Teszt: Mitsubishi Space Star 1,2 MIVEC – 2023.

Előre el kell szomorítsak mindenkit, aki azt várta, hogy látványosan körbe fogom röhögni ezt az autót. A Mitsubishi Lancer EVO-sorozatért csavaronként tudok rajongani, egy tojás-Coltból épített „versenyautóval” teljesítettük a 24 órás nyirádi rallycross versenyt, volt szerencsém 3000 GT-hez, V6-os cápa Galanthoz, és még a sokak által utált holland Mitsubishi Carismába is boldogan tekertem bő tízezer kilométert egy korábbi vállalkozásunkban: pontosan tudom, mit érdemelne ez a márka, és az biztos, hogy nem átcímkézett Renault Cliókat meg Capturöket. Ugyanakkor elfogadom, hogy a világ változik, az erőviszonyok átrendeződnek, az erősebb fennmarad, de legyen bármennyire is hitvány és öreg ez a Space Star, azt nem lehet elvenni, hogy nincs nála olcsóbb, az alapvető autós funkciókat pedig ellátja.

A Mitsubishi Space Star kategóriáját tekintve miniautó, olyan, amihez hasonlót már szinte egyik gyártó sem tart az európai kínálatában. Közel 20 centivel rövidebb egy hagyományos kisautónak számító Opel Corsa F-nél vagy Volkswagen Polónál, de még egy új Suzuki Swiftnél is határozottan kisebb, méretosztályát tekintve a lassan szintén kifutó Ignishez van legközelebb.

Vezetéstámogató és komfortrendszerei terén a 10 éves minimumot képviseli, cserébe egyszerű és olcsó fenntarthatóságot ígér, 900 kilós tömegének köszönhetően pedig egész fürge egy viszonylag gyenge és keveset fogyasztó motorral is. Természetesen nem is Japánban, hanem Thaiföldön és a Fülöp-szigeteken gyártják, az európai és ázsiai piacok mellett próbálkoztak vele Észak-Amerikában is – ahol aztán a Consumer Reports lesújtó véleménye a sárba is tiporta az eladásokat – , de a legnagyobb fajlagos sikert Thaiföldön, a környezetbarát autók adókedvezménye miatt érte el.

Bő tíz évvel ezelőtti megjelenésekor simán csak elavultnak hatott ez az autó, mostanra én inkább nosztalgiát érzek: egészen mókás egy régi vágású, szegmenses, monokróm LCD-n látni, hogy az autóban összesen 60 kilométer van. Kézzel hajtod be a tükröt, és ha véletlenül már az utasülésben jössz rá, hogy be van hajtva a jobb oldali, akkor leengeded az ablakot, és még átnyúlsz, mielőtt bekötnéd magad. A hátsó csomagtérajtó kilincsét 30 méterről is látod, a pedálokat a 30 évvel ezelőtti japán autókról ismerjük, ahogy a fröccsöntött plasztik váltógomb és a tekerős klímavezérlő is a korábbi korok japán autóit idézi, még ha az általános minőség köszönő viszonyban sincs azokkal.

Kisautós mércével a helykínálat rendben van, elöl minden szempontból van benne elég hely, hátul két 175 centis ember elfér középtávon is, a 235 literes csomagtartó pedig a 2/3-1/3 arányban dönthető ülésekkel jelentősen bővíthető. Kényelmesnek egyáltalán nem lehet hívni ezeket a műanyag-szinten sprőd szövetkárpitokat, számomra ez az autó legnagyobb hibája, 100 kilométer után egyszerűen kellemetlen benne lenni, rövid és semmilyen ergonómiája nincs az ülőlapnak, kényelmetlen és 200 kilométer után biztosan ki akarsz majd szállni belőle, ilyen szempontból komolyan gondolták, hogy ez az autó rövid városi utakra való.

A 3A92 motorkód biztosan nem kerül be a Mitsubishi-legendáriumba, az ehhez tartozó 1,2-es, háromhengeres, 12 szelepes blokk dolgozik a Space Star európai kivitelében, 71 lóerővel 6000-es fordulaton és kicsivel 100 Nm fölött 3500-nál. A MIVEC a változó szelepvezérlésre utalt, a városi fogyasztást pedig egy egészen jól működő start-stop rendszer segíti. Elméletileg a motor nem csak az E10, de bizonyos piacokon akár a magasabb etanoltartalmú E20-as benzinre is fel van készítve, nem hinném, hogy túl sok eltérés lenne a különféle piacra szánt blokkok között, szóval így még nyugodtabb szívvel tankolhatjuk bele az olcsó üzemanyagot bármelyik kúton.

Országúton és autópályán nagyon nincs otthon ez a motor: 80-ról megindítani egy előzést is elég keserves, autópályán egy nagyobb emelkedőn a 130-at megtartani szintén, kevéske erejéhez képest szinte túl hosszúra is van benne áttételezve az ötödik fokozat, 130 körül még 3500 alatt marad, de még úgy is elég hangos. Cserébe a váltási érzet kifejezetten feszes és pontos, tipikusan egy japán autóhoz képzelek el ilyen váltót.

Középállás környékén döglődő kormánymű, túlzottan puha és billegős futómű: a Space Star vezetési élménye még kisautós mércével nézve is szomorú, össze sem hasonlítható egy ehhez képest már-már sportos új Suzuki Swifttel. A magyar kátyúkat bírja, de szlalomozni ne kezdj el vele városban sem. Elöl MacPherson rendszer a lehető legkevesebb anyagból, 355 milliméteres tárcsákkal, hátul pedig sima csatolt lengőkar, apró dobfékekkel. Ez a billegős kóválygás városban teljesen elfogadható, autópályán viszont veszélyes lehet, évi egy nyaralást persze ki lehet benne bírni, én is leautóztam vele Balatonra, és még élek.

Az infotainment-rendszer nem is lehetne egyszerűbb: a két legolcsóbb felszereltségi szinthez csak rádió-előkészítés jár 2 hangszóróval, viszont itt már 2 DIN-es, Bluetooth-képes, érintőkijelzős egységet kapunk, DAB-rádióval, mulitkormánnyal, a legfőbb előny, hogy működik a telefonkihangosítás és a zene is, utóbbi persze nem lesz túl nagy élmény.

Extrák, amik a 4,5 millióban nincsenek benne

• Klíma
• Start-stop rendszer
• Állítható magasságú ülés és biztonsági öv
• Távirányítós központi zár
• Tempomat
• Fűtött visszapillantó tükör
• LED hátsó lámpák

Szerintem egyértelmű, hogy klíma nélkül senki nem akar manapság új autót venni, így akinek 4,5 millió az autóra szánt felső határa, valószínűleg továbbra is a használt, 3-4 éves autók közt nézelődik, és minden bizonnyal kap is ennyi pénzért jóval minőségibb autót, arra viszont nem lesz úgy 5 év garancia, mint erre.

A második felszereltségi szinten, még mindig 5 millió forint alatt maradva viszont lenne helye a Space Starnak: igen, sokkal jobb az új Swift, de drágább is bő egymillióval, azt pedig nem gondolom, hogy a hasonló áron kínált Hyundai i10 vagy a fapados Dacia Sandero lényegesen jobb lenne ennél. Bizonyos értelemben ennek van egyfajta öreg japános hangulata, még ha összességében hitvány is. Párszáz darab maradt belőle raktáron, aztán vége, importőri tesztautó már rég nincs, mi is egy kereskedői példányt tudtunk kipróbálni, amit köszönünk ezúton is az Emil Freynek!