye az autóról, a közös tesztelések, a hosszú távú tesztek és az összehasonlítások kerüljenek a középpontba. Érdemes lenne flottakezelőket, használatutó tulajdonosokat is többször megkeresni, hogy többet megtudhassunk a francia, japán német vagy akár koreai autók utóéletéről, apró hibáiról vagy éppen rejtett előnyeiről.

Maradok továbbra is hűséges olvasójuk, tisztelettel:
Péter

Kedves Péter!

Engedje meg, hogy a figyelmébe ajánljam a Totalcar elmúlt néhány évéből az alábbi cikkeket, filmet:

Ha olvasta, látta őket, azt hiszem, itt le is zárhatnánk a totalcaros srácok rühellik a franciákat témát. De mivel engem franciaautó-tulajdonosként végképp nem lehet vádolni franciagyűlölettel, szeretnék reagálni a felvetett kérdésekre.

Tökéletesen egyetértek önnel abban, hogy a francia márkák egy jókora hullámvölgy után - amelyet azért nem mernék néhány évre egzaktul behatárolni - ma megint veszettül jó autókat tudnak gyártani. Hosszú lenne a lista, ha csak a személyes kedvenceimet kellene felsorolnom, de mindenképpen szeretném, ha itt szerepelne a Renault Twingo RS, a Citroën DS3 és a Citroën C5. Pont a napokban keseregtünk egy sort Pistával, milyen igazságtalan, hogy éppen most vergődnek a franciák ennyire, amikor végre megint jó autókat csinálnak.

De azt is be kell látnia, hogy rászolgáltak a rossz hírnévre. A nyolcvanas évek szörnyűséges műanyagjai, a kilencvenes évek bődületes bakijai, a katasztrofális elektromos rendszerek a kétezres évek elején olyan nyomot hagytak az emberekben, amit nehéz begyógyítani egy-két jól sikerült modellel. Az emberi természet sajnos ilyen, az marad meg benne, amikor a sztráda leállósávjában várta az autómentőt, meg amikor a félmilliós számlát kellett kifizetnie, nem az, hogy egyébként jól működött az autó százezer kilométeren át. Ráadásul a rossz tapasztalatokat sokkal szívesebben és színesebben meséli az ember, hiszen abban nincs nagy sztori, hogy négy év alatt nem kellett hozzányúlni az autóhoz. Ezen még a Totalcar sem tud változtatni.

Egyébként nagy örömmel hallom, hogy önnek jó hosszú távú tapasztalatai vannak a francia autókkal, ez ugyanis azt jelenti, hogy a következő tíz-tizenöt évben van remény a hírnevük javulására. Azért írok ennyire hosszú időt, mert tudjuk, sokkal könnyebb lerombolni egy szobrot, mint felépíteni. Szokták mondani, hogy minden viccben van egy csepp igazság, és az előítéletekre is igaz ugyanez. Ha teljesen alaptalanok lennének a vádak, miért csak a franciákat sújtanák? A történelmi okok, amelyeket emleget, lehet, hogy néhány polgártársunknál hatással vannak az autókról alkotott véleményre, de súlyos vád lenne a Totalcarról ilyesmit feltételezni.

Ami a mi munkánkat illeti, az önéhez hasonló leveleket olvasva úgy tűnik, Sziszüphosz sorsát kaptuk. Amikor éppen egy rossz francia autóról írunk, azok rántják magukhoz a billentyűzetet, akiknek kedvesek a franciák. Amikor egy gyengén sikerült olaszról írjuk meg a szomorú valóságot, az olasz autósok zúdítanak a nyakunkba panaszleveleket. Ha egy német gyengéire mutatunk rá egy-egy cikkben, a hozzájuk tartozó népes tábor tiltakozó levelei alól kell kiásni a szerkesztőséget.

Pedig a valóság sokkal egyszerűbb: vannak jó és kevésbé jó autók. Ma már kevés az igazán rossz, ezért az a feladatunk, hogy a relatív különbségekre mutassunk rá. Ha negatívumokat tapasztalunk egy-egy bemutató vagy teszt során, azt leírjuk. Amikor kritikus hírek érkeznek a nagyvilágból, leírjuk. Minden márkáról, a némettől a japánon át a franciákig. De a jó dolgokat ugyanígy, csak arra valamiért nem emlékszik a többség. Hasonló a tünet, mint az autók lerohadásánál: amikor hónapokon át dicsérünk egy márkát, az nem tűnik fel, de merészeljünk egyszer rosszat írni.

Nem tudom, a temérdek cikken kívül hogyan tudnánk bizonyítani, hogy szerkesztőségünk egyik tagja sem gyűlöl egyetlen márkát vagy autógyártó nemzetet sem. Talán majd írunk egy himnuszt a globális autóiparnak, és közösen elénekeljük.

Úgy érzem, a probléma valahol ott lehet, hogy néhányan annyira bensőséges viszonyt ápolnak az autójukkal, hogy szeretetük kiterjed nem csak a típusra, de a márkára, sőt, a gyártó nemzetre is. Szép dolog ez, egyetlen lépéssel kellene csak tovább menni: az egész világ összes autógyártójának a szeretetét kellene elsajátítani. Én erre törekszem, és ezt ajánlom minden olvasónak is.

Akkor nem fogja személyes sértésnek venni, hogy az általa választott márkát ekézzük, mert észre fogja venni, hogy a többivel ugyanezt tesszük, minden egyes alkalommal, amikor megérdemlik. És talán megmelengeti a szívét az a temérdek cikk, poszt és film, amiben megnyilvánul a szeretetünk a világ számos autógyártó nemzete iránt.

Üdv:

Stump András