Az albán közlekedés nem leányálom

Az útszakasz az SH20 nevet kapta keresztségben, korábban egy elég veszélyes út volt, de miután belelocsoltak 45 millió dollárt, olyan lett, mint Turini-hágó, csak nem jár rajta senki. Délután kettőkor egy kisteherautó vánszorgott fel egyesben, 15-tel, és egy pápaszemes Merci sofőrje csapta le úgy a kanyart, mintha reggel ráborult volna a Vettel poszter. Az 1000-es, háromhengeres turbó-Swift pusztán a számok alapján nem tűnik ideális céleszköznek a szerpentines veretéshez, de a futóműve adja magát a rendes kanyarokhoz, mi is megdöbbentünk, milyen oldalgyorsulást lehet elérni vele. Érdekes viszont, hogy tegnap, a montenegrói hegyek kopott, fehéres aszfaltja jobban fogott, mint a friss, koromfekete felület. Ettől függetlenül a Swift futóműve és mókásan közvetlen kormánya több mint szórakoztató volt a kihalt hegyoldalban.

Éppen a sorozatképeket készítettük, amikor az egyik hajtűkanyarban feltűnt néhány szamár. Szinte közhely, de muszáj lefényképezni, viszont itt a hegyekben van a szamaraknak egy alternatív felhasználási módja is: a csacsik alkalmanként drogfutárok. Albánia a rengeteg napsütéses óra és a hegyekből érkező víz miatt Európa legnagyobb kanabisztermelője. A szamarak hátára az albán-montenegrói határon, ebben a Hoti nevű faluban akár 100 kiló mariskát is felpakolhatnak, azok aztán maguktól vigyék át a hegyek közt a terményt, ami Montenegróból megy tovább az unió országaiba.

Innen alig pár perc volt Shkodra városa, ami a mediterrán városba oltott történelmi-alpesi város. A Shkodra-tó partján fekszik, körülötte 1700 méter magas hegycsúcsokkal, szinte már giccses környék. A terület a 4. század óta lakott, alaposan meg is tépázta a történelem, utoljára a második világháborúban rombolták le a jelentős részét, a régi épületekből kevés maradt. Ma kulturális központ és egyetemi város, mi a Museum of memories múzeumot néztük ki. Ebben az ország kommunista korszakáról működik egy kiállítás, de érthetetlen módon, fél háromkor bezár minden nap, mi pedig 10 perccel zárás előtt érkeztünk. Többen javasolták, hogy kárpótlásul inkább nézzük meg a város szélén a Mesi hidat.

Mindig különös, amikor egy sok száz éves épületet érintetlenül áll egy modern városi környezetben, ez a híd ilyen, hiszen pár méterrel mellette ott egy modern átkelő, ezen már autók is áthajthatnak. 1770-ben épült, 110 méter hosszú, a legmagasabb ívnél pedig 15 méter magas. A Kir folyó most éppen száraz, ősszel és télen folyik benne víz, érdekes érzés volt a mederben sétálgatni. Shkoderből mindössze 70 kilométer volt Tirana, este hat körül értünk oda.

Egy kedves olvasónk, Szabolcs, kint itt él, telefonban és e-mailen hetek óta adja az ötleteket, hogy mit, merre, hogyan érdemes csinálni. Vele hangzott el a következő párbeszéd, még félúton a főváros felé, telefonon:

- Amúgy Tiranában tömegközlekedéssel, vagy autóval járok jobban?

- (nevetés) Ezek szerint még nem értetek ide...

A tömegközlekedés elég esetleges, nem érdemes rá építeni, viszont az autózás minden métere kaland, a rosszabb fajtából. A gyalogosok talán tudják, hogy sehol nem jutnának át, ha az autósokon múlik, ezért egyszerűen csak mennek, aztán úgyis kiadja. Az autósok a sávot csak iránymutatásként fogják fel, ahogy a KRESZ-t is, mindenki ott és úgy megy, ahogy éppen jól esik. Csak annyiban különbözik a tunéziai őskáosztól, hogy frissebb az autópark és az egész valahogy gyorsabban működik. A kedvencünk a zöldséges bácsi volt a terményszállító riksájával, aki simán elfoglalt két sávot, mielőtt behajtott a körforgalomba. Menetiránnyal szembe.

Most megtervezzük a mai itinert, aztán nekivágunk Tiranának. Kultúrprogram lesz, múzeumokkal és hasonlókkal, de ma is útba ejtünk pár régi rozsdás gépet, este pedig összefutunk néhány itt élő magyarral.