Alejandro nagybácsi nagy ínyenc. Nála ettem először csípős szószba mártogatott bogarakat és gyíkhúst. Akkoriban egy aranymetál Chrysler 300M-mel járt, tudják, az a kegyetlenül finom vonalú autó, amit pár éve férfivá operáltak.
Tetszik neki a
C is, de
negyven év szedánozás után mókára és kacagásra vágyott.
Veszélytelenre. Olyan élményautó kellett neki, ami szeretetreméltó, nem
megy, de legalább úgy csinál, és megfizethető.
A Solstice az
Opel GT amerikai
ruhája.
Illetve fordítva. Mindegy, a lényeg, hogy a kasztnijuk különbözik
csak érdemben, és nekem
a GT-ről egy vérrel teliszívott kegyetlen kis tetű jut eszembe, ezen
meg csak nevetni tudok. Alejandro egyszer megállt egy étterem
előtt, ahol szülinapi zsúrt tartottak kissrácoknak. A gyerekek
kirohantak és hangosan kiabálták: „Nézd, milyen autó, mint egy
mesében!” A forgalomban integetnek neki, és mindenki ránevet, a többi
autóból bátran kiabálnak át ajánlatokat cserére.
A Solstice
szimatoló egérarcával és kis turcsi fenekével kedvesebb a
Micránál,
Citroën Plurielnél és az
összes tündibündi anyámkínjánál. Életre kelt rajzfilmfigura:
előrebillentett motorháztetővel nem is értem, miért nem kezd el
orrhangon magyarázni. A tervezőnek,
Franz von Holzhausennek a Solstice-meló közben érhettek Walt Disney korba a
gyerekei, más magyarázatot nem tudok elképzelni.
A GT-hez hasonlóan fotogén kasztni
formája szeretetreméltón komolytalan. A belseje gyűlöletesen. A
formák és a kidolgozás is drámai, európai, japán, sőt koreai gyártó sem
engedi már ezt meg magának. Ha az
Opel GT amerikásan
igénytelen volt, akkor ez mi?! A tiszta amerika? A szürke műanyagok
felülete a nyolcvanas évek lehangoló japán műszerfalait is megalázza,
hézagosak az illesztések, és sorjásak az öntés nyomai. A formák is rég
lejártak, ez a lávaszerű folydogálás fogad Gábor
Mazdájában is, de az
egy tízéves autó! A váltó mellett található fogódzkodó teljesen
felesleges és ronda, de erről később.
A legkellemetlenebb részlet a tető becsomagolásával tárul fel. A
tetőt egy kallantyú elfordításával lehet kicsatolni, és
egy mozdulattal a csomagtartóba hajtani. A csomagtartóba, ami
nincs. Egy dzseki még befér valahogy, fényképezőgép az utas
lábánál, pénztárca a kesztyűtartóba, rúzs a zsebbe. Mással nem érdemes
készülni, mert se csukott, se nyitott tetővel nem fog elférni. Ez nem
laza, nem vicces, hanem hülyeség.
Hely az utastérben sincs sok, de az is rosszul szervezve. Pont
elfértem 176 centivel, de a kezelőszervek felé nyúlkálva
idétlen botsáskának éreztem magam, aki egyszer megpróbál autót
vezetni. A kéziféket karom akármilyen szögbe erőltetésével sem
tudtam kiengedni, egészen törzsből kell ráfordulni. A kormányt nem
lehet eléggé lehúzni, a legalsó állása is kicsit magas. Ez a hosszas
fészkelődés egészen más céllal folytatott autós szerencsétlenkedéseket
juttatott eszembe. Ezen hiába tudtam akkor, és a gondolaton most is
nevetni, merőben gyakorlati oka van, hogy elmúltak azok az idők.
Az ötfokozatú kézi váltót jó helyre rakták, annak más baja van.
Izomból kell használni. De ez nem feltűnő, mert akadozik és tökéletes
harmóniában van az ólomnehéz kormánnyal és a komótosan reagáló
gázpedállal.
A kis Solstice egészen természetes módon ellenkezik a sofőrrel.
Nem mesterségesen van lesúlyozva, amit szintén nem bírok, ez az autó
egész egyszerűen nincs befejezve. A négy tárcsaféket is ésszel kell
kezelni, nem lassítják túl lelkesen az autót.
A vászontetős Solstice
legalább rettenetesen merev, meg se nyikkan a Mexikóvárosban minden
ötven méteren lefektetett, padkamagasságú fekvőrendőrökön. Az autó
jól hozza a kabriót is, az övvonal nem magas, és a szélvédő sem ível be
túlságosan. A kiskocsi 1300 kilogramm, de a
2,4-es
Ecotec csak 173 lóerő. Ez a négyhengeres szívómotor van a
HHR-ben is. Ahogy az is
nagyjából ebben a súlyban van. Az egy családi kombi, ez egy kis
roadster.
Az indulás biztató, különösen szívderítő, ahogy felvillantja az új
autóban szokatlanul belátható motorháztetőt egy-egy erősebb gázadásra.
Hopp, piros lemez fel, le. Aztán annyi.
A 2,4-es Solstice semmivel sem megy jobban egy 1,8-as
Focusnál.
Padlógázra hatalmasakat csikorgat a kerekeivel, nyugodtan lehet vele
visszakapcsolás nélkül előzni és tudja a 160-as utazósebességet, de nem
megy veszettül. A gyárilag meghatározott 7,2 másodperces gyorsulás nem
tudom, milyen zsokéval jön ki, Alejandro bácsival közösen nem nyomunk
még másfél mázsát se, de kifejezett gyorsulást nem figyeltünk meg, a
Solstice 2,4 nem zsugorodik villámgyorsan pici piros ponttá a
látóhatáron. Ez egy nyugis roadster. Kár, hogy a két fogalom kioltja
egymást.
Az erőt lelkesedéssel és hangerővel pótolja. 7000-ig lehet
pörgetni, de 5000-nél már artikulálatlan üvöltéssel követeli a
következő fokozatot. 2500 körül kellemesen el lehet vele autózni, onnan
még bármilyen helyzetben félre tud ugrani. Az együtt töltött idő alatt
a hangja kötött le a legjobban, indításkor morog, de rekedten és
darabosan. A motor felpörgésével, 4000-nél elkezd fémesen kalapálni,
mintha a motorháztetőt vernék a dugattyúk. Visszaváltásra a tűzfalba
rugdos jó mélyeket. És közben alig tettünk meg pár száz métert.
Hangerővel sebességérzetet gyártani igazán biztonságos és olcsó.
A futómű még jobban meglepett, mint a lusta motor. Úgy ültem be,
hogy amerikás autónak kókány a futóműve, de a Solstice nem tör a sofőr
életére. Csak kirázza a lelkét. Ebben segítenek a 18 colos felnik és
Mexikóváros Budapestet is lepipáló minőségű útjai. Kétségtelenül
szórakoztató vele a gödrök között szlalomozni, a hátsókerekes kiskocsi
városi forgalom keretein belül fordulékony, és lelkesen kanyarodik, itt
már láttam mi értelme az utasoldali kapaszkodónak, Alejandro bácsi nagy
hasznát vette.
A csodásan hangolt motor és a hátsókerékhajtás élvezetessé teszik a
Solstice-t, de annyi bosszantó kényelmetlenséget kell ezért benyelni,
ami már túlzás. A csomagtartó hiánya és a látványosan igénytelen belső
tér még egy ilyen vidám kabriónál is megbocsáthatatlanok.
A Solstice 2,4
30 000 dollár körül van, de annyit se ér. És mire megkapja
a magyar rendszámot, azt a pénzt inkább egy
TT 2,0 Roadsterbe
ölném. Ahhoz kapnék 200 lóerőt és egy csomagtartót, a többiről nem is
beszélve.







