Magyarországon olyan bevallani a Swift-szüzességet, mint alázatosan elrebegni az új szomszédokkal ismerkedős bográcsozós bulin, hogy te igazából nem szereted a pálinkát. Sőt, rosszabb: nem kérsz. Tájidegen, megöli a bulit, és látod a másik szemében, hogy “ezt meg minek hívtuk ide?” És mivel nekem eddig valahogy kimaradt, izgatottabban vettem át az autó kulcsát, mintha egy kék-fehér logó várt volna a szerkesztőség alatti mélygarázsban.
Az izgatottságot pedig csak fokozta, hogy három éve még úgy hivatkozta a Winkler Robi a Suzuki Swiftet, mint a kedvenc csapatós autóját. De nem ám a Sportot, hanem a rendes, alapmotoros, 1,2-est. Az ő szavára meg adok. És a gondolatfolyamot is érteni vélem, aminek az alapja, hogy egy 850 kilós autóba elég a 90 lóerős motor, nem kell agyoncsapni turbóval, meg a teljesítményt kiszolgáló nehéz alkatrészekkel. És mindemellett nem az autó teljesítményének töredékét használod ki, amikor csak úgy autózni akarsz egy erősebbet. Erre megkaptam CVT-váltóval.
És te jó ég! Írtam korábban egy anyagot, hogy valójában szerintem még a legrosszabb automatával is jobb együtt élni, mint a legjobb manuálissal. És nem mondom, hogy most aztán kifordult a sarkából a világnézetem, de az 1,2-es, négyhengeres Dualjet motorhoz csatolt fokozatmentes váltó tényleg megöli a játékot. Pedig a motorban van egy kis bugi, veszi a lapot, mármint a műfaj 83 lóerős értelmében, ami azt jelenti, hogy felmegy ez a Kiscelli Múzeumhoz is, meg a Mátrába is családdal. Csak aztán jön a váltó, ami a lendület közepén fölöslegesen visszavesz, amitől az autó konkrétan megtorpan, hogy aztán 5-6 ezres fordulaton kapjon észbe, de akkor már késő, és igazából a hanghatás fokozásán kívül nem történik semmi. Sík terepen, városban továbbra is oké, de emelkedőn elhal. És nem csak felfelé, lefelé is. Ahol bármilyen autóval motorfékkel kényelmesen lejössz, ő ott a fokozat megtartása helyett enged, te meg nyomod a féket, és nem érted, hogy ez miért ilyen.
Szóval ha minden nap Mátraházáról Sirokra járnék dolgozni, biztosan manuális váltóval kérném a Swiftet. Ahogy akkor is, ha gyakran tévednék autópályára, mert 110 felett is elvérzik a konstrukció. Most képzeld el, hogy éppen hazafelé tartottam a Nulláson, szóval még csak nem is valamelyik pályán. A külső sávban összetömörült egy több kilométeres kamion konvoj. Ha nem is egybe tartoztak, de egy felé haladtak. Őszintén, te bemennél közéjük? Na, én sem akartam, gondoltam gyorsan túlugrunk rajtuk, és mehet mindenki a dolgára, csakhogy időközben megérkezett mögém Mr. Közút veszélyes-narancs platóssal. A kormány mögött egy harmincközepi forma a legális sebességtartomány utáni büntetési határmezsgye végső szakaszában türelmetlen villogással jelezte, hogy igazán eltakarodhatnék az útjából.
A középső visszapillantóban figyeltem, ahogy a munkavédelmi stílusú napszemüvegét mutatóujjával helyére igazítja az orrnyergén. Úgy képzelem, a sötét lencsék mögött szigorú tekintettel vizslatta a Swift hátsó ablakát, és találgatta, vajon ki ül benne; tekerhetett egyet a hangerőn, a jobbegyen ülő kollégája idegesen szívott a cigarettából. Kitartás feszült kitartásnak, akarat az akaratnak és megfelelési kényszer a túlélési ösztönnek. Végeláthatatlanul előztük a kamionsort, de nem akart vége szakadni, nem mutatkozott a rés, ahol jó szívvel passzíroztam volna be a Swift-sonkát a teherautószendvicsbe. Csak egy út maradt ki a konfliktushelyzetből: előre az illegalitásba. Csak ugye a partner. Ekkor már hiába léptem a gázra, csigatempóban gyorsult a korábban élénk motor. Ilyenkor a fordulat beugrik az 5500-as álomhatárba, és onnan további emelkedéssel már csak az erőfeszítés hangereje növekszik.
És nem csak emiatt nem jó vele autópályázni. Ahogy izgalmasan kacskaringós utakon jót tesz az élménynek, hogy nem vagy annyira zajszigetelve, mint mondjuk egy Focusban, ez nagy tempónál visszaüt, és egyre zajosabb és zajosabb a beltér. Gyöngyös felé az autópályán már alig hallottam, hogy mit mondanak nekem, és húsz perc alatt simán megerőltettem a torkom, annyival a megszokott hangerő felett kellett beszélnem. Mint kiderült, egyébként azt kellett volna hallanom, hogy “miért csalinkázunk?” Hát azt csalinkáztuk, hogy kipróbáltam, hogyan funkcionál a sávtartó automatika. Még hogy sávtartó! A sáv két széle között ide-oda pattogni nem sávtartás, hanem pingpongozás.
Tudom, tudom, most olyan, mintha ütni akarnám ezt a szegény autót, pedig valójában eszem ágában sincsen bántani, mert van egy rakás remek tulajdonsága. Egyszerűen imádtam, hogy nehéz lábbal sem tudtam tisztességesen 5,5 liter fölé erőltetni a fogyasztást. Ugyanígy rajongtam a fordulékonyságáért, meg azért is, ahogy a fenekét játékosan megmozdította a lendületesre sikerült dunaharaszti körforgalomban. Ott jöttem rá, hogy én ezt az autót tulajdonképpen szeretem. Mert szórakoztató a maga egyszerűségében, mert jó vele autózni, és minden olyan bűn, amit felhoztam ellene, orvosolható vagy megbocsátható.
Hiszen mi is az, ami megöli? Először is a CVT-váltó, amire van megoldás, leginkább az, hogy köszönettel nem kérem, és akkor az autó ára le is megy 7,25 millióról (ez a feltüntetett kedvezményes ár) 6,6-ra. A bután működő biztonsági elektronikákat, mint a kóválygó sávtartó automatikát, meg a túlbuzgó vészfékasszisztens egy gombnyomás kiiktatni. A zaj olyan, amilyen, de hol van még olyan elérhető árúnak kategorizált kisautó, ami pont az autózás legjobb aspektusában, a vezetésben nyújt kiemelkedőt?
