Megvolt: BMW M135i - 2013.

Epekedve nézik a csajok a Belmondo-féle régi vágású macho-figurákat a tévében. Talán benne is lennének velük egy kis hancúrozásban, de a végén inkább azoknak mondják ki az igent, akik kikísérik őket a reptérre, visszahívják, amikor megígérik, és ha majd éjjel felsír a gyerek, megmelegítik a mikróban a cumisüveget, és jól felrázva a szájába adják. Mondjuk egy kis borosta még belefér - az sosem baj, ha a jó apa belmondósan néz ki, de viselkedni inkább ne viselkedjen úgy.

A srácok is jól teleplakátolják az íróasztal fölötti polcot F40-es Ferrarikkal, Boss Mustangokkal, netán TVR-okkal vagy M3 GTS-ekkel, bármikor szívesen tekernének velük egy kört. De ha egyszer az életben eljutnak oda, hogy tényleg befizethetnének egyre, olyan távoliak már a korsó melletti fogadkozások, könnyen befigyel egy X5-ös. Mondjuk ha van rajta egy M betű, az nem baj, de inkább ne rázzon, és hangos se legyen.

Szeretünk mostanában keménynek látszani, miközben a valóságban egyre puhábbak vagyunk. Ha végiglapozzuk az M-es BMW-k nem is olyan vastag albumát, egyértelmű a trend: évről évre több bőr, több zene, több zónás klíma, és persze több lóerő - egyre kevesebb neveletlenség, nyerseség, kényelmetlenség. Ezzel párhuzamosan az árcédula is egyre húsosabb lett, míg egyszer csak úgy nem érezték a BMW-nél, hogy túl nagy a hézag a kommersz és az M GmbH termékei között. Mindig jól fogyott persze az M Paket akár a kismotoros bimmerekhez is, de kellett valami izé, valami... megvan: M Performance.

Amikor beharangozták a hiánypótló termékcsaládot, még nem rajzolódott ki világosan, mi is lesz ez a felvizezett M, de az M135i példája azt sejteti, az egyes sorozatok csúcsmodelljei megkapják a bálványként imádott M betűt, és épp csak annyira dolgozzák meg őket, hogy még kellően párás szemmel lehessen megkívánni belőlük egy valódi M-est.

El kell ismerni, az M135i telitalálat. Kellő távolságban tartja magától a konkurencia pöcsköszörűit a maga tiszteletre méltó 320 lóerejével - gyakorlatilag saját kategóriát teremt. Közben annyira úri fiú marad, hogy nem villog mindenféle ízléstelen optikai trükkel, de azért ott a sejtelmesen izgató, titokzatos apró M minden szegletben, ahová a kíváncsi szem beles. Magabiztosan szúrja bele a tűt az idegvégződésbe, ahonnan az egész testre kiterjed a sajgó, fájdalommal határos, kéjes birtoklási vágy.

Van isten: kézi váltós! Ennél a rácsodálkozásnál rogytam végleg térdre az M135i előtt. Persze lehet kapni automatával is, de szeretnék küldeni egy üveg jóféle ír whiskey-t a döntéshozónak, aki meghagyta ezt az üzletileg kérdéses választási lehetőséget. Feltéve, hogy megígéri, nem vizezi fel jéggel. Nem akármilyen kézi váltó ez. Mintha egy E30-as bársonnyal körberakott kulisszájában turkálnánk, csak itt nincs holtjáték. Még indítás előtt muszáj két kézzel, szemmel, füllel, orral és szájjal is ellenőriznem ezt a képtelenséget. Ismétlem: nincs holtjáték. Milyen perverz, könnyfakasztó kedvesség ez a BMW-től, hogy évtizedek óta védjegyükké vált ráncukat akkor simítják ki megkérdőjelezhetetlen határozottsággal, amikor már semmi szükség rá. Amikor a kategóriájukban már meg vannak számlálva a kézi váltók napjai.

Miközben a váltó a garatomat csiklandozza, kezemmel a kormányt fogdosom. Erre szokták azt mondani, hogy már túl vastag. De valami olyan tapintású bőrt húztak rá, amit az ember szüntelen gyönyörrel simogatna napestig, alá pedig még egy sóhajtásnyi szivacsot is tettek, hogy ruganyos legyen. El vagyok bűvölve, még mielőtt beindítanám.

Ezt a kegyelmi pillanatot kérem vissza. A megkívánás pillanatát. Ez a legszebb, és ezt adja az M135i a legjobban. A beteljesülés többnyire csalódásokat rejt. Lapozzon!