Egy Fordnak jónak kell lennie. Hiszen a márkanév nem sugároz különösebb presztízst, azért nem fogják megvenni. Árban sem szoktak nagyon versenyre kelni a konkurenciával, csak arra figyelnek, hogy túl drága ne legyen. A dizájn - hát, az sem feltétlenül a legerősebb oldala a kölnieknek. Az új C-max pont ilyen, tipikus Ford: nem túl szép, de a tartalom eléggé rendben van. Vajon elég lesz ez ahhoz, hogy maga alá gyűrje konkurenseit?
Többször figyelmeztetett már Csikós, hogy az új autók nemzetközi bemutatójának a helyszíne általában szoros összegfüggésben van a termék minőségével. Mégpedig fordított arányossággal. Tartottam is tőle, hogy annak köszönhetjük a kora őszi meghívót Nizzába, hogy a C-max és a Grand C-max, az új puffasztott Focusok - hogy is mondjam - kissé unalmasra sikerültek. Nem így lett: szakadó eső és pöpec autók vártak minket.
Egyáltalán nem mindegy, hogyan közelítjük meg a C-maxot. Mi például sprinteltünk fehér járgányunk felé a szokás szerint orral előre beállított sor mellett, a monszunhoz hasonló égi áldás miatt. Így nem kellett kitennünk magunkat a far látványának, és szerencsésen belülről kezdhettük az ismerkedést a legújabb Forddal. És csak miután ledobtuk a hátsó ülésre ronggyá ázott kabátjainkat az Autoblogos Demcsák Gergellyel, és beálltunk a Côte d'Azurtől a hegyek felé tartó konvojba, tűnt fel az előttünk haladó hátsó idomtalansága. De ekkor már túl voltunk az első pozitív benyomásokon, ezért elsiklottunk felette: ejnye, ezt kicsit elcseszték, pedig különben milyen jó.
Ezért az javaslom, ha C-maxot szeretnének venni, szemből induljanak felé a szalonban. Üljenek bátran be, és lehetőleg próbálják is ki, mielőtt mögé kerülnének. Higgyék el, jobb így. Mert akár a hosszabb hétüléses Grandot, akár a rövid ötülésest nézzük, hátulnézetből sajnos egyik sem mondható szépnek. Még szerencse, hogy ritkán nézegetjük a saját autónk farát, így igazából nem is olyan fontos ez a téma – valószínűleg kár is lett volna a formatervezőknek tovább gyurmázni az agyagmodellel. Ha az elődjéhez hasonlítjuk, kész Sophie Marceau. Ami pedig mögötte jön, azt már inkább a praktikum diktálta, nem a szépérzék.
Hiszen ezt a Fordot nem azok fogják venni, akik nézegetni szeretik az autót. Hanem használni. Mit nekik Sophie Marceau – Ursula nővérnek sokkal nagyobb a szíve. Ez az egész felpumpált kompakt kategória arról szól, hogyan lehet adott alapterületből kihozni a legnagyobb használati értéket. Szörfdeszkás fiatalokkal szokták reklámozni, de igazából mindenkinek ilyet kellene vennie, aki például szeret hátrafelé is kilátni az autóból, vagy nem szereti behúzni a fejét, amikor bekászálódik a vezetőülésbe. Éppen ezért nem is szűkíti a Ford az ötüléses C-max célközönségét, fiataloktól idősekig mindenkinek jó, állítja a gyári dicshimnusz.
És tényleg. Fejemben az a prekoncepció élt eddig, hogy kalapos öregúrnak vagy megtört családapának kell lenni ahhoz, hogy szeretni tudjunk egy túl magasra sikerült kompaktot, de minimum egy kutya kell hozzá. Majd azon kaptam magam, hogy az esős szerpentinen rángatom a kéziféket a visszafordítóban, és csodálkozom, hogy az egyhatos Ecoboost turbója milyen kis késedelemmel húz ki a kanyarból.
Igazi fenegyerek a kis C-max ezzel a motorral. Siránkoztunk eleinte, pedig jó dolog ez a méretcsökkentésnek hívott divat, amit az emissziós előírások kényszerítettek rá az autógyártókra. Célját ugyan nem teljesíti, mert az izmos kis turbók a valóságban általában többet fogyasztanak, mint az ugyanennyi lóerős szívómotorok, de a fékpadi méréshez úgy tudják optimalizálni őket, hogy a katalógusba alacsonyabb érték kerülhessen. A 6,6 literes vegyesre számító júzerek ezért csalódni fognak, akik viszont élvezetes motort szeretnének, végre megkaphatják egy közepes méretű négyhengerestől, amit régen a kettőfeles véhatosok tudtak.
Sőt, még többet is. Elképesztően alacsony, ezerkettes fordulattól már rángatásmentesen használható, ezerhatnál eléri a 240 Nm-es nyomatékfennsíkot, ezerkilencszáznál pedig még rápakol harminc érezhető newtonmétert a tizenöt másodpercig élvezhető overboost. Gyakorlatban úgy működik, mint egy erős turbódízel, csak sokkal kisebb késedelemmel. Négyezertől ugyan kicsit elgyengül, de a 180 lóerős változat a közölt adatok szerint fent tovább húz, majdnem leszabályozásig. Szinte már fölösleges is ennyi kraft egy családi autóba, komolyan.
És nem csak a virgonc, kellemesen brummogó motor miatt élvezetes közlekedni a C-maxszal. Az új fejlesztésű hatsebességes váltó, amely az 1,6-os szívókon kívül minden motorhoz alapból jár, szintén kellemes darab. Gyorsan lehet pakolgatni, és finoman huppan be a fokozatba, mint részeg ember a harmatos árokba. Százharmincnál, hatodikban a motor alig forog kétezernyolcat. Ha megszokjuk, hogy mindig legalább egy sebességgel feljebb kapcsolhatunk a megszokottnál, szinte minden helyzet megoldható háromezres fordulat alatt.
Eleget nyáladztam már az új Ecoboostról, és hatsebességes társáról, a Durashiftről, amelyek ebben a kompakt buszlimuzinban debütálnak, de még fényeznem kell egy kicsit a futóművet és a kormányzást is, mielőtt elővenném a sószórót, és meghinteném az apró sebeket, amelyekből a C-max vérzik.
Azt állítják, új fejlesztés ez a C-kategóriás globális Ford platform, amely alapjaira a következő Focuson túl még legalább hét modell fog épülni. Nyilván több szempontból is optimalizálták, például a futómű felfüggesztési pontjainak merevségét, és több nagyszilárdságú acélt is tartalmaz a karosszéria, de feltehetően az a legnagyobb újdonság benne, hogy alkalmas lesz a hibrid technika befogadására. 2013-tól tervezik ugyanis, hogy villanymotoros hajtást is szerelnek a kompaktba, és konnektorról tölthető változatot is ki szeretnének hozni, de erről egyelőre többet nem árultak el a gyáriak.
A futóművön sokat nem kellett csiszolni, hiszen az első Focus óta méltán dicsőíti mindenki a Fordok precíz irányíthatóságát. Olyan apróságokkal javítottak rajta, mint az üreges első stabilizátorrúd, a könnyített lengőkarok és bölcső, de az igazi előrelépés az elektromos kormányszervó. Valami furfangosságot kitaláltak a villanymotoros kormányművek fejlesztői, vagy csak rászánták a kellő időt a paraméterezésre, de gyakorlatilag sikerült kiirtani belőle azt a kellemetlen szintetikus érzést, ami eddig jellemző volt a hasonló rendszerekre. Ugyanis meglepő módon érezni a kormányon a kanyarban kifelé türemkedő kaszni mozgását, van benne visszatérítő erő, és a 16-ról 14,7-re csökkentett áttétellel kellően közvetlen az élvezetes szlalomozáshoz. Ja, és ennek ellenére nem kell koncentrálva keresgélni a sáv közepét autópályán. Ha még kicsit kisebb lenne a fordulóköre, hibátlannak nevezném.
A remek kormányzáson kívül feltűnő a csönd, nagy tempónál is. Nem csak a motor szigetelésén segít a zajcsökkentő réteggel vastagított szélvédő, hanem úgy általában minimális zaj szűrődik be a külvilágból. A gumiktól és a futóműből jövő hangokat olyan szinten minimalizálták, ami már közelít egy luxusautóéhoz.
Hasonló a felzárkózás az elektronikus kütyük terén is. Holttérfigyelő, sebességkorlátozóval bővített tempomat, tolatókamera, automatikus beparkoló rendszer mind elérhető, és mivel minden autógyár ugyanazoktól a beszállítóktól rendel, gyakorlatilag ugyanazt megkaphatjuk itt felárért, mint egy-két kategóriával feljebb. Igaz, a navigáció képernyője kicsit kisebb, mint például egy Audi A7-esnél, viszont ügyesen, magától rázoomol a kereszteződésekre. A menürendszer lehet, hogy nem annyira szofisztikált, mint például egy BMW-ben, viszont átlátható, könnyen kezelhető, még ha nem is lehet pörgetni az iDrive gombát, hanem gombokat kell nyomogatni. Általában erősödik a benyomásom, hogy a tömegtermékek és az úgynevezett prémiumgyártók közötti szakadék mára egy vízelvezető árok méretére zsugorodott - meg lehet benne botlani, ha nem figyelünk oda, de akár át is léphetjük nagyvonalúan.
Kíváncsi a C-max rossz tulajdonságaira? És hogy miért nem érdemes a dízelt választani? Lapozzon!
