140 ló lehet elég?

Az új 6-ossal kapcsolatos két újdonság megtekintésére, kipróbálására röptetett el minket a Mazda Olaszországba. Átdolgozták a kétliteres dízelmotort, és kiegészítették a karosszériakínálatot a kombiváltozattal. Ezzel meg is született az a Hatos, amit én vennék. Ha Hatost vennék.

Külsőre nagyon pofás a kombi. Nem az a fajta autó, ami kiragyog a forgalomból, hanem amit egyre szebbnek és szebbnek látok, ha félreállítom valahol, és elkezdem nézegetni. Arányai kellemesek a szemnek, a kombiságot sikerült úgy megoldani, hogy profilból még tán sportosabb is, mint a laposabb seggűek. Jók a részletek, a lámpatestek, a krómkeret az oldalablakok körül, az érdekes ködlámpafészek, a feldolgozhatatlanul bonyolult formájú külső tükör.

Belül is jó az autó, csak az nem tetszett, hogy nagyon rátelepszik a vezető fejére. A bal egyben nagyjából úgy éreztem magam, mint a G. I. Joe-k teljes harci díszben. Tudják: a terroristagyanús elemek között rohangáló, lövöldöző katonák fején szoros sisak, egyik szemük előtt monitor, fülükben rádió. A Mazda 6-ban meg az autópályán az eszement olasz önjelölt Schumik között egyik oldalról a hatalmas belső tükör lóg az arcomba, balra előre pedig a széles A-oszlop és a termetes külső tükör zárja el a kilátást.

De ezt meg lehet szokni, a többi pedig rendben van. Minden úgy működik, ahogy kell. A négyórás műszerfal átlátható és szép, a fedélzeti számítógép logikájára percek alatt rá lehet érezni (egymillió gomb a bal kormányküllőn), az érintőképernyős gyári navigáció kezelése könnyű, grafikája kifogástalan, a fullos változatba szerelt Bose hifi pazarul szól. Az ülésfűtés utólagos kendácsnak ható gombjain kívül még az esztétikával sem volt semmi bajom.

Hely van bőven a kocsiban, ültem mindkét első és az egyik hátsó ülésen a tesztúton; sehonnan sem vágytam el. Pohártartók, rekeszek, üregek terén is erős a Mazda, a karakuri ülésbillentő rendszer, és a nagy újdonság, a csomagtérajtó emelésével firnyákosan felhúzódzkodó kalaptartó láttán pedig felmerül a kérdés: a többi autógyártó ezeket miért nem így csinálja?

Az első nap negyven kilométert vezettünk, a reptértől a szállodáig. Hogy ne kapjunk sokkot a túl nagy mennyiségű új információtól, az első tesztautóban még a már korábbról ismert kétliteres benzinmotor zummogott, ötfokozatú automata váltóval. Nem volt rossz, és ez igazán nagy dicséret manapság egy ilyen konstellációnak.

A villámgyors DSG-k, nyomatékos dízel-automata rendszerek, váltás után fixre záró robotizált váltók mellett ugyanis egy ilyen klasszikus, hidrodinamikus automata rendszerint nyúlós borzadálynak tűnik. A Mazdában is: félelmetes, ahogy békésen gurulgatva a gázpedál padlóba nyomására, majd visszaengedésére semmi nem történik azon kívül, hogy a fordulatszámmérő egy kicsit felpörög ötezerig. De ha nyugodtan, öregurasan (ez a célcsoport, ugye) használjuk a kocsit, csendes, békés, finoman kapcsolgató, egész erős és gyors jármű lesz belőle. Padlógázon gyorsítva pedig egy kis zoom-zoomot is kapunk: ilyenkor a mutató szépen el-elkúszik váltás előtt a pirosig (7500!). Csak azt ne akarjuk, hogy az autónak bármire gyorsan kelljen reagálnia.