Élet az atomháború után

Ma reggel a Suzuki órája átpörgött az 1100. kilométeren, igaz, nem mozdultunk ki Tiranából. A város alig nagyobb, mint Veszprém, viszont 800 ezren lakják, az első célhoz gyalog indultunk. Tirana Piramisa nagyjából a város közepére épült, 1988-ban nyitott meg. Ekkor a több mint negyven évig regnáló Enver Hodzsa már halott volt, a Piramidában eredetileg az ő munkásságának rendeztek be múzeumot, de 1991 után átalakították konferenciaközponttá és kiállítóteremmé.

1999-ben a még a NATO is használta humanitárius célokra, 2011-től viszont a nagy komplexum csak egy kis részét használja ki egy csatorna stúdióként. Az épület jelentős része az enyészeté lett, és különböző források szerint, időről-időre felmerül a lebontás gondolata. Jó fél órát ácsorogtunk előtte, alaposan megnéztem, szépnek nem nevezném, sokkal inkább letaglózó. Gyerekek futnak fel az oldalán, majd élvezik, ahogy a fényes felületen visszacsúsznak, ők már valószínűleg nem is sejtik, eredetileg minek állított emléket az épület.

A Bunk'art viszont éppen ezt tudatosítja mindenkiben, viszont emészthető módon. Ez a múzeum szinte minden szempontból különleges, hiszen az egykori rezsim vezetői számára épített hatalmas földalatti bunkerben rendezték be, és a tárlat úgy vezet végig Albánia rendkívül viharos XX. századán, hogy közben a bunker termeiben, szobáiban művészek installációi mutatják be az adott témát. Az első szobát viszont érintetlenül hagyták: magának a diktátornak szánták, ebben a legkomolyabb a luxus, de itt most ez meglehetősen puritán berendezésre utal, a fényűzés csak a többi szoba ismeretében értendő, némi relatív kényelem még Mehmet Shehunak, Hodzsa miniszterelnökének jutott csak. Egyikük sem töltött itt soha egy percet sem.

A tárlat 1939-cel, az olasz fasiszta megszállással indít, bemutatja a háború időszakát, Albánia német megszállását, és persze részletesen feldolgozza a kommunista korszakot is. Mégis, a bunker atmoszférája emeli az átlagos múzeumok fölé a helyet, hiszen ahol lehetett, meghagyták az eredeti berendezést, burkolatokat, feliratokat, és az adott területre jellemző hang és fényeffektusok jelennek meg. A folyosók szűkek, minél több időt töltöttem a falak közt, annál inkább ki akartam jönni, egyszerűen nyomasztó a hely és a napfény hiánya. A külvilágot húsz centi vastag vasbeton ajtók zárják el, ezek fogják fel a lökéshullámot, mögöttük acél ajtók szigetelik az esetleges vegyi támadások anyagait. Rögtön után a fürdő, ahol a külvilágból érkezőnek mentesítenie kell magát, és ha mindez nem lenne elég nyomasztó, egy hangszóróból a csöpögő víz hangja szól.

A legnagyobb pofon mégis az egyik utolsó, nagyobb terem, amiben azokról az elítéltekről, munkásokról emlékeznek meg, akik a végül sosem használt bunker építése során haltak meg: egy kőomlás, rajta itt-ott sisakok, véletlenszerűen elszórt szerszámokkal. Ugyanitt egy kis galériával emlékeznek meg az országszerte elszórt bunkerekről: 1975 és 1983 között 750 ezer kisebb-nagyobb bunkert építettek az országba egy esetleges inváziótól tartva. Ezeket mára igyekeznek eltüntetni, de ahogy a montázsból kiderül, van, ahol még nem szedték szét őket, itt vagy összefirkálják, vagy gyerekek rajzolnak rájuk például virágmintát. Nem tudom, menyi időt töltöttünk bent, hiszen se a nap, se más nem utalt az idő múlására, de bőven elégnek éreztük, és ha belegondolok, hogy egy atomtámadás után mondjuk egy életet kell itt leélni, talán még rosszabb az érzés. Elkoptatott közhely, de ha csak egy múzeumot néznek meg Tiranában, ez legyen az.

A múzeum bejárata máig katonai terület, innen alig pár száz méter az elég komoly felüdülést nyújtó Dajti Ekspress felvonó alsó állomása. Tirana 90 méterrel fekszik a tengerszint felett, ez viszont 1100 méter magasra visz fel a Dajti hegyre, mindössze 15 perc alatt. Miközben felfelé libegtünk, megértettük, miért olyan különleges a város a főváros látképe: bár a centrum egy nagyjából sík területen fekszik, a város többi része ránőtt a környező dombokra, gyakran látni olyat, hogy a kertes ház, vagy a lakótömb mögött fut egy vadregényes ösvény fel a hegygerincre. Sajnos mi egy párásabb napot fogtunk ki, de a kilátás így is remek, olyan, mintha a Kékes tetejéről néznék egy az Alpokba telepített Budapestet. A hegyen mellesleg az egykori pártvezetés luxusüdülője is fent van, egészen érdekes, ahogy visszahódította a természet a romos épületet.

A szállásra visszafele menet még belefutottunk egy Sykorsky S55-be is, ez az helikopter, amit két napja nagyon romos állapotban találtunk Szerbiában egy roncstelepen. Egy ideje ez sem repült, viszont a leeresztett gumiktól eltekintve nincs elhanyagolva, a tábláján egy restaurálásra utaló szót sikerült kiszúrni. Különlegessége, hogy a gázturbinát az orrában helyezték el, nem pedig a kabin felett.

Este még sétáltunk egyet a városban, a centrum érdekes közeg. Az itt élők szerint szédítő tempóban fejlődik a város, mindenhol építkezések zajlanak, toronydaruval húzzák fel a modern irodaházakat, az opera előtti tér Szkender bég tér sem így nézett ki még egy hónapja. A hatalmas placc tulajdonképpen egy domb, a közepe a legmagasabb, de az is legfeljebb egy méterre emelkedhet ki a térből. Körben véletlenszerűen vízkivezetéseket szórtak el, amelyeken kevés vizet bugyogtatnak fel, ami hatalmasat terül, ahogy lefolyik a márvánnyal lerakott domboldalon. Először azt hittük, csőtörés, de nem hiszen több helyen is van, körben. A gyerekek élvezik a legjobban, de az idősebbek is leveszik a cipőjüket, és mivel még este nyolckor is közelebb van a hőmérséklet a harminc, mint a húsz fokhoz, békésen pacsálnak.

Ahogy megy le a nap a tömeg színes forgatagba megy át, emberek ülnek a kávézókban, kint a járdán, vagy csak park füves dombjain. Még csak szerda este van, de a hangulat ilyenkor is jó, és bár hatalmas a tömeg, de mégsem zavaró. Tirana egész érdekes találkozás a nyugatnak és a keletnek, és akinek bejön ez a fajta életszemlélet az nyugodtan számoljon rá egy hetet. Az ilyen utakon mindig dilemmázok nap végén, hogy mennyi minden kimaradhatott, és most sincs másképp, viszont az idő szorít: indulunk Porto Paleromóba.