Ha van eladni valód, szerintem hagyd a Jófogást. Ha viszket a pénztárcád, akkor is. Hétvégén Tulln.
Visszaszoktam a tullni börzére. Tulln volt az első, amire kijutottam még valamikor a kilencvenes évek közepén, s a hasonló magyar rendezvényekhez olyannak tűnt, mint amikor az ember a sarki kifőzde helyett elkezd étterembe járni. A választék, a méretek, a rendezettség, a mindenhezmindenvan-érzése mellbevágott – ahogy az árak is. Hamar rájöttem – ha olyan csávó vagyok, aki elszakadt a Pannónia-Zsiguli-MZ-Trabant-vonaltól, akkor egy ilyen nyugati börzén kábé ezerszeres az esélye annak, hogy bármit megtaláljak a vasaimhoz.
Más kérdés, hogy a megfelelő csillagok együttállása esetén, ha otthon megtalálom a Puch DS50-kerékagyakból, letört Honda CB125-kormánykapcsolókból és berozsdállt román satukból álló gazban az ötlevelű lóherét, azaz az Alfámhoz való indexburát (hiszen a normál standokon, ahol szép cuccok vannak, 90%-ban szoci dolgokat árulnak, azokon tehát semmi keresnivalóm), akkor az Magyarországon szinte biztosan olcsóbb. De csak szinte. Az a baj, hogy ha azt az utat választom, akkor az egész életem csodavárásból áll majd.
Még később rájöttem arra is: hiába tölt meg hatalmas hangárokat, hiába óriási a szabad területe, Tulln nyugati mércével azért csak egy kicsi börze. Kijutottam ugyanis Münchenbe, aztán Imolába, majd Essenbe és Párizsba is. München, az még csak hagyján, az nem sokkal nagyobb, mint az osztrákok fő börzéje, de a többinek a farzsebében elfér Tulln. Csakhogy ott még kell számolni egy jó 20-50 százalékos az árugrással a Tullnihoz képest is felfelé, ami tényleg olyanná teszi azokat a rendezvényeket, mintha a kirakat üvegén át szeretnénk megenni a pontyot ebédre. Éhes maradsz, na. Ha pedig kicsit mégis falatozgatsz, kifosztottan térsz haza.
Hát ezért tértem vissza a teljes nevén Oldtimer Messe Tulln nevű veteránbörzére az elmúlt években. Tulln ugyanis az egészséges középszer a magamfajtának alig valamit kínáló magyar és a hozzánk képest milliomos nyugatiak pénztárcájához méretezett Essen, Párizs és sajnos mostanában Imola szintjéhez is képest. Tullnban azért nem a csodavárás kategóriája, ha valami közepesen érdekes veteránhoz alkatrész kell, bár jó eséllyel a listád fele-háromnegyede lesz csak kipipálva, mire hazatérsz, nem pedig a 80-90, mint egy rendes, nagy nyugati börzén. Viszont jó eséllyel sokkal kevesebbet költesz, kevesebbet utazol, ott, a helyszínen se koptatod térdig a lábadat a gyaloglással, s ha ügyes vagy, egy nap alatt megúszod oda-vissza az utat.
Szóval Tullnban elviselhetőek az árak, akad választék, s van két bazi nagy parkoló, tele veteránokkal, illetve egy belső szabadpiac, ahol, ha jól látom, évről-évre egyre több a magyar, és úgy hallom, adnak is el dolgokat. Márpedig ha összevetem, nekem micsoda szervezés volt Essenbe elvinni a Pontont, micsoda pokoli áron mérték ott a helyet, és ha nem adom el az autót, mekkora bődületes bukás lett volna belőle, ahhoz képest a Bécstől alig negyven kilométerre eső Tulln szinte budapesti börzének tűnik. Győrinek szinte tökéletesen elmegy.
Márpedig a szorzók valahogy így néznek ki: ha egy autót jó eséllyel el tudsz adni németként 100 egységért Németországban, akkor ugyanazt magyarként, Magyarországon 70 egységért sikerül (akár egy honfitársadnak, akár egy németnek, ha megtalálja a hirdetésedet) értékesíteni, de ha eljutsz Tullnig, akkor már jó eséllyel meglesz a 85 egység is. Ez pedig minimális befektetésért óriási előrelépés. Egy próbát megér, és ha nem megy el, akkor volt egy jó napod. A dráma elmarad.
Volt persze néhány év, amikor a szabad területek egy részére újabb hangárokat építettek, s ezzel egy időben megemelték a helyárakat – na, akkor sok érdekes kis árus eltűnt Tullnból. Akkor megfordult a fejemben, hogy vissza kéne szokni Münchenbe, vagy egyszer Imola helyett elmenni Mannheimbe. De ezt az áldatlan helyzetet azóta szerencsére azóta orvosolták, az eladók megint megtöltik a placcokat – igaz, most már némiképp többen laknak közülük fedél alatt, mint előtte.
Ha pedig már kicsetreszelted, szétkarosszériaelemezted, rommá autóeladtad (-vetted) magad és megfáradtál kicsit, netán a jóféle barna üveges osztrák bambi is fejen kólintott, s már nem vágysz kereskedői babérokra, nos, olyankor mindig találsz Tullban olyan látnivalót, ami előtt simán a fenekére versz még pár órának, úgy, hogy észre se veszed. Idén is lesz jó néhány speciálkiállítás, és ezek mindig tartogatnak meglepő tételeket a csupán csak nettó pusztán vágykeltőek mellett. Mik is a most, 18-19-i kiállításon szpotfénybe kerülő kiállítási témák?
– 100 éves a Citroën (3-as és 6-os csarnok)
- 60 éves a Mini (10-es csarnok)
- 60 éves a Steyr-Puch Haflinger (6-os csarnok)
- 60 éves a BMW 700 (5-ös csarnok)
- 60 éves az MG Magnette (6-os csarnok)
- 60 éves a Rover P4 (5-ös csarnok)
- A Mazda 50 éve Ausztriában (6-os csarnok)
- 50 éves a Ford Capri (4-es csarnok)
- 40 éves a Lancia Delta (6-os csarnok)
- Történelmi autók régi filmekből (3-as csarnok)
- Antonov repülőmotor-indítás a szabad területen.
Gyere te is, ne mondd, hogy nem szóltam. Vár a 85 ezer négyzetméter, a 7000 autós parkoló, a pénzedre szomjazó kereskedők, avagy pont ellenkezőleg, az autódra-motorodra-csereszeidre éhes, eurós vevők hada.
Ha oldtimerrel érkezel, külön parkolóban kapsz helyet – önmagában az is megér egy pár órás nézelődést. Én ott leszek, ahogy tavaly is ott voltam, és ahogy majd jövőre is ott leszek.
