Családi pótlékok harca

És most vagyok óriási bajban: egy hete kérődzöm ezen az összehasonlítón, felváltva vezettem mind a négy autót, összevetettem árakat, felszereltséget, kilogrammot, lóerőket és centiket, de képtelen vagyok dönteni: a Fiesta vagy a Jazz legyen a nyerő? Mind a kettő mellett fel lehet sorakoztatni érveket pro és kontra, de egyik sem perdöntő fölénnyel jobb a másiknál. A holtversenyeket autós összehasonlítókban legalább annyira utálom, mint az olyan megállapításokat, hogy ez egy 55 éves könyvelő férfinak a jobb, amaz meg egy 25-ös marketinges csajnak való. Ki a célcsoport, a mérlegképes vagy a mérleget elviselni képtelen? Na ugye, akkor meg is van a győztes.

2. Ford Fiesta

Csikós kolléga első tesztje a Fiestáról nem volt épp dicshimnusz, jogosan. Igaz, azt az autót csupán a mozgó képek erejéig vezettem − nettó 2,1 kilométer, 8 kanyar, ugyanennyi lefékezés és kigyorsítás −, ami nem igazán reprezentatív mintavétel. Viszont már ezen a rövid úton is érezhető volt, hogy az a konkrét kocsi nem teljesen kerek. A leggyengébb dízelmotor és a fényűzőnek szánt Ghia felszereltség párosa, a gyorsabban vett kanyarban túl lágy, kis úthibán viszont túl feszes futómű, a Fordhoz képest szokatlanul gatya váltó miatt kifejezetten csalódott voltam. Viszont ez a minimális tapasztalat arra már elég volt, hogy ne üljek túlzott várakozásokkal szürke tesztautónk kormánya mögé. Hiába vakít vele a Ford, nem hittem, hogy ez a 21. század T-modellje, így kellemesen csalódtam.

A bordó helyett szürke szín, a Ghia helyett Trend felszereltség sokat tompít az első tesztautó csiricsáré, bazári hangulatán, így már a külső formai túlburjánzása is elviselhető. Nem mondom, hogy csúnya a Fiesta − igaz, szerintem nem is szép −, inkább túldíszített, sok kis formai bravúrja tűnik feleslegesnek és öncélúnak. Nekem az utastér is túlburjánzó, ahogy Winkler találóan megjegyezte: olyan, mintha kacska kezű tervezők rajzolták volna. Azt viszont a javára kell írni, hogy a tesztből egyedül neki van rendes, pihe-puha műszerfalborítása, még akkor is, ha ez az igényesség csípőtől lefelé megszűnik.

Menet közben aztán a Fiesta hozza végre a nagyobb motor és tökéletesre csiszolt futómű okozta elvárásokat − ezt már tényleg jó vezetni. A váltója a dízelhez képest egy másik világ, pontosan és finoman csusszan a fokozatokba. A félig bőr kormánykerék (csak az a rész nem műanyag, ahol általában fogdossuk) pont belesimul a tenyérbe. Sportosan, de visszafogottan morog a kipufogó, a motor már alul is elég erős és viszonylag lelkesen pörög fel. A Honda erősebbnek érződik − amire rásegít a nagyobb motorzaj is −, a Mazda pedig közvetlenebb és virgoncabb, de azért a Fiestát is egész jó vezetni. Különösen, ha mutatunk neki néhány kanyart.

A futómű hangolása fordosan jól eltalált, semmit nem érezni a dízel volánja mögött tapasztalt parajelenségekből. Nincs rémisztő karosszériadőlés vagy zötykölődés az úthibákon. A gyorsabb fordulókban az enyhe orrtolást gázelvétellel vagy óvatos fékezéssel kitűnően kontrolálható farolásba fordíthatjuk − az utasokat leszámítva mindenki nagy örömére. De nemcsak kacskaringós országutakon kellemes a Fiesta, hanem az autópályázást is jól tűri, ez a legnagyobb előnye a Jazzhez képest.

A motorja még a törvényen kívüli sebességtartományokban is elég csendes marad, a szél- és gördülési zaj is alacsony. Ez már tényleg egy-két kategóriával magasabb szintű kényeztetés, a Fiesta ezennel nagykorúvá érett.

Akkor miért nem nyert? Mert nem elég nagy. Platformtestvérénél, a Mazda2-nél ugyan tágasabb, de ez ma már kevés a kiskocsik közötti koronához. Hiába lehet benne elöl egész kényelmesen, hátul épp passzentosan elhelyezkedni, a Jazz mellett mininek tűnik. Ráadásul a csomagtartója − bár 295/979 literes − variálhatóságban, kihasználhatóságban jócskán elmarad a Hondáé mögött. A Jazz a fehér furgon a kiskocsik között, de nem csak ennek köszönheti végső győzelmét.

1. Honda Jazz

Nem könnyű körülírni, mitől különleges autó a Jazz, de Papp Tibinek az első menetpróba után sikerült: "Kiskocsiban szenzációs a Jazz tudása". Tényleg szenzációs, az első métertől kezdve olyan, mintha mindig ezt vezettük volna. Közben minden könnyedén, pont jól eltalált ellenállással, tökéletes természetességgel működik. Az ember zokogva ül vissza egy műszakilag kevésbé kiforrott autóba. Valódi, mechanikai minőségben kitűnő a kis Honda, nem olyan látszatigényességben, mint mondjuk egy ellensúlyokkal masszívnak álcázott IV-es Golf váltója. Ó, istenem, tényleg, ez a Jazz-váltó. A rövid úton pöckölhető, gumós végű készség szinte automatikusan csúszik át egyik fokozatból a másikba, receptoraink szerint melegített vajban siklik a kar. Ráadásul érzetre ilyen is marad örökre.

De a kormányzás, a fék, a kuplung és minden kis kapcsoló meg tekerőgomb is hasonlóan könnyed, elpusztíthatatlannak tűnő tökéletességgel működik. Motorja simán a kvartett legerősebbike, a 100 lóerős i-VTEC négyhengeres már a pincéből is könnyedén húz és kacagva pörög a padlásig. Mit kacagva? Hangosan nyerítve. Ez az óbégatás egy-egy rövid sprint alkalmával még nem olyan zavaró, de hosszabb autópálya-menet idején a rövid váltó (ötödikben 130-nál négy-, 160-nál ötezer a fordulat) miatt jelentős a zajártalom. Ezzel szemben érdekes kontraszt az alapjárat, amikor viszont olyan csöndes a motor, hogy egy figyelmetlen pillanatban akár rá is indítózhatunk.

A zajokat leszámítva egész kényelmes a kis Jazz. Rugózása inkább a japán iskolát követi, tehát feszes, de közel sem olyan pattogós, mint a Mazdáé. Ebben a legjobbak az ülések, puha, igényes huzattal, de kemény, jól kitámasztó szivacstöméssel. Hosszú ülőlap, kellő oldaltartás, jöhetnek a kilométerek. Hátul pedig keresztbe tett lábakkal is terpeszkedhetünk, a Jazz annyira hatalmas. Csomagtartója közel négyszáz literes, ami még egy kompakt esetén is elismerésre méltó, ráadásul a zseniális kialakításnak köszönhetően remekül variálható.

Talán a formaterv az egyetlen, amiben a Jazz a négyes sor végére szorul − még a Corsa is jobban néz ki nála. Elsőre kicsit olyan, mintha a régi Jazz lufiját tovább pumpálták volna. Nem igazán arányos ez a mini-buszlimuzin forma, viszont legalább a térkihasználása közel tökéletes, és a vezetőülésből tisztán látni a kocka mind a négy sarkát. Ami a berendezést illeti, ott már igényesebb a kis Honda. Egész puha és matt felületű a műszerfala, nem zörögnek a kárpitjai, minden kézre esik és könnyedén használható. Fontos apróság, hogy a kormányt már tengelyirányban is lehet állítani.

A Jazz azonban igazán azért különleges, mert a benzintank a hátsó helyett az első ülés alatt lapul. Ennek köszönhetően a második sor egy mozdulattal ledönthető, így pillanatok alatt sík padlójú furgonná lényegül át. Magasabb, álló tárgyak szállítására is kiválóan alkalmas a kis Honda, mert hátsó ülőlapja a háttámla elé felhajtható. Ide tehetjük például a faiskolában frissen diplomázott tujacserjéket. Aki tud mondani egy kompakt kombit, ami hasonló trükkre képes, annak jár a pont.

Végül a zseniális térkihasználás, a tágas és igényes utastér, az erős motor és a kifinomult mechanika hozta meg a győzelmet a Jazz számára. Hasonló felszereltséggel nem drágább a vetélytársaknál, és hiába élvezetesebb a Mazda2, hosszú távon pedig pihentetőbb a Ford Fiesta, egy család igényeinek legjobban a Jazz felel meg. A válságtól függetlenül.