Teszt: Toyota LC 150 3,0 D-4D Executive

Biztos sokan érezték már, amikor visszatértek gyerekkoruk helyszíneire, és a hatalmas hegyoldalt, amin irtózatos szánkóversenyeket rendeztek egykoron, immár csak egy kis dombként látták viszont. Minél távolibb emlékek, annál nagyobb a változás.

A Land Cruiserrel is ez éltem át. Az az LC V8, amit Winkler közel két éve tesztelt, valahogy gigászi batár volt. Amikor az ember meglátja, mindjárt arra gondol, vazzeg, mekkora! De ahogy az együtt töltött napokkal megszoktuk egymást, észrevettem, hogy a Toyota ügyesen csűrte-csavarta a formákat, így sikerült optikailag még nagyobbnak mutatni.

Persze azért nem aprócska. Szép magasra sikerült, egy mérőszalaggal bizonyosodtam meg első nap, befér-e a parkolóházba a tetősínekkel együtt, vagy szolid recsegéssel viszem magammal a magasságjelző póznát is. Mert ebben a kocsiban abszolút az az érzése az embernek, hogy egy doromboló tankban ül, és a zavaró dolgok valahol máshol történnek.

Ebbe a dorombolásba néha, főképp hidegen beleszól a négyhengeres dízel kerregése és az alapjáraton érkező rezgések. De menet közben ezek megszűnnek, és az 1600-as fordulaton érkező 410 Nm nyomatékkal olyan érzése lesz az embernek, hogy a falon is felmászna. Ami majdnem igaz, bár a nálunk lévő modellre szerelt utcai gumikon egy könnyed siratófal is kifogott, amikor kiruccantam Sóskútra. Pedig szegény autó minden technikai kütyüjét bevetette, de győzött a felázott talaj. A motor fogyasztása igen baráti, a 2,5 tonnás önsúly és az automata/összkerék mellett vegyes üzemben kb. 650-700 kilométer alatt jött ki 10 literes fogyasztás.

Viszont legalább komfortosabb lett a városi közlekedés. Rájöttem, hogy Budapesten ez az ideális jármű - a kátyúk alig zavarták légrugóval tompított utazásomat. Erre akkor döbbentem rá igazán, amikor Pista utánam jött, és megérkezvén célunkhoz szenvedő arccal szállt ki 323-asából. És akkor még nem is járt Érden, ahova az új üzletsorok körforgalmai közé a város önkormányzata szép offroad pályát rittyentett.