Elhagyott katonai gépek a szerb tájban

A tegnap délelőtti terepes bénázás után kellett egy ebéd a nagy ijedtségre, de délután kettőkor már ismét toltuk. A cél a Durmitor nemzeti park volt Montenegróban, ide úgy kellett volna elérni, hogy utána még a Shkodrai szállásig is volt 200 kilométer. Autópálya nincs, ezért szűk, kétsávos erdei utakon mentünk, ami helyenként kapaszkodósávval szélesedett. Ez kellett, mert hiába a szűk út, a kamionok is ezen járnak, nem egyszer ragadtunk be 20-30 percre egy-egy nyergesvontató mögé, harminccal. Eleinte szemérmes voltam, de miután láttam, hogy a helyiek milyen előzésekbe mennek bele, elkezdtem kidugdosni a Swift orrát. A kamionosok egyezményes indexeléssel segítik a manővert: ha jobbra teszi ki a villogót, lehet menni, ha balra, akkor jönnek szembe.

Egész jól haladtunk, de Valjevotól nem messze muszáj volt megállni, még akkor is, ha az addig kielőzött kamionok így visszaelőztek. Szerbiában rengeteg a bontó, az út menti roncsok is széles skálán mozognak kettes Golftól a Phateonig, de ez most kilógott a sorból, hosszú, áramvonalas géptörzsek rohadtak a gazban. Hogy mi lehet a telep célja, nem tudni, hiszen ki venne bontott alkatrészt forgalomból kivont katonai repülőhöz? A látvány ezzel együtt is megragadó: nincs hagyományos értelemben vett rozsda, a dúralumínium inkább csak eltűnik, alulról pedig hódítja vissza a természet a romokat. Az F86D Sabre Dog első darabjai 68 éve szálltak fel először, szinte ugyanakkor, mint a pár méterre álló Sikorsky S-55-ös helikopter. Nem ez volt az egyetlen ilyen telep, nem sokkal a montenegrói határ előtt is belefutottunk egybe, de mivel késésben voltunk, nem tudtunk megállni.

A határon való átjutás négy autónak ismét vagy 40 percig tartott, nem sokat segített, hogy egy joviális asszonyság rendre elénk engedett valakit. Amikor általánosban földrajzot tanultam 2003-ban, még Szerbia és Montenegrónak hívták az országot, de már gimis voltam 2006-ban, amikor a lakosság megszavazta Montenegró függetlenségét. Furcsa a kettősség, a domborzat olyan, mint az Alpokban, a növényzet és a sziklák pedig mint Horvátországban. A Durmitor Nemzeti Park nincs messze a szerb-montenegrói határtól, konkrét cél nélkül is érdemes elindulni, látnivalóban nem lesz hiány.

Mi a környék sportközpontját, Zabljakot néztük ki – 1942-43-ban itt bujkáltak a jugoszláv partizánok, sőt, maga Tito is- , de a háromórás csúszás miatt ide nem jutottunk el, maradt a Durdevica Tara híd. A 365 méter hosszú viadukt legmagasabb pontja 172 méterrel van a Tara folyó felett. Olaszország 1941-ben megszállta az országot, ám a gerilla hadviselésnek kedvező domborzat miatt a hídig csak 1942-ben jutottak el. A partizánok úgy döntöttek, hogy fel kell robbantani a híd középső ívét, ebben az egyik tervező, Lazar Jaukovic segítségét kérték. Az akció sikeres volt, az olasz előrenyomulás lelassult, viszont a tervezőt elfogták és kivégezték.

A völgy látványa monumentális, de amikor átértünk rajta, a túloldalon egy laza, rövidnadrágos srác szólított le, hogy kipróbáljuk-e a Zipline-t. A hangzatos név ellenére ez egy kötélpálya, amit a völgy két oldala közé feszítettek, aki akar, egy görgős szánra akasztva átcsúszhat. Késésben voltunk, mát ment le a nap, a szállásig pedig jó 200 kilométer volt hátra, de ezt nem lehetett kihagyni. 800 méternél is hosszabb a pálya, a legmagasabb pontja pedig 130 méter, a sebesség pedig a 80-at is elérheti. Néhány másodperc hezitálás után kicsengettük a fejenként 20 eurót és már kötöztek is bele a hámokba. Az élmény nem tart tovább fél percnél, de mindent megér, a vékonyka kötélen átcsúszva olyan, mintha átlebegtünk volna a völgy felett. Nem félelmetes élmény, sokkal inkább olyan, ami egy életre beég tudatba.

A shkodrai szállásadónkat este 7-kor kezdtük hívogatni, hogy mindenképp megyünk, csak kicsit megcsúszunk, mert a hátralévő 200 kilométer olyan, mint a Dobogóköi út és a lepencei szerpentin szerelemgyereke, csak jó minőségű aszfalttal, viszont 40-el cammogó nyergesvontatókkal. A szállásadó telefonja viszont vagy ki volt kapcsolva, vagy nem vette fel, ezért kezdtek kétségeim lenni, végül 150 kilométer után, Podgorica mellett álltunk be egy építkezés miatt feltorlódott négykamionos konvojba, és ott elszakadt valami. A szállásról nem lévén hír, az első hostelba bekanyarodtunk, ahol fejenként 15 euróért 900 kilométer és 16 óra utazás után először pihenhettünk rendesen. Még az omladozó fal és a pöceszag sem számított, csak az ágy.