Az első Focus gyilkos, mindent elsöprő sikerének jogosságához nem férhet kétség. Az az autó élvezetes volt, praktikus, tágas, olcsó, egyedi is a maga módján. A második – bár sokkal meggyőzőbb kiviteli minőségben, de – kicsit már az első farvizén hajózott. És itt van most a harmadik. Mindent ígér egy csomagban, amit az első és a második jól csinált. Lehetetlen.
A Focus tizenhárom éve mércének számít ebben a családi-ferdehátú kategóriában. Olyan hosszú ideje, hogy tényleg csak a mély berögződés és a germanofília tart vissza bennünket attól, hogy Focus-kategóriának nevezzük azt, amit ma Golf-kategóriaként emlegetünk. Ja, hogy a Ford is német? Lol.
Az első Focus abban volt ügyes, hogy szinte mindent jól csinált, amit kellett, amit mégsem, az pedig nem volt zavaró – gondolok itt legjobbaktól elmaradó belső burkolati minőségre és a kellemesnél nem csupán egy vonással lejjebb levő rugózási komfortra. És mindemellé adott pluszt is. Olyan pluszt, amire igazából semmi szüksége nem volt a tipikus, józan családiautó-vásárlónak, de aminek titokban azért nagyon örült. A messze kategórián felüli vezetési élményre utalok itt. A Focust lehetett dicsérni, lehetett támadni, de a végén mindig volt még egy ütőkártya a kezében, amivel megnyerte a rundot.
A másodiknál a Ford zsenialitása kimerült annyiban, hogy az elsőnél sorozatosan támadott pontokon – belső kivitel, rugózás – látványosan sokat javított, más területen pedig nem rontott annyit, hogy elfordultak volna tőle. Igen, a második Focus puhább, unalmasabb, közel sem annyira vezetőorientált kocsi lett, mint az első, de közben a többiek is puhultak annyit, hogy maradhasson a topon.
Ja és a formák. Az első változat néhány letisztult vonallal operált, a második jellegre maradt hasonló, de sokkal konzervatívabbá vált. És az új? Őrzi ugyan a jellegzetes, púpos Focus-formát, a konzervativizmust pedig izgalmas részletmegoldásokkal kerüli. Izgalmaaaas?! Én inkább zavarosnak mondanám a sok ál-légbeömlőt, a kitalálatlan oldalvonalat, a plasztikai műtét után kiáltó, inkább furcsa testi torzulásnak, mintsem világítótestnek ható lámpákat – főleg a hátsókra gondolok ezzel, de az elsők sem matyóhímzések.
Ez a piros szín szerencsére jól elfedi előbbiek ügyetlenségét, valakinek a Ford-importőrnél helyén volt az esze és az ízlése a tesztautó megrendelésekor. A harmadik szériáé egyébként tipikusan az a forma, aminél a designerek jó sokáig nem érezték, merre kéne menni, és amikor valakinek végre született egy félig-meddig épkézlábnak tűnő ötlete, hurrázva utána rohantak, és a nagy eufóriában hirtelen elfelejtettek látni. Persze azért nem egy krómrúzsos Scorpio ez, de azért messze nem is piskóta-Escort, maradjunk ennyiben.
Családi kompakt, tehát menjünk végig a praktikussági ügyeken először. Hely van benne, az ülések pedig sokkal jobbak, szélesebb tartományban mozognak, mint a korábbiaknál. A vezetőé ráadásul extrém magasra emelhető és nagyon le is süllyeszthető. Jó helyen van és nagyot púposodik a mechanikus deréktámasz is, a hátsó ülések szögei pedig – bár a lapjuk viszonylag alacsonyan van – kényelmesek.
Szubjektíve nem ennyire jó a helyzet. Hogy miért kell ilyen óriási műszerfal ebbe az autóba, és hogy miért épp a széleknél kanyarodik ilyen óriásit, azt meg nem magyarázza nekem senki. Így viszont az a hatalmas test éles sarokkal nyúlik bele az ajtókivágásba, ezért - ha valaki nem akarja lekoccolni a térdét - úgy kell beszállni, mint egy sportkocsiba, lábbal előre, fenékkel behuppanva.
Az első tetőoszlopok is messze túl vastagok és lapos a szögük, ezért teljes autókat képesek kitakarni. Pista is, én is mindketten majdnem összetörtük emiatt jobbkezesben a kocsit, csak a hatodik érzékünk (pontosabban a másik autó dudálása) miatt maradt el a csattanás. Hogy hány gyalogost gázoltunk el a tesztelés alatt, abba bele se merünk gondolni, mindenesetre várjuk a pereket. Tudom is, mit mondok majd – „bíró úr, esküszöm, semmit sem láttam...”
Hátul centire ugyan elég sok a hely, de a lejtős tető, a felkanyarodó övvonal, az alacsony ülőlap, az eleve sötét színű burkolatok, valamint a szintén sötétített ablakok nekem szörnyen klausztrofibikussá tették a helyet. Szerencsére és csak próbaülésre kényszerültem ide.
És a csomagtartó sem az a bálnagyomor, ha már formákról esik szó, akkor inkább ágyneműtartó. Nem is a literekkel van a probléma, mert a 365-ös érték a jobbak közé tartozik ebben a kategóriában, hanem a kialakítással. Az üreg ugyanis hosszú, széles, de nagyon lapos – hiába, a szofisztikált többlengőkaros futómű helyigénye nem csekély. Különleges átalakítási trükkök nincsenek, elmarad a csúsztatható hátsó pad, a karakuri, a sok rejtett rekesz, lefektetés után az ülések háta lejjebb van a csomagtér-padlónál. Amit kapunk, az viszont jó, a hátsó ülőlap egy rántással felnyílik, a háttámla egy gombnyomásra és mozdításra lecsukódik. Ha valaki lusta, azt is kibírja a szerkezet, ha csak a háttámla dől le, igaz, ilyenkor korlátozott a bővülés.
Ennek az autónak semmi baja nincs. De mégis, mi a baja?
