Durva: betettem az öregautós cédulát a poszt elejére, pedig ez egy fiatal autó. Legalábbis így élt az elmémben, amíg ki nem számoltam, hogy kétezer-huszonegyből ezerkilencszázkilencvenhét, az huszonöt. És tényleg, öregszünk, a fenébe is, éppen akkor kezdtem a sulit, amikor bemutatták ezt az első A4-generációt. Mondjuk, ahhoz képest, hogy ilyen idős, és már bőven túl van a 300 ezer kilométeren, feltűnően eseménytelen volt a harmadik közösen eltöltött évünk is. Vagyis egy nagy fenét. A lassan, de annál mélyebbre kornyadozó ágairól tűlevelet hullató karácsonyfa mellett – nem, mi nem vízkeresztkor bontjuk – pötyögve ezeket a sorokat így emlékszem, de igazából sokat segít a felejtésben, hogy tavaly elhalt a telefonom, a javításokat pedig mindig abban vezettem.
Ez kicsit fáj is, mert eddig a vásárlástól kezdve minden egyes tankolás és a legapróbb szelepsapka is be volt írva. Szerencsémre a kontaktokat és a fényképeim egy részét még sikerült kihúzni a végelgyengülésben kimúlt öreg Xiaomiból, de a Drivvo vagy mi a franc nem adta magát ilyen könnyen, az alkalmazás adataihoz sehogy nem fértem hozzá, így a saját memóriámra hagyatkozva boldogan könyvelhetem el, hogy igazán olcsón fenntartható még ma is az öreg TDI. Hiszen alig volt vele valami tavaly. Bár, ha mélyebbre ások a gondolataimban, akkor azért elég mozgalmas év rajzolódik ki. Talán megneszelte, hogy megfogant a fejemben az autócsere gondolata, de az egy másik történet lesz.
Az mondjuk nem ért meglepetésként, hogy az első futóművet fel kell újítani. Amikor három éve megvettük az Audit, teljesen hangtalan volt még, de időközben elkezdték a környéken kiépíteni a szennyvízcsatornát, ami miatt úgy egy évig szétbombázott úton, aszfalt helyett jó esetben murván, de gyakran inkább csak a gödrök és vizesárkok közötti bitumenmaradványokon egyensúlyozva jártam melóba. Ez eléggé megviselte a lengőkarokat, egy ideje már kívánta az autó a friss – és még véletlenül sem ropogós – szettet. Nem volt semmi dráma, de jobbról már jöttek a hangok. Viszont amíg nem volt meg a helyreállítás, aszfaltozás, meg minden ilyen úri huncutság, inkább kivártam, nem akartam csak azért beleönteni a pénzt, hogy műszaki előtt még egyszer megismételjem.
Mindegy is, végül csak elkészült a csatornahálózat, lett szép új aszfalt, az A4 pedig ment a műhelybe. Ennek a szériának a sok lengőkaros első futóműve neuralgikus pont, szokták mondani, hogy gyakran kell cserélgetni. Mindenki másra esküszik: van, aki egyesével csak mindig a rosszat dobja ki, más inkább a teljes szettet, mert az elhasználódott elemek az újakat is gyorsabban megeszik. Aztán a márka: akad, aki a legolcsóbbat szereli be, mert úgysem tart sokáig, aztán van egy tapasztalatokkal megalapozott rajongótábora a Meyle HD erősített kivitelű szettjének, de van, aki ár-érték arányban a Hartra esküszik. Ebbe most Frap ment, szerelő barátom ugyanilyen Avantjában négy éve szolgál, pedig ő elég sokat megy.
Hetvenötezerért hozott is belőle nekem egy garnitúrát, kormányösszekötőkkel együtt, a műtét időzítése pedig pont úgy sikerült, hogy a kocsi még nálam volt, amikor a kislányom megszületett, az apás szülésre egyéni pályacsúccsal érkeztem, a fűkaszás ámokfutás napján látogatni is azzal mentem, de a kórházból haza már édesapám közel félmilliomos A6 Avantjával utaztattuk Luca Lénát. Így vagy úgy, de kerregő TDI lett az első hintója. Közben meglett az olajcsere is, így a tervezett éves feladatoknak a végére is értünk, de nincsen ám olyan, hogy ne verhetnék a seggére még egy pár forintnak, hiszen ekkor még csak májust-júniust írtunk.
A helyzet akkor vett nem várt fordulatot, amikor a Mini Cooper S tesztautót vittem vissza a BMW-hez. Visszaültem a saját, jól megszokott fekete kombimba, de amikor először kellett egy parkolóházi sorompónál leengednem az ablakot, az úgy döntött, kár lenne kizárni ezt a csodás, meleg nyári szellőt, hát inkább lent maradt. Próbáltam jobb belátásra bírni, de pusztán a kapcsoló izgatásával ez nem sikerült, így gyors útvonal-módosítással autópálya helyett országúton indultam haza. Pályatempónál ugyanis pontosan olyan kellemetlen szögben húz a cúg, hogy annak nem szívesen teszi ki magát az ember egy órán keresztül. Így végül csak az egészségügyi szünet volt izgalmas, a pisálás erejéig lehúzott ablakkal kellett magára hagynom az autót, majd a további próbálkozásokat siker koronázta, és egyszerre felsiklott az üveg.
Otthon szétszedve, a motort és a sínt is megtisztítva, újrakenve működni látszott, de lett helyette más bajom. Éppen pelenkáért meg popsikrémért kirándultam a teszkóba, amikor furcsán morgóssá vált az autó hangja, gázelvételnél meg olyanokat tüsszentett, mintha frissen szabadultam volna a Halálos iramban filmekből, szinte már éreztem magamon feszülni Vin Diesel fehér trikóját. A too fast mondjuk nem volt meg, de a too furious ebben a pillanatban eléggé stimmelt. Mivel teljesítményvesztést nem éreztem, és a tükröt kémlelve a fekete felhőt sem láttam magam mögött osonni, csak reménykedtem abban, hogy nem a turbó.
De ha pelenka kell, akkor pelenka kell, úgyhogy elgurultam a boltig, csak a parkolóban pattintottam fel a géptetőt. Itt egyszerre éreztem megnyugvást és csalódottságot, ugyanis tényleg nem a turbó volt a zaj forrása, hanem a csiga utáni flexibilis összekötőcső szakadt le a fenébe. Szűk kétéves alkatrészről van szó, nem sokkal az Audi megvétele után cseréltük, de úgy tűnik, ennyit bírt a minőségi utángyártott cucc. A bajom csak annyi volt, hogy nem tudok hegeszteni, márpedig az újat másképp nem lehet beépíteni. Gondoltam, ez nem egy nagy meló, el is gurultam az egyik közeli szervizbe, ahol közölték, hogy ilyen fiatal autókon nem szoktak már hegesztéssel járó munkákat vállalni. Igen, ezt tessék ízlelgetni: a fiatal, 24 éves autómon – amivel lassan közellenség leszek mindenhol a kora és dízelsége miatt. És hogy egy autószervizben nem akarnak hegeszteni. Hát jó. A másik szereldében bő egy hét múlvára kaptam volna időpontot, de nagybátyám kihúzott a szarból, túlórában kicserélte a flexicsövet.
Nagyjából két napig élvezhettem is a hibamentes autót. Aztán egy szép, borongós, nyári szombat reggelen gondoltam, elmegyek a Lidlbe, megnézem magamnak az akciós száraz-nedves porszívót. Nyomom a gombot a távirányítón, de az ajtók nem nyílnak. Nyomom még, de semmi. Másik kulcs, másik távirányító – zéró. Jó-jó, azért van a kulcslyuk. Aha, a vezetőoldalon semmi. Utasoldalról bemásztam, kulcs bedug, elfordít... Semmi. Az akku nullán, pedig nem is régi, egy éve vettem bele Bosch-t. Jól emlékszem, mert az is nyáron döglött meg.
De nem baj, hiszen van másik autónk: nagypapám már nem vezet, ezért ideadta a negyvenezret sem futott Matizt. Viszont én elég profi vagyok ahhoz, hogy az Audival a garázsajtó előtt álljak meg, természetesen lejtőn, hogy véletlenül se tudjak kiállni a Daewooval, de eltolni se bírjam a kombi hájas testét. Na, sebaj, feleségem női vázas bringája várja a bevetést a pincében: gyors törölgetés nedves szivaccsal, guminyomás beállítása, lánckenés, és már úton is vagyok. Igaz, nem a száraz-nedvesért, hanem akkumulátorért.
Amikor félúton elkezdett szakadni az eső, igazából már fel se nyomta az agyamat, elvégre nyár van, majd megszáradok. Az már jobban fájt, hogy az aksit nem tudtam felgumipókozni a bringára, ezért a továbbra is szakadó esőben eltoltam egy buszmegállóig, lelakatoltam, majd másfél óra várakozás után felszálltam a nagy sárgára, és hazazötykölődtem. Akku be, kocsi pöcc-röff. Egészen másnapig. Amit magam tudtam, ellenőriztem, az ablakemelő-motorra gyanakodtam, de végül kénytelen voltam villamossághoz értő segítséget keresni. Végül tizenpárezerért lekötötték az állófűtést, annak az elektronikájában keletkezett valamilyen zárlat, ami szipkázta a delejt. Hurrá!
Az most mellékszál, hogy közben az oldalablak megint megadta magát, és legutóbb a szerkesztőségben már Gajdán Miki segítségét kellett kérnem, hogy egy virtuóz négykezessel felügyeskedjük az immár a sínből is kiugró üveget. Ez tényleg nem fontos annyira. Na, de a fék!
Aki a tavalyi összegzőt olvasta, akár még emlékezhet is, hogy látásból egész jól ismerjük egymást a fékhiba piros visszajelzőjével. Jól nevelt kis lámpácska, mert ha már ott van velem egész évben, gondolta, mégis csak rám köszönne megint. Éppen hazafelé tartottam valahonnan, amikor hangos sípolással emlékeztetett, hogy még megvan, és számíthatok rá a bajban. Rögtön a korábbi emlékek jutottak eszembe: amikor legutóbb egymás szemébe néztünk, akkor éppen a hátsó nyereg fosta el magát, így most félreállva is rögtön a nyergeknél kezdtek nézelődni, de száraz volt minden. A fékfolyadéknak sem volt híja, úgyhogy vettem a bátorságot hazamenni.
Ha már így alakult, gondoltam, gépre is dugom gyorsan, hátha mutat valamit. Így is lett, a bal első kerékfordulatszám-jeladó szakadását jelezte. Ez a hibakód és leírás egyfelől jelentheti szó szerint azt, amit állít, de az sem kizárt ilyenkor, hogy magával az ABS-tömbbel van gond. Az egy zsebbenyúlósabb tétel, ezért gyorsan le is kaptam a kereket, és egyértelműbb nem is lehetett volna, a több helyen is rögzített vezeték egy szakaszon elszabadult, a kerék kidörzsölte. Megvagy!
A Bárdiban rendelős volt a holmi, polcról nem tudtak éppen adni. Nem a legolcsóbbat vettem, ha már cserélni kell, menjen bele valami normális, így is megállt egy tízesből. Aztán gondoltam, a csere is gyorsan meglesz. Hiszen csak ki kell húzni a csonkállványból, széthúzni az elektromos csatiját a dobbetét mögött, befűzni az újat, feltenni a kereket. Mármint, ez lenne a folyamat, ha nem lett volna örökre berohadva a helyére a régi jeladó.
Ehelyett következett három óra tömény, mélytorkos imádkozás a november közepi zimankóban, mert úgy be volt gyógyulva, hogy moccanni sem akart. Ilyenkor két út van, legalábbis az én agyamban ezek a megoldások léteztek. Egyfelől szét lehet kapni az egészet, a külső féltengelycsuklót is, és úgy kiütni. Vagy a rizikósabb vállalás, hogy roncsolással kiszedni a régi jeladót, majd a maradványait finom mozdulatokkal kivésni, hogy a túloldalt megbújó ABS-gyűrűt ne verjem szét. Sajnos ez utóbbit választottam. Annyiból szerencsém volt, hogy sikerült pár milliméteres darabokban kibányászni a jeladót, közben nem tettem kárt semmiben. Kivéve a saját idegrendszeremet. Összerakás után már csak egy gyors hibakódtörlés, próbaút, és láss csodát, működik. Nem jött vissza a hibajelzés, sem sikoltozó-villogó piros lámpa, sem pedig számítógéppel kiolvasott hibakód képében.
Szóval nagyjából ilyen mifelénk egy eseménytelen év az Audival. Amúgy tényleg az, mert mindig, a mínusz tízekben is zokszó nélkül indul az egykilenc, végigcsinált velem egy házfelújítást-költözést, és 5-6 literes fogyasztással a világból kivisz. És szerintem a következő gazdáját is.
Mielőtt bármilyen használt autót megvenne, kérdezze le kártörténetét a Totalcar kártörténeti adatbázisban.
