Az elmúlt napokban átéltünk valamit, amit jó részünk amióta autózik, nem látott, még harcedzett középkorúak sem, a taxisblokádot és a rendszerváltást átélők sem. Az üzemanyagkrízis talán az árstop megszüntetésével helyreállhat, nem értek a dolog pontos lefolyásához, okairól nem tisztem okoskodni, bár maradhatunk annyiban, hogy nem döbbenek meg a kormányzati magyarázatokon, mert semmin nem nagyon döbbenek már meg, de azért még egy kicsit zavar az alapvető ösztöneinkre játszó cinizmus.
Persze, tudtuk, hogy az egész árstop választási ígéret, később is jól néz ki egy darabig, aztán ha majd a következmények a hétköznapi felhasználók fejére szakadnak, bőven készen lesz a magyarázat, hogy ki a hibás. De ezt el fogják mondani a napokban még sokan.
Viszont mi csorgott le hozzánk (mert benzin, az ugye nem) ezzel az egésszel kapcsolatban? Az alapvető üzenet az volt, és boldogan fogadjuk is be, hogy az autózás alapjog. Elidegeníthetetlen kényelmi funkciónk, a benzin egyszerűen jár, mint a kenyér meg a lakhatás, sőt még inkább (mert az albérlet-ársapkát még nem próbáltuk). Nem elég, hogy alapvetően is ezt gondoljuk évtizedek óta, amióta a hétköznapi személyautózás elterjedt, jó is mindenféle intézkedéssel rátenni erre a közös meggyőződésünkre egy lapáttal, hergelni még egy kicsit minden autósban a gondolatot: nekem ez jár, ez az élet alapja.
Nos, és ez szigorúan magánvélemény: nem jár
Most egy pár napra láthattuk, hogy is néz ki az, amikor járni jár, csak nem jut. A kérdés, vajon átgondoljuk-e tömegesen ezek után, hogy biztos jó-e minden, ahogy van: mindennapi életünk az autónktól függ, ha nincs, minden megáll, adjanak cégeset, követeljük, a gyerek nem megy iskolába, értsd meg, autó nélkül egyszerűen nem lehet. Hát persze, hogy nem lehet, már úgy építettünk fel mindent, az agglomerációból ingázástól kezdve a gyerek edzésén át mindent, hogy ne lehessen - rég nem kérdés.
Akkor most mit állítok? Hogy mindenki fogja, és mondjon fel, és ha a gyerek csak a város másik végébe tud iskolába járni, mert a másik kerületben olyan az oktatás, hogy kösz, de nem kérünk belőle, akkor buszozzunk napi két órát? És van pofám nekem mondani? Hiszen ebből élek. Ezt egy barátom vágta a fejemhez a minap. Igaza volt. Valóban ebből élek - nemcsak, hogy autózom, ráadásul másokat segítek hozzá ahhoz, hogy ők is autózzanak. Van is morális fenntartásom ezzel az egésszel kapcsolatban, annak ellenére, hogy egyébként nagyon szeretem a munkámat, és azt hiszem, nem is megy rosszul. Az autózás életérzés, meg praktikum és segítség. És magánszféra, státuszszimbólum és még sok egyéb. Meg súlyos függőség, városrongálás és környezetkárosítás. Nem jó ötlet megmagyarázni, hogy össztársadalmilag miért jó ez az egész, csak azért, mert kényelmes, szeretjük, és ezért jogunknak érezzük. Én is szeretem, nem ezzel foglalkoznék, ha nem szeretném. Feloldhatatlan dilemma.
Dohányzom is. Megmagyarázzam akkor, hogy de nem is káros? Csak nekem, csak most valamiért mégis védhető, mert én csinálom? Utáltam, amikor az összes kocsmában bevezették a dohányzás tilalmát, és a mai napig utálom, hogy ki kell állni a hidegbe. Köpködök rá és utálom, megszakítja a beszélgetést, tönkreteszi a kávézást. Ellenben legalább megpróbálok nem hangosan köpködni: mégiscsak kevesebb lett a dohányos, és a nemdohányzók is be tudnak ülni a kávézóba, mára ez norma és megszokott dolog, pedig dohányzunk elég sokan. Hozzáidomultunk, kibírjuk vagy leszoktunk, mert előbb-utóbb alkalmazkodik az ember. Saját érdekeinkből és kényelmünkből faragjunk elvet? Mennyire ócska érvelés.
Ilyen valahol a mindennapos autózás is. Megszoktuk, kényelmes, "én aztán nem szállok fel a villamosra", "nekem tényleg muszáj", "az én életem egyszerűen MEGOLDHATATLAN és LEHETETLEN autó nélkül", "majd ha olyan lesz a tömegközlekedés, akkor hajlandó leszek", és a többi. Mindig a saját érdekünk, amihez hozzámagyarázzuk az elvet. Apám mondta egyszer: kislányom, egyenként minden érthető, de összességében a jó nénikédet.
Kényelmünkhöz, napi rutinjainkhoz faragunk meggyőződést
Legyen olcsó, járjon alanyi jogon a benzin, a parkolás, vagy ha nem, hozzák házhoz a villamosmegállót. Meg is érveljük: azért, mert NEKEM muszáj, mert NEKEM másképp lehetetlen, ezért legyen ebből elv, politikai program. Erre pedig egyrészt rájátszik a politika, ahelyett, hogy óvatosan terelnének minket, mindennap autózókat a lassú lejjebb szokás felé, egy évig szentesítve volt az elképzelés, hogy ez egy alapvető jog. Most, hogy már összedőlt, ugyanúgy szentesítve van, alapjog, csak most egy kicsit nem jut, és tudjuk, ki a hibás. Boldogan gyártjuk az önigazolást egymásnak, magunknak mindannyian. Eszünkbe sem jut belegondolni egy olyan jövőbe, ahol esetleg tényleg nem jut, akkor majd sorban állunk három órát, aztán alkalmasint megverekszünk, előbb mint hogy más megoldásokon gondolkozzunk. Egy olyan jövőbe, ahol senki nem kérdezi, hogy nekünk mi kényelmes, meg mi muszáj, hanem vagy kitalálunk mást, és alkalmazkodunk, vagy megfőhetünk a saját levünkben, és úgyszólván a hajunkra kenhetjük a háborgást azon, hogy mi jár.
Tudom, igen, nekem muszáj, mert faluról nem lehet megoldani. Nekem muszáj, mert szerszámokat szállítok melóhoz. Nekem muszáj, mert oktató vagyok, ebből élek. Nekem muszáj, mert két gyerekem van. Nekem muszáj, mert adták a céges autót. Nekem muszáj, mert az agglomerációból járok az irodába, és különben is ingyen van a mélygarázs. Nekem muszáj, mert undorító a békávé. Igen, igen. Egyenként tényleg minden érthető.
