Manapság nem elég, ha az új modell gyorsabb, takarékosabb, tágasabb az előzőnél, új megoldásokat bevezetni pedig nehéz egy olyan típusnál, amelynek már az elődje is komoly újítást hozott. De kell valami érdekes, jöjjön rózsaszín füst a kipufogóból, legyen karalábétartó a csomagtartóban, mittomén. A 2010-es Merivánál flexszel estek neki a kaszninak. Flexszel.
Adott ez az MPV, családi minibusz, egyterű, buszlimuzin, vagy nevezd, aminek akarod kategória, abból is a kis méret, amelyikbe esély sincs belegyömöszkölni három üléssort. A két sorban hat üléses fogást már a Fiat bevezette a Multiplánál, de ahhoz nagyon kretén és széles autó kell, sok anyagból. Meg lehet próbálni kevesebből is – lásd az ultimate Multipla-koppintást, a Honda FR-V-t –, de Volvo S80-nál kisebb szélességbe csak pálcikaemberek férnek be.
2003 tavaszán a Meriva volt hivatalosan az első ilyen kicsi családi egyterű a piacon, a ma már szintén öreg Renault Modus csak egy évvel később követte. Corsa-platform, rövid kaszni, erre kellett gombot varrnia az Opelnek, hogy új szegmenst ékeljen egy amúgy is telített piacba. Kellett valami okosság, amihez nem tűnt elégnek a magas bódé, s hogy emiatt meredekebben ülnek az utasok, így több a hely, könnyebb a beszállás. Hiszen például a Hyundai ezt művelte már a Getz-cel. Jött Barbapapa, trükkölt.
A Meriva hátsó üléssora elég érdekesen tologatható lett. Három hátsó üléssel maradt a Getz-jelleg, de ha valaki lehajtotta a pad keskeny, középső részét, s ezzel az kompletten lejjebb ment a padló felé, a két szélsőt összébb lehetett tolni. Így már elég keskenynek bizonyultak ahhoz, hogy hátrébb csúsztatva a kerékdobok közé elférjenek. Előállt a csupán négyüléses, de óriási lábterű mini – zseniális, sokan szerették.
A Meriva részben e fogásnak köszönhetően, részben pedig általános használhatósága, megbízhatósága miatt Európa kedvenc kis családi busza lett, több mint egymillió fogyott belőle, övé volt a szegmens negyede. De most már öreg, le kellett váltani. Igen ám, de ebben a kategóriában kell egy selling point, amire hivatkozva az új modell is felkelti az üléshajtogatósdit már elváró, és szinte unó vásárlók érdeklődését. Tudják: egy sallang point.
Már régóta tudtuk, mi lesz az, hiszen autó még sehol nem volt, de a különféle tanulmányokat már meg-megszellőztette az Opel. A szekrényajtó. Nagyjából az a megoldás, ami a Mazda RX-8-ason van, hogy az első ajtó előrefelé, a hátsó hátrafelé nyílik. Egy az egyben persze nem lehetett átvenni azt a megoldást, mert egy családi busznál nem árt, ha a hátsó ajtó külön, becsukott első mellett is nyitható. Igen ám, de az európai szabályok szerint újonnan bevezetett autó ajtaja nem nyílhatott hátrafelé, mert balesetveszélyes, a Mazda is csak azért tudta átverekedni a sajátját, mert az fizikailag nem tud kinyílni, ha az első, hagyományosan nyíló ajtó csukva van, hiszen utóbbi rázáródik a hátsóra.
A rendes szekrényajtóssághoz kellett a Rolls-Royce és az ő Phantom Drophead Coupéja. Aminek hátrafelé nyílik az ajtaja. A Rolls-Royce, pontosabban anyacége, a BMW ugyanis már korábban keresztülverte az engedélyt az európai törvényhozáson. Az Opel korrektségét tükrözi, hogy a Meriva-bemutatón ezt rendesen ki is emelték az elhangzott beszéd során.
Már csak ki kellett dolgozni a kocsit. A legnagyobb meglepetésemre elkészítették a ruhásszekrény-verziót a régi Merivából is, a bemutatón ott állt a néhány tesztpéldány közül egy a porondon. Biztosra akartak menni, a selling feature-nek tartósnak kellett lennie, jó hosszan tesztelték, amikor még az autó sem volt meg. És ne valami díszpéldányt képzeljenek el, hanem egy rendesen használt, évekig nyúzott autót, amin látszanak a kopási nyomok, az autómosó karcai, ilyenek, hiszen 2005 februárja óta forgalomban voltak ezek a kísérleti régi Merivák. És működik, nyitásra nem esik le az ajtaja, csukáshoz sem kell megemelni, mint annak idején a szomszéd Zsiga bácsi Moszkvicsáét.
Lesz-e más Opelen ruhásszekrény-ajtó?
Elhangzott a fenti kérdés is, de szinte egyértelmű volt a „nem” válasz. Azaz lehet ilyen, de a laposabb modelleken – Insignia, Astra – nem. Ennek illusztrálására kiállítottak a teremben egy 1938-as Opel Kadettet, amelynél szintén hátrafelé nyílt az ajtó. A hátsó kerekek fölött maradó keskeny sávon osztozott a két zsanér (amelyek valójában egyazon, durván vastag lemezből készültek), s mivel elég közel voltak egymáshoz, az ajtó rendesen lógott is a használat miatt. Kellő zsanértávolsággal ez megúszható, de csak magas építésű autókon elég a hely ennek megvalósítására, tehát a ruhásszekrény-effekt marad a buszlimuzinoké, esetleg szabadidőautóké. Gondolom, extra minőségű acéllal meg lehetne oldani Insignia-méretben is, de az meg nyilván drága lenne.
Na de, minek verték magukat ekkora költségekbe, miért izmoztak ilyen heroikusat egy (pár) nyomorult ajtóért az opelesek? Talán mert ilyen nincs mindenkinek, jegyezném meg önnön kérdésemre halkan. És erre az ötletre mindenféle ügyes óriásposztert, meg tévéreklámot lehet gyártani, nem beszélve a rádiókról: „Meriva – kapu egy új élethez”, „Felejtse el a kiskapukat, nálunk csak óriási ajtók vannak...” - meg az ízléstelenebbje - „Jim Morrison ma is élne, ha ilyen lett volna a Doors”. Szóval lehet ezt ragozni, nyilván sokkal jobban is, nem lesz kihagyva a ziccer, ne féljenek.
Persze nem ez volt a hivatalos beszéd – marketing helyett sokkal több szó esett gerincterhelésekről, gyerekülés-beszerelésekről, beszállási mozdulatsorokról. Bár valószínűleg ez volt az első lépcsős marketing, a mi fejünk tömése. És valóban, az új Meriva hátsó ülésére igen könnyű beszállni, befordítod a tomporodat, és huppanol, ennyi. És tényleg nehezebb a régibe beülni, amibe a magas tető és ülés miatt pedig már eleve könnyebb volt, mint az Astrába, és akkor még nem vettük elő az én 1966-os, kétajtós Bianchimat, amibe gyötrelem. Vannak ennek a dolognak fokozatai.
Kicsit tolnám is az Opel szekerét e témában, mert régebben, amikor minden ismerősöm abban a pillanatban ötméteres, három üléssoros buszokat kezdett nézegetni a neten, amikor az ultrahangos képen meglátta, hogy a gyerek már borsószemnyi méretű az anya méhében, én keményen küzdöttem a normális autóméret mellett. Talán nem a legjobb eszközzel - egy 127-es Fiattal jártam ugyanis akkoriban, tudják, kétajtóssal.
Bálint fiam eleinte az első ülésen csücsült hordozóban, aztán tettem hátra is övet, és onnantól gyerekülésben élvezte az utazást. És ha hiszik, ha nem, könnyebb volt elölről betenni a gyerekülést, bekötni az övvel, majd szintén elölről bepottyantani a gyereket, mint a későbbi négyajtósainkkal. Egyetlen probléma volt csupán a 127-essel, hogy szélesre tárult az ajtaja ilyenkor, mint minden kétajtósnak. Persze senki nem hitt nekem, meg persze, ha egy autó arról szól, hogy hangárnyi méretű legyen, nem egyébről, azzal nehéz konkurálni egy kis, 70 ezer forintos Fiattal. De ma is úgy gondolom: egy jól előrebillenő üléses két-(vagy akár három-)ajtósba nem nehéz betenni a gyerekülést, gyereket.
Nos, ez egy dolog, amit jól tud az új Meriva. Pontosan azzal a mozdulattal teszed be a gyereket hátra, mint amit annyira bírtam a 127-esben, csak itt még a tető és az ülés is magasabban van, annyival könnyebb az ügy. És ezzel, hogy az Opel marketinggépezete mögém állt, mindjárt jobban érzem magam.
Meg a két ajtó afféle várfalat is alkot a beszálló kis família köré, nem szaladnak szét a gyerekek a vad világban zubogó Zil dömperek és IFA-rabomobilok alá, persze ha anyuka elég gyorsan pakol. Vannak itt érvek. Viszont az ajtók itt is nagyok, ráadásul kis híján derékszögig kinyithatók (négy állásban fogja meg őket az ajtóhatároló), tehát a Merivának sem lesz elég a tipikus tescauchan szardíniaparkoló.
A FlexDoors nevű ajtóktól egyébként nem kell félni (mondtam, ugye, hogy flexelték?), mert a zárjaik rettentő biztonságosak, és automatikusan reteszelnek, amikor a Meriva gurulni kezd. Azonnal.
Működik az ajtó? Működik hát, ügyes. És az autó? Lapozzanak.
