Veterán: FIAT 1100 D

A Totalcar.hu-n a Veterán Autó és Motor magazinból átvett cikkeket is publikálunk kéthetente. Fogadják szeretettel ezeket az írásokat, amelyek közül a jelenlegi a 2012/1-es számban jelent meg.

Pencz Márta precíz ember. Optikus. És Fiat-rajongó. Pardi Tibor precíz amatőr. Legalábbis mint autórestaurátor. Amatőr, de a szó legszebb, igazi értelmében, a kezei közül kikerülő kocsikat bármelyik hivatásos is nyugodtan vállalhatná. Kettejük barátságának, kitartó együttműködésének köszönhető az itt látható, a Kecskemét melletti Városföldön lencsevégre kapott Fiat 1100D.

Hosszú életpálya

A Fiat kínálatában már a második világháború előtt, 1937-től létezett 1100-as típus, a Balilla továbbfejlesztett változata, majd 1949-től kissé módosított külsővel, más névvel (1100 E) folytatódott a gyártás. Az 1953-as genfi szalonon mutatták be a teljesen új széria első változatát, a gömbölyded, hátranyíló első ajtajú, 1100/103 jelzésű limuzint és kombit, Economica és Normale kivitelben.

A közönség jobban szerette a gazdagabban felszerelt változatot, amelyben volt fűtő–szellőző rendszer, s többféle színből is választhatott a vásárló, míg az alapváltozat csak egyszínű lehetett, festett lökhárítókkal. Az 1089 cm³-es, soros négyhengeres motor 36 lóerőt adott le, ami 116 km/h végsebességre volt jó. A három évig gyártott modellből mintegy negyedmillió készült, a TV (Turismo Veloce) kivitel már 50 lóerős volt és megfutotta a 135 km/h-t.

1956-ban végezték az első ráncfelvarrást; az 1100-103 E plusz négy lóerőt, más műszeregységet, első ködlámpát kínált, s a hátsó futóművön is változtattak. 1960: jött az 1100 Export és Special, utóbbi modernebb vonalakkal, már nem „libakergető” első ajtókkal, extraként rendelhető automata kuplunggal.

Néhány módosítás után 1962-ben a Torinói Autószalonon bemutatkozott cikkünk főszereplője, az 1100D, amelyet négy évig készítettek, több mint 330 ezer példányban, limuzin és kombi kivitelben. Formája igen hasonlít a Specialéhoz, de a hűtőmaszk szögletesebb, az ajtók letisztultabb vonalúak, s a legnagyobb változás a motortérben található: immár széria az 1221 cm³-es, 50 lóerős motor.

Érdekes módon ez a modell Indiában még nagyon hosszú ideig szolgált Premier President, majd Padmini néven. A FIAT 1100 utolsó Olaszországban készült sorozata a szögletesebb formájú, kissé a 124-esre hajazó 1100 R volt (1966–69), már padlón elhelyezett váltókarral. Ezután a sokkal modernebb formájú 128-as vette át az alsó-középkategóriás modell szerepét.

Kerek történet

„Az első kocsim egy 850-es Fiat volt, még 1975-ben kaptam a szüleimtől" – kezdi Márta az elbeszélést. "2009-ben a Balaton partján autózva láttam egy kirakott, eladó 850-est, akkor jött az ötlet, hogy újra szeretnék egyet. Tibor elmondta, hogy ez nem olyan egyszerű, nem lehet az első szembejövő példányt megvenni, jó alanyt kell keresni. Találtunk is, ő rendbe hozta, azóta van egy jó 850-esem, nagyon élvezem. És ha már van egy ilyen régi autód, látják a barátok, és megkérdezik: nem veszel másikat is? Megláttam ezt az 1100-ast, itt volt a szemünk előtt, Kecskeméten. Ritka típus, én magam sem ismertem azelőtt, pedig a Fiathoz és Torinóhoz is kötődöm. A nővérem közel negyven évig élt ott, ismerem a várost, úgy jutottam el a gyári múzeumba is. Ott minden van az első Fiatoktól a jövő autójáig, de 1100-ast nem láttam kiállítva. Ezt Olaszországból hozták be, használható volt, de már beadták egy kereskedésbe. Tibor megnézte, egészen jó állapotúnak ítélte, látszott, hogy érdemes foglalkozni vele. Megkérdezte tőlem, mire akarom használni. Csak egy–két kis körre a városban, szép időben, feleltem. 2010 őszén megvettük, Tibor a rá jellemző megszállott precizitással fél év alatt tökéletesen rendbe tette.”

A lemezek alatt

A kocsi lejárt papírokkal érkezett, az előéletéről semmit nem lehet tudni. „A számláló 28 ezret mutat; szerintem nincs benne több 128 ezernél, a kuplungszerkezet például teljesen újszerű, és még az eredeti fékbetétek voltak felszerelve" – folytatja a történetet Tibor – "és nem is kellett volna szabályoztatni őket, ha annak idején hozzáértő végzi az utánállítást.”

Az izzók jórészt eredetiek voltak, csakúgy mint két gumibelső, az összes karosszériaelem, az egész kipufogórendszer és a teljes kárpitozás. Az üléseknél csak a szövetrészeket kellett kicserélni, mert kiszívta őket a nap, a műbőr szépen maradt meg. A karosszéria meglepően jó állapotú, nem volt elrohadva, csak kisebb javításokat végeztek rajta. Tibor amúgy az utolsó csavarig szétszedte az autót, a motort teljesen felújította, hengerfúrással, főtengely-köszörüléssel, csapágycserével. A hengerfejtömítést újra kellett gyártani, ellenben a váltó és a differenciálmű tökéletesnek bizonyult.

„Az olajszűrő feladta a leckét, más a menete, mint a mostaniaknak, nem találtam megfelelőt – meséli –, közdarabot készítettem hozzá, így már jó. A villamosság vezetékei is eredetiek, bár szét volt húzgálva egy részük, de a gyújtás tökéletes, beállítás után azonnal indult a kocsi. A futómű egészben volt, a szilentek jó része is, csak a függőcsapszegekhez kellett új perselyt készítenem, és kicserélni mind a négy lengéscsillapítót. Újak a fékcsövek, az oldalsó díszléceket újra kellett gyártani, és a lökhárítókat krómoztattam, elég jól sikerült a munka.”

Valóban csillog–villog a kis kocsi, amikor próbakörre megyünk. Meglepően fürge, Tibor kezében leheletfinoman mozdul a négyfokozatú kormányváltó filigrán karja. Szépen gyorsulunk, az úttartás mintaszerű, ritkán ülök ennyire egyben lévő, ötven-közeli autóban. Az 50 lóerő manapság is bőségesen elég a 900 kilogrammos tömeghez, nem lógunk ki a forgalomból. Legfeljebb a színnel, az élénk világoskék remekül illik az autóhoz, sokkal elegánsabb a mostani ezüst és szürke árnyalatú tömegnél.

A hatvanas évek elején a tökéletes családi autó mintapéldánya lehetett az 1100-as, óriási előrelépés a városi 500-as, 600-as, valamint a kis 850-es sorozatokhoz képest, főleg ami a helykínálatot és a teljesítményt illeti. A belső tér egyszerű, de van hangulata. Kényelmesek az ülések, legalábbis elöl, de hátul is el lehet férni; a csomagtartó teljesen használható méretű, a pótkereket a padlója alá süllyesztve helyezték el.

A beszélgetés végén Márta még elárul egy apró titkot, van egy vágya: mindkét, vagy legalább az egyik autóval elmenni egészen Torinóig.

A német kapcsolat

A FIAT–NSU együttműködésnek régi története van, 1929-ben, a gazdasági válság idején a németek eladták a heilbronni gyárukat az olaszoknak. Licenc alapján készültek ott a Topolinók és Balillák, NSU–Fiat márkajelzés alatt. Amikor 1957-ben az NSU újraindította az autógyártást, a régi partnerhez fordult. A cégnév Neckarra változott, kezdetben FIAT 500 (Neckar Weinsberg), 600 (Neckar Jagst) és 1100 (Neckar Europa) típusokat gyártottak, az első években 25 ezer darabnál is kevesebbet. 1962-től megduplázódott a darabszám, köszönhetően az Autobianchi Bianchina-alapú NSU-Fiat Panorama és a FIAT 1500-ból származó Mistral bemutatásának.

Az utolsó Neckar-típus az Adria volt, FIAT 850-alapokon. Az olasznál magasabb német bérek gazdaságtalanná tették a gyártást, amely 1963-tól már csökkenő tendenciát mutatott az 1971-es befejezésig. Összesen 370 ezer kocsi készült Neckar-, Weinsber-, illetve NSU-Fiat emblémával.