Az újságírói szubjektivitás és a privát szféra

A minap Sanyi, alias Söndör barátom hívott fel egészen más ügyből kifolyólag, azt hiszem, arra volt kíváncsi, hogy lesz-e még másnap jegy a WTCC-re. Az ilyet persze én sosem tudom, hiszen nálunk a Pista az autósportos ember, én csak álmélkodni járok arra a térfélre, de rég dumáltunk, hát előjöttek még már témák.

Például Sanyi szeme fénye, büszkesége, a makulátlan állapotú Mazda Xedos-6, amit óriási mázlival talált. Merthogy azért az ám autó, ugye egyetértünk, tette hozzá, hallottam a vonal sercegését, még az elektronok is mind kérdőjelekké görbültek a Pécs-Budapest tengelyen. Sanyi nem elvakult csóka, rendes srác, de tudom, hogy borzasztóan szereti a Mazdákat, ami alapvetően nem baj, csak hirtelen össze kellett volna bólogatnom vele. De a barátaim nem kapnak tőlem konzerv-vigyort, pisztolytáskából előrántott egyetértést, harmadik emberekről szóló, felületes sztorikat. Ők egy kellemetlen, komplikált és kötözködő hülyét kapnak belőlem.

1) nekem is megvannak a hülye elfogultságaim és azokban igen kevesen tudnak velem együtt hümmögni; 2) mostanában épp azokkal a dolgokkal foglalkozom a legkevesebbet, azaz lényegében semennyit, ami a gyerekeim után a sorban a legjobban érdekel a világon – az oldtimerekkel; 3) mint a külvilág által lelkes autós szakbarbárnak hitt, közepesen ismert újságíró, egymilliószor kerültem már ilyen helyzetbe különféle aranyos, kedves, senkinek ártani nem akaró, de hangolt emberekkel. És talán emiatt van az, hogy kerülöm az autókról szóló diskurzust, mert mindenkinek van egy képe arról, hogy mit szeretek, és az a kép sokszor sajnos átmegy egy hárombites digitális szűrőn, tehát nem stimmel.

Kezdődik ott, hogy a ma nosztalgiajárműnek nevezett kocsikat én még újonnan, a saját közegükben, a saját korabeli vetélytársaikkal szemben teszteltem. Békaszemű Celica, Honda Integra, pápaszemes E osztály, Mitsubishi Sigma, Punto GT – mondj egyet, elmesélem, milyen volt 1400 kilométerrel az órájában, a maga közegében.

Mondjuk, a Xedos-6-osban még csak a jobb egyen ültem egy már akkor tesztelő barátom mellett, de tisztán emlékszem rá, miként arra is, hogy az akkori, hideg fejünkkel hova soroltuk. Időközben egyik-másik, a maga korában szenzációsnak tartott kocsi elsüllyedt az unalomban (korai Mondeo, Peugeot 406 dízelek), mások valamilyen fajtajellegüknél fogva kiemelkedtek és kultikus tárgyakká lettek (pont a Xedos-6, de például az Audi A2 is).

Holott ezek a kocsik a maguk idejében egy egészen más rangsorolású vágylétra fokain álltak, mint ma, én meg, mivel már a saját korom tesztautói voltak, elfelejtettem megtanulni vágyakozni utánuk. Ezek tárgyak, amikről illett, hogy véleményem legyen, néha írtam is róluk. És közben jártam az állólámpás Mercimmel, ami már akkor is egy lassú, ósdi szar volt.

Folytatódik ott, hogy a mai autók – szidjuk bármennyire is a drága szervizelésüket, a kilátást reménytelenné tevő, vastag tetőoszlopaikat, a burjánzó, hatalmas karosszériáikat – komfortosabban, dinamikusabbak, biztonságban, még talán a környezet terhelésében is más szintet hoznak.

Ha egy akkori Xedos-6-ost egy mai, Skyactiv-dízeles Mazda 6 mellé állítunk, előbbi minden paraméterében eltűnik mellette, szinte nem is létezik, csak egy szép forma, ami minden más tekintetben elvérzik.

Egy mai Golf 7-es mellé állítva egy 2-es valami picike, de szörnyű traktor, és a stopper ellenében szintén elvérzik, bármilyen pályán. De ettől még az öregek szerethetők, nagyon is, mert gépszerűek, mert esetlenségükben sokkal közelebb állnak a szívünkhöz, mert úgy érezzük, ha azokat vezetjük, még van közünk az autózás romantikájához.

Van is ezeknek olyan rajongótábora, amelynek tagjai közül egyik-másik megengedhetne maguknak egy 7-es Golfot, 6-os Mazdát, de inkább a régit ápolja. Tökéletesen megértem a dolgot. Én most is az állólámpás Mercimmel járok, boldogan, pedig az ma már a többségnek végképp egy ósdi szar, egy használhatatlan borzalom. Én is tudom róla, de ettől még szeretem, nem tehetek róla, az én bajom.

Tehát mi lenne egy ilyen, Sanyival folytatott telefonbeszélgetésben a teendőm? Bólogassak empatikusan, hogy micsoda fantasztikus autó volt az a Xedos-6, és be kéne zúzni a maiakat mind? Vagy mondjam meg, hogy nekem már az is messze túlságosan új? Mondjam meg, hogy a világnak az ő autója már felfoghatatlanul és veszélyesen régi?

Érdemes tudnia mindenkinek, aki velem (és úgy vélem, a kollégáim többségével) autókról lelkes beszélgetésbe kezd, hogy könnyen lehet, csak az elvárt empátiát kapja. A többség nem azért lesz autós újságíró, mert kicsit így érdekli minden autó, hanem mert van valami bazi nagy, piros gomb a fejében, és reméli, hogy ha eleget zsizseg kocsik környékén, azt a gombot néha megnyomja egy óriási, jutalmazó ujj.

Én is csak egy hangolt idióta vagyok, mint bármelyik hétvégi összeröffenésről szalasztott autóbuzi, legfeljebb megtanultam örülni mások örömének, sokszor annyira hitelesen, hogy magam is elhiszem. Ám ha valaki elkezd mélyre piszkálni, ott továbbra is csak Steyr-Puchokat, harmincas évekbeli, nyitott szelepes ősmotorokat, állólámpás Merciket és senki által nem ismert Siata sportkocsikat talál. Undorodni fog, kocogtatja majd a halántékát – ez tényleg hülye.

Tehát vissza Söndörre: legyek-e az autótesztelő, aki 2013 elvárásainak megfelelően értékeli a kocsit, avagy a felvetett témát? Vagy alakítsam-e a Belsőség-találkozók kissé ittas, haverkodó stílusához a figurát, és játsszam el a végtelen látókörben bármiért lelkesedni tudó autóbuzit? Oder, maradjak Csikós Zsolti a 4/b-ből, aki a többség számára emészthetetlen autóízlését próbálja nyomatni hat atmoszférával? Hogy öt perc igehirdetés után észrevegyem, csak azért maradnak, és nem mennek át a tuningolt Swiftekről dumáló másik csoportba, mert nem akarnak megsérteni?

Mivel Söndör nem sértődékeny, ezért jobb híján elmagyaráztam neki az álláspontomat a Xedos-6-osa kapcsán.

„Figyelj, leszek akkor először Csikós Zsolti, hogy tudjad a belső álláspontomat: engem hidegen hagy szinte minden, aminek nincs krómozott ütközője, pléh dísztárcsája, kemény műanyagból készült, kürtgyűrűs kormánya és hagyományos, golyóizzós fényszórója. Innen nézve nekem a Xedos-6 egy sok-sok formázott műanyagot tartalmazó, modern autószappan” – Sándor csak kuncogott a vonal túlsó végén. Harag sehol, folytattam.

„Ha eljátszom neked a társasági Csikóst, akkor zokoghatunk egymás vállán a Jaguar-formán, a kackiás, krómozott Hitler-bajusz karikatúrán a kocsi orrán, a kicsi, de selymes V6-os motoron, a tízrétegű, soha el nem kopó, spéci fényezésen. Meg hogy a Xedos-6-é volt az igazán zseniális forma, ellenben a Xedos-9-ével, amely minden irányban egy kicsit nagyobb volt, és emiatt mennyire förtelmes lett” – folytattam, és éreztem, ahogy Pécsről, még a telefonvonal közvetítésével is átjön a meleg, baráti együttrezgés, ahogy egy karámban röfögünk. Nem mondom, ezt a diskurzust is szeretem, de nem jön olyan mélyről. Továbbmentem.

„De lehetek neked az a csávó, akinek 19 éves autótesztelői múltja van, s elővehetem, hogy a Xedos-6 kívülről egy szép, de belül felettébb kidolgozatlan, szűk verziója a nála kényelmesebb 626-osnak. Felvilágosíthatlak, hogy egy előző generációs Mazda 6 dízel agyonüti bárhol, bármilyen úton, és hogy ESP, ötcsillagos törésteszt-eredmények, oldallégzsákok híján olyan felelőtlenség beleültetned a családodat, mintha biztosítás és oxigénpalack nélkül akarnád megmászni a Csomolungma északi oldalát.

És akkor még fel se hívtam a figyelmed a 160-as tempónál bedurvuló szélzajra, a csíkban fújó klímára, a fogyasztásra és a plakettre, amit a hátsó rendszámodon hordasz, és ami miatt lehet, hogy be se engednek vele például, Kölnbe” – zártam a felvilágosítást, ami talán pont Sándorra szemben igazságtalan volt, hiszen ő a légynek se árt. De ő kérte az összes verziót. És ezek bármelyikét, ha nem kérdeznek rá, bármikor, hitelesen tudom nyomni, séróból. Ja, tényleg, én onnan speciel nem, akkor legyen csuklóból.

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!