Az autózás igazi öröme

A minap Gyulavitéz letette a szerkesztőség előtt a Subaru Impreza STI tesztautót. Azt mondta, három napot ment vele, neki ez elég volt, vigye, aki akarja. Nem értettem. Vitéz közismerten elmebeteg, közveszélyes ámokfutó, ráadásul rendes autóversenyző. Hogy lehet, hogy nem dízelmozdonnyal kell kiráncigálni a kormány mögül, hanem magától kiszáll?

Az STI nagyon komoly célszerszám: bő 280 ló, intelligens összkerékhajtás, hatsebességes váltó, irgalmatlan fékek. A legijesztőbb a gumija: ránézésre alig megvagdosott semi-slick, szemre idehaza egyedül a Hungaroring felületére való.

Miközben hazafelé tartottam vele a péntek délutáni forgalomban, a nyelvemet elharapás ellen a szájpadlásra szorítva, azon tűnődtem, hogy a kéjelgés és a vezeklés közti határ az autózásban pont ugyanolyan elmosódott, mint a szerepjátszós szexben, és ez milyen nagyon érdekes.

Az STI ráz, a kormánya az idegességig közvetlen, és egyáltalán nem megy. Ez megdöbbentő egy 2,5 literes turbótól, ami pont azért ekkora, hogy legyen tüdeje alul is, de nem megy, és kész. Viszont a kuplung harapós, mint egy premenstruáló nőstény oroszlán, és a finom közlekedést, a rángatásmentes váltást órákig kell szokni.

Aztán amikor nem bírtam tovább a büntető vánszorgást, és tisztult a forgalom, adtam egy padlógázt, és kivártam, mi történik. 3500 körül érezhető gyorsulás jelentkezett, 4000-nél hátrabicsaklott a fejem, a nyelvem visszakunkorodott a manduláim mögé, azt mondtam, aarrrgh, aztán belefutottam a leszabályozásba, a Subaru megtorpant, kiestem a szélvédőn, zavartan körbenéztem, és egy egész más kerületben voltam, mint ahol lakom.

Mi értelme ennek? Az STI-t nagyjából tíz percig élveztem a nálam töltött három nap alatt. Ebben a tíz percben nem számított semmi, a tarkójába vájt karmokkal dobáltam jobbra-balra, széttapostam és halálra rémítettem vele magam. A tíz perc alatt elfogyott belőle 35 liter benzin, de ennél sokkal nagyobb bajok történhettek volna. Például megölhettem volna valakit, vagy elvehették volna a jogosítványom.

Ennél az Imprezánál lényegesen gyorsabb közúti járművet nem lehet elképzelni. Ahol tölt a turbója, ott fájdalmasan erős. Irgalmatlanul tapad, kanyarból úgy lő ki, hogy önkéntelenül is visít közben az ember. Aztán fékez is, ha kell. De mi az ördögnek? Miért jó, ha egy autó mindenki másnál, és legfőképpen a sofőrjeinek 99 százalékánál gyorsabb?

Azért a tíz hitvány percért, amit végigrettegtem, véres szemfogakkal jogosítványt csócsáló rendőröket vizionálva? A fenéket. Azért vannak ilyen autók, hogy valakik elmondhassák, hogy 4 másodperc alatt felértek százra, hogy ónos esőben úgy téptek el a Körúton egy Kispolszki mellett, hogy az ringlispílként pörgött át az Oktogonon, hogy elvállalták a kanyart 160-nal, érezték, hogy sok lesz, de rásimítottak ballal, volt egy finom ellenkormány, aztán kihúzták gázzal, és szépen kiadta. Ezek hazugságok.

Ezt az élményt képtelenség közúton átélni egy olyan járművel, aminek a határai ennyire viccesen a fizikai környezet, a sofőr képességei, a közlekedőtársak ritmusa és a szabályok felett húzódnak. De akkor minek a 300 ló közútra, összkerékkel? Minek a Mercedes hatliteres biturbója? Miért kapható egy rakás céltalanul erős, kihasználhatatlanul gyors autó, amik a vezetés élményéből annyit adnak, hogy le lehet villogni velük a TDI-ket az autópályán?

Szörnyű, de az autópiacon a katalógusadatok versenyeznek, nem az örömérzet. Mennyivel egyszerűbb arról beszélgetni egy dolgos irodai munkanap után, meglazított nyakkendővel, hogy az ML55 AMG-vel megvolt a 240 az érdi emelkedő tetején, mint azt hitetni el a tehetős barátokkal, hogy egy 15 éves MX-5-ösben bogárszájúra vigyorogtunk magunkat a lepencei szerpentinen! 110 lóval?

A TC fennállása alatt a legboldogabb közúti perceket egy hitvány, 95 lóerős Ford SportKa és egy Clio Sport kormánya mögött töltöttem. Utóbbi ugyan 180 lóerő, de mégiscsak egy kis Clio, az ég szerelmére. A mindenkori kedvenc élményautóm a saját 21 éves Corolla GT-m, ami 154 lóerő, de hátsókerék-meghajtású, sperrdifis, és alig egy tonna. Nem félek kihasználni, és ha a képességein túl merészkedem, nem 240-nel fogok bezuhanni vele egy sztráda menti kamionparkolóba, hogy kiüssem a nyerges vontatót a sofőr alól, aki épp akkor vett egy natúr franciát, kézi befejezéssel.

Egy örömautóhoz ezek kellenek: kis tömeg, jó futómű, jó fékek, jó váltó, lelkes motor. Ez öt olyan paraméter, amit képtelenség katalógusba foglalni, csak a szenvedélyes élménybeszámolók alapján lehet elhencegni velük, és soha senki se fogja komolyan venni. Próbált már valaki azzal csajozni, hogy a kehes Corollája milyen érzékien fordul keresztbe, ahogy összezár benne a difi? Mennyivel egyszerűbb elöl felejteni a csillagos kulcstartót, és elmesélni, hogy amióta kiszedettem a leszabályozást, megfutja a 287-et az E-Classe?

Nincs ezzel baj, az ismert státuszú presztízsautó pompás marketingeszköz: azt üzeni, hogy sikeres ember vagy, aki megkapja, amit akar. Ez egy fontos evolúciós marker, azt jelezi, hogy tudsz érvényesülni, ezért jó eséllyel a veled közös utódok is megérik a szaporodásképes kort, tisztes körülmények közt. Tök normális, ha ennek ősi, neandervölgyi szinten van húzása a párválasztásban. A valódi élményautó ezzel szemben egy riasztó vörös vészjelzőlámpa: vigyázat, gyanús elmebeteg vagy, aki direkt a hosszabb úton megy haza (irracionalitás!), mert arra több a kanyar (veszély!).

Ennek szellemében az evolúció a rendes sportautók ellen dolgozik, mert az ilyet választó emberek lecsúsznak a kívánatos, selyemcombú nőkről, és a magukfajta zavarodottak között gúvadnak esténként a sörükbe magányosan. Akkor pedig nem épül több ilyen autó, hanem maradnak a virgoncság helyett mesterkélt tapadást, a gyorsaság helyett álnok nyomatékpúpot kínáló hasznavehetetlen, dízel pozőrkabriók, meg a kövér, tohonya, klinikai luxusbálnák.

Mivel a fajfenntartáshoz a dugás szorosabban kötődik, mint a kéjért autózás, mindenkinek azt javaslom, hogy vegyen valami csillogó vackot, amivel reprezentálhat, amitől emberszámba veszik. De ha gyerekkorában tolt mecsboxot keresztben a parkettán, berregve spriccelve a nyálpermetet szanaszét, akkor vegyen mellé titokban egy kicsi, kopottas, régebbi sportautót. Ne árulja el senkinek. És ha teheti, szökjön el vele pár órára, vigye ki egy versenypálya nyílt napjára, és tanuljon meg rajta rendesen vezetni.

Az autózás ugyanis zseniális örömforrás, csak ez részben törvényellenes, részben ciki. De valamikor a pubertás táján mindnyájan tudtuk, hogy a konvenciók baromságok, a felnőttek majmok, és csak a kéjvágy az igazi, meg a rokkendroll. Menj, keress pár jó kanyart.