Úgy látszik, átaludtam az elmúlt tizenpár évet. A 2008-as i20 ha nem is könyörgött görbe háttal egy kis alamizsnáért, azért még bele lehetett látni a szánalomkeltés tízdanos nagymesterét, a Hyundai Atost. A második generációnak bezzeg már veregettük a vállát, hogy mennyire rendes autó lett, európai és a távol-keleti értelemben egyaránt. Ez a harmadik generáció is tud újat mutatni, például optikai trükkök sorát veti be a megtévesztésre.
Ha nincs mellette egy másik autó, hogy az agy levegye róla a méretarányt, el lehet merengeni, hogy ez most akkor a Clio és a Jazz, vagy Mégane és Civic ellenfele. Persze, hogy kisautó, autós szaknyelven B-szegmens, de az oldalnézet rafinált. A tető laposabb lett, az egész kocsi hosszabb, de még többet nőtt tengelytávra, ezáltal arányaiban a túlnyúlások rövidebbek lettek. Optikailag tehát a valóságosnál nyúlánkabbnak hat, ha a pusztában állva nézegeted, egészen elhiszed, hogy nagy. Ügyes fotós cirkuszi törpékkel meglőné úgy, hogy családi egyterűnek nézzen ki.
A sziluett kimondottan jó, de ami a körvonalak között van, az már véleményes - az éles vonalak adják, viszont közel sem akkor paradé, mint amit a Hyundai a nagyobb modelleknél megenged magának. Megnézném ugyanezt a Kona vagy at Tucson gonosz csíklámpájával és egy minimalista hűtőráccsal, amiben nem köszön vissza a márka heraldikai szempontból katasztrofális logója. Nem tragikus, csak jellegtelen, félúton van a teljesen unalmas Clio és az egyenesen vagány 208 között. A távol-keleti szerencsétlen brandingek rajongói kedvéért elárulom, hogy ez a formanyelv a Sensuous Sportiness (érzéki sportosság) nevet kapta a marketingkeresztségben.
Az i20 hatalmas szerencséje, hogy ideális esetben több időt töltesz az autódban belül, mint amennyit kívülről nézegeted. Mert beülve kimondottan kellemes, európai hangulatú, és ami a legfontosabb, hogy ami kívülről optikai trükk, belül maga a valóság: tágas. Messze van a fejemtől a tető, nyugodtan lehet manspreadingelve ülni, a középkonzol nem fogja vágni a lábszárat. És eközben hátul sem zsugortemetkezés, a 352 literes csomagtartóban pedig elfér egy nagy bőrönd, az üléseket ledöntve pedig 1165 VDA liternyi helyre lehet rámolni.
Az ülésért külön hálás vagyok, kényelmes, van némi sportos oldaltartása, és amit igazán sokra értékelek, rendes hosszúságú ülőlapja van - kisautóknál valamiért szokás elspórolni a hosszát, talán az alacsony csajok miatt, vagy mert így több marad a kasszában, de a legtöbben igen hamar rosszul érzem magam, mert nem támasztja alá rendesen a combomat.
Az általános minőségérzet várakozáson felüli, a váltótól kezdve a kormány fogásán át a bajuszkapcsolókig minden korrekt, mind anyagminőségre, mind mechanikai érzetre. Nem azt mondom, hogy a Bentley beltérvervezői ezentúl járjanak a Hyundaihoz műhelygyakorlatra, de ahhoz képest például, hogy a Corsán mindig meglepődök, hogy mennyire hitvány tud lenni, az i20-ban jól éreztem magam, legfeljebb olyan apróságok rántottak vissza a földre, mint a rémisztő csattanással felhajló napellenző és a kellemetlen tapintású tetőkárpit. Ebben a kategóriában a felszereltségi szint döntően befolyásolja a minőségérzetet, és a tesztautó vastagon extrázott darab, TFT műszerfallal, nagy központi kijelzővel, bőrkormánnyal, tolatóradarral - így pedig már nagyon más ársávban is van a fapadhoz képest. Az Entry felszereltséggel 4,1 millióról indul, amiben már benne van a tempomat, a sávtartó, az automata fényszóró, de például nincs klíma - az alapból csak a Life felszereltséghez (4,8 millió) jár, ez viszont már az 5,2 milliós Comfort volt, amihez pár apróságot hozzácsapva meg is van az 5,5 millió, ami már távolról sem 4,1.
Meglepő módon a biztonsági extrákra egy fillért nem kell költeni, azok alapból járnak, és a sávtartó olyan is, ezért jóérzésű ember nem is adna pénzt. Folyamatosan a sáv mértani középpontjára kényszerít, függetlenül az úthibáktól, vagy attól a ténytől, hogy kanyarban a jó ív jellemzően nem a sáv közepén fut végig. Pontosan olyan idegesítő, mint amikor valaki militáns módon próbálja a környezetére erőltetni a hobbiját, életmódját vagy táplálkozási szokásait, ráadásul olyan kellemetlenül és idegesen nyúl bele a kormányba, mint azok a vezetőoktatók, akik miatt emberek ezrei utálják meg örökre a vezetést. Így minden indulás után három perccel már a nyomtam is a kormányon a sávtartó kikapcsolóját.
A másik fő ellenség az istenverte rádió volt, amivel öt óra harc után inkább a csendet választottam. A konfliktusunk amiatt eszkalálódott, hogy a kormányról kizárólag a kedvencekhez hozzáadott adók közül lehet választani, nem lehet csak simán végigsétálni a kínálaton, aztán az már csak olaj volt a tűzre, hogy nincs olyan opció, hogy a rádiót kikapcsolom ÉS lesötétítem a médiaközpont kijelzőjét. Tehát vagy szól a rádió, vagy nem világít a szemembe éjjel, a kettő együtt nem megy. A megoldás az lett, hogy a rádió lenémítva futott a háttérben, és akkor ülhettem nyugodtan a sötétben. Egyik sem tragédia, csak idegesítő. Nem zárom ki, hogy valamit rosszul csináltam, de ha történetesen nem egyértelmű a menü, akkor nem a kocsiért ötmilliót fizető felhasználó a hibás, hanem aki ezt így jóváhagyta.
Ennek ellenére hajlok rá, hogy inkább extrára szórd a pénzt, mint teljesítményre. A sors fintora, hogy éppen az 1,2-es, négyhengeres, szívó big block az alap, 84 lóerővel és 122 Nm nyomatékkal, felárért pedig 100 illetve 120 lóerős turbós háromhengereseket adnak, utóbbit mild hibridként. Oké, van még az N-es modell 200 lóerővel, de az egy másik kávéház. Az erősebb változatok mellett leginkább a váltó szól, a négyhengerest kizárólag ötös kézivel lehet választani, azoknál viszont a hatos kézi az alap, és opció a hétfokozatú automata, amikkel leginkább az autópályás fogyasztásból lehet lefaragni.
Pályán ugyanis megszalad az étvágya. 5,2 literes átlaggal vettem át, aztán kiugrottam Bécsbe és vissza, amivel fel is szaladt 7,2-re, majd némi városi rohangálással levittem 6,8-ra. Az országutak Gerhard Plattnerjei elkéjeleghetnek öt liter alatti értéken, a többiek pedig elfogadják, hogy ezzel az áttétellel az i20 nagy tempónál bizony eszik. 130-nál 3500-at forog, ekkor még nem vészes a fogyasztás, a teljesítménycsúcs amúgy is 6000-nél van, viszont ha elkezdesz sietni, akkor 140 felett hirtelen elkezdi beverni a hetet.
A futómű a lakossági sportosság tökéletes megtestesítője: valójában nem az, de a hangulatot adja. Enyhén feszes, de az 1050 kiló körüli tömegnél a feszes érzéshez nem kellenek különösebben kemény rugók és gátlók. Az úthibák még nem tolakodnak be zavaróan az utastérbe, aztán kanyarban mégsem akar felborulni, határozottan elfordul - ha a kettő egyszerre történik, azt már nem tudja úgy kezelni, de ezzel a felépítéssel és tengelytávval nem is szabad többet várni. Ha az átkozott sávtartó tudná, hogy nélküle milyen jókat lehet autózni! Egy vérbeli boyracernek ez persze kevés, de egy boyracer úgysem ilyen autót vesz - mindenki más pedig elégedett lesz vele.
Úgy képzelem, hogy aki végül i20-at választja, úgyis racionális magyarázat fog mellé állítani, és mivel az Opel, a Peugeot és a Renault konfigurátorai kihívásokkal küzdenek, a Swift kisebb, a Yaris meg a Fiesta pedig egyaránt ötmillió felett indul, a Hyundainak igen jók az esélyei egy körültekintő vevőnél. Vagy választhatja ugyanezt Kia emblémával.
