Még három éve sincs meg az 504-esem, két éve használom is, de már úgy tűnik, mintha legalább egy évtizede együtt lennénk. Ez egy emberek közötti kapcsolatban még akár pozitív kicsengésű is lehetne, de a Peugeot esetében a temérdek alatta, fölötte, mellette, olajosan, dideregve vagy éppen verejtékezve töltött óra torzítja el az időérzékemet. A legtöbbször a hangok ellen küzdök.

Rozi elég sok törődést igényel mostanában

A sárvédő sem véletlen.
Ahogy az sem, hogy nem véletlenül kellene a keréknek alatta maradnia.
És nem kilógni oldalra. Sem az utcán, sem egy amatőr versenyen. Nem kell nagy tempó a nagy eséshez, bőven elég a nyolcvanas tempó.

Ez nem autós műsor, ez cirkusz, és ezek nem műsorvezetők, hanem bohócok. Mielőtt bárki nekem esne, ezt nem én mondom, hanem James May. Akár mosolyogva, akár fanyalogva mondja ez bárki más, igaza van. Kedden testületileg elmentünk megnézni a Top Gear Live-ot, és vegyes érzelmekkel zártuk le magunkban Clarkson, Hammond és May budapesti kiruccanását, és az azt megelőző hetek történéseit. Ha egy képpel kéne szemléltetnem, ez volna az:

Létezik ilyen kép igaziban is. Mármint ahogy Sipos ül Stig mellett egy Caterhamben, de egyelőre úgy áll a helyzet, hogy nem mutathatjuk meg. A Totalcarnak, mint hivatalos médiapartnernek annyi adatott meg, hogy Sipivel ketten benézhettünk hátra, ahol pár kép elkattintása után megkérdezték tőlünk, hogy mi is a játék nyertesei vagyunk? Nem, mi újságírók vagyunk. Ebben az esetben lehetőleg ne publikáljuk a képeket. Legfeljebb személyes használatra, például a privát Facebook-oldalunkra rakhatjuk ezeket ki. Ki is raktam.

Szomorú volt ezt látni, hisz ha sikerült megbirkóznunk Jay Lenóval, Jeremy Irons-szal, Ken Blockkal, Martin Winterkornnal vagy Anand Mahindrával, akkor csak működött volna egy komolyabb együttműködés a Top Gear Live szervezőivel és műsorvezetőivel is. Leveleztünk is velük hetekig, de sajnos még az eredetileg beígért fotózást is lefújták az utolsó pillanatban. Hogy a szőlő mennyire savanyú? Igazából cseppet sem az, de lehet, hogy nem az idei lesz a legjobb szüret. A lényeg úgyis az élő műsoron volt.

Abba is bele lehetne kötni, de valahol igazságtalan volna. Még akkor is, ha Pista kommentje cseppet sem alaptalan:
-Csak annyit mondok, a ZZ Top koncertre hétezer volt a jegy!
Na igen, a jegyek kilencről indultak, és harminckettőnél álltak meg, ezerben persze. Több mint háromszázmilliós nézettséggel még talán érthető is, hogy a Top Gear drágán méri a jegyeket. Mielőtt valaki a magyar szervezőket tartaná kapzsinak, azt biztosíthatom, a többi helyszínen is nagyjából ennyibe kerültek. Hallottam olyan kritikákat is, hogy rendben, de ha ez egy autós műsor, hol maradnak az autók?

Persze, volt Reliant Robin, Dodge Viper és P-rendszámos Ferrari is. Elhozták Clarkson P45-ját, égettek Imprezát, fociztak Swiftekkel. Ezek miatt működik a Top Gear, ugye? Nem. A Top Gearre pont az ellenkezője igaz, mint a Baywatch-ra. David Hasselhoff meg volt róla győződve, hogy az ő kalandjaira kíváncsi mindenki, hisz ő a főszereplő, pedig akkor is nagy lett volna a Baywatch nézettsége, ha Pamela Anderson és Yasmine Bleeth szervetlen kémiáról tartott volna előadást. A Top Gear viszont nem az autók, hanem a három főszereplő miatt működik. Persze, beszélhetünk a hatalmas költségvetésükről, de ha csak az számítana, jók lennének a Michael Bay filmek.

Utoljára négy éve jártam a Sportarénában, egy Mark Knopfler koncerten. Lehúzhattam egy tételt a bakancslistámról, hisz élőben hallhattam végre a Telegraph Roadot. Az élményen az sem rontott, hogy pocsékul adta elő. Ugyanezért nem bántam, hogy ott voltam a Top Gear Live-on, mert élőben láthattam ezt a három, középkorú angolt. Pedig a műsor egy laposabb tévés epizód volt, semmivel sem több. Igazából az autós részek voltak csak unalmasabbak, és bár a poénok többségét ismertem, nagyon jól szórakoztam. Akkor lett volna igazán jó, ha egyszerűen csak beszélnek végig.

Állandó téma a gombok és kapcsolók kopása az autókban. Peka Amerikából küldte nekünk a képeket és a magyarázatot. Úgy látszik, szereti ezt a témát. Fogadjátok szeretettel:

Sziasztok!
Érdekességből küldök pár fényképet, ami két egymás mellett álló autóban feltűnt egy árverésen. Az egyik egy 2005-ös Audi A8L 105 ezer mérföld van, a másik egy 1994-es Lexus LS 220 ezer mérfölddel. Mint látható, az Audiban 9 éves korára a gombokról, kapcsolókról lekopott a festék, illetve a feliratok és a jelek. Egyébként megkímélt, szép autó volt.
Ezt a jelenséget már más német presztízs márkáknál (főleg Porsche) is tapasztaltam. Az ok, hogy nem anyagában színezik a műanyagot, hanem festik, méghozzá elég gyenge minőségben. A Lexus 20 éves, azaz 11 évvel idősebb az Audinál, erősen lestrapált, még az ülés is szét van vágva késsel. Érdekes, hogy az itt lenézettebb japán autóban nincsenek lekopva a kapcsolók.

A média jellemzően az Audik minőségét állítja mércének, de nekem úgy tűnik ez a mérce igen alacsony, talán még a kínaiak is jobbat csinálnak. Várom a hozzászólásokat, hogy ez nem igaz, csak egyedi eset, de szinte minden nap tudnék küldeni hasonló képeket Audikról. Porschékről.

Üdv! Peka

Komfortos űrsikló

Végre sikerült eljutnom a szervizbe. Nem vagyok az a tipikus autószerelő alkat na, értsd tökhülye vagyok az autókhoz, de azért tanulom a dolgot. Persze minek vettem Xm-et, de valamiből a szerelőknek is meg kell élni, olyan szép szakma.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy vagyunk itt már annyi ideje és láttunk/tapasztaltunk már határon innen- és túl annyi mindent, hogy ritkán lepődünk meg bármin is. Pláne kellemesen. Néhanapján előfordul, ezt aztán évekig emlegetjük még.

Amikor öt éve megvettem a T3-as Transporterem, debütálásának a várpalotai Pannónia Fesztivált szemeltük ki. Egy nappal korábban tábort vertünk Balatonfőkajáron a nyaralónkban, a buszt pedig leadtuk a helyi szerelőnek átnézésre. Végül vízpumpát, ékszíjat, gumiharangokat és néhány szilentet is ki kellett cserélni, így egy nappal később indultunk csak Várpalotára.

Friss, boldog Transporter tulajként, úton Várpalotára

Pere Laci újabb története az indiai hétköznapokról. A sorozat előző részeit ide kattintva olvashatja.

Imádom az indiai konyhát, de néha azért néha jól esnek a nyugati ízek. Feleségem már hazament, Ben ritkán főz és akkor is csak brit kaját. Tudjátok, mint amikor a pörkölt átmenet a gulyás és a főzelék között. Az új-zélandi kollégák sem emelnek sokat a kulináris élményen, ők szendvicset csinálnak mindenből. Ben pörköltjéből is. Meg a szent boil up. Víz, krumpli, kecskehús. A börtönkaja valami ilyesmi lehet. Kész szerencse, hogy a juttatási csomagunk része a teljes ellátás.

A szerkesztőségbe jár az angol Autocar hetilap, és mint minden külföldi papírújság, rendes késéssel szokott érkezni. Aztán még kell egy kis idő, hogy a kezembe akadjon. Hát tegnap megragadtam a június másodikai számot. Rögtön az elején a szerkesztői beköszöntő: hoppá, beharangozzák a Dacia-gyárlátogatásról szóló cikküket.

Hű, ez az a Dacia-túra, ahol én ott is voltam. Elég monstre program volt, a szokványos sajtóbemutatókkal ellentétben nem kisebb, hanem egyetlen nagyobb turnusban hurcolták az újságírókat. Vagy nyolcvanat.

A Thüringer Barbi persze nem tudja, mert nem olvas TC-t, de ez éppen olyan, mint az enyém. (Az Index Mindeközben kapcsolódó anyaga itt olvasható.)

Pere Laci újabb története az indiai hétköznapokról. A sorozat előző részeit ide kattintva olvashatja.

Reggel hívtuk az alvállalkozónkat, hogy kell még egy markoló. Be is futott az áhított szerkezet. Amikor megláttam, a kezembe temettem az arcomat és magamhoz intettem a főnököt. Mondtam neki: Zsolt. Azt megszoktam, hogy az indiai haszonjárművek 90%-a úgy néz ki, mint egy széttaposott labanckalap, de ez már nekem is sok. A lánctalpból darabok hiányoztak, a motor alul-felül füstölt, a hidraulikaolaj több helyen könnyezett.

Másként gondolkodóknak

Ehhez az autóhoz nyitottnak kell lenni. Rácsodálkozni, mint egy kisgyerek. Majd vezetni. És akkor, amikor kanyarogsz szerpentinen, vagy éles kanyart nagy sebességgel veszel be, egyszer csak összeáll a kép a lábadban, kezedben, gerincedben (képzavar), és üvöltve-sikítva száguldoznak a jelek idegrendszeredben egészen fel az agyadig, mely egyszer csak tudja értelmezni a sok inputot és a frissen összeállt kép orgazmus-szerűen robbanó AHHHHAAAAAA villanása örökre beleégeti billogát agyad kocsonyájába.

Már csak egy hónap van hátra az indulásig. Az autó köszöni jól van, épp motor nélkül heverészik a hűs garázsban, mint aki jól végezte dolgát. Magánál a motornál teljes a fejetlenség, pontosabban a hengerfejetlenség, épp most várja, hogy összerakjam (a poszt végére már módosult a helyzet – a szerk). A nagy tömegek számára ez most csak egy lapátolható romhalmaz (látom a garázs előtt sétáló bámészkodók arcán), ami viszont egy elmebeteg állítása szerint bő négy héten belül alkalmas lesz arra, hogy Autobianchi Bianchina Panoramica nevű autóként egy családot Rómába vigyen boldogan nyaralni. Az elmebeteg én vagyok.

Útvonal megtervezve, a bedandbreakfast.it-n Kati által sok-sok munkával kikeresett szállások lelevelezve, mind lefoglalva, előlegek átutalva, három napja az utolsó, a modenai szállás is meglett. Összesen hét helyről van szó, Pisa, Róma, Gubbio és Porto Garibaldi mellett tervezünk több napot, a többi ponton csak egyet-egyet. De nemcsak az autóval van probléma: a szabályok szerint nemigen adnak ki szobát három éjszakánál kevesebbre, mert a látogatóváltásokkal van a legtöbb meló és logisztikai probléma.

Gyerekeim már nagyon várják Olaszországot. Én egyelőre csak gürcölök

Kedves londoni olvasóink, már többetekkel találkoztunk, de ha szervezetten is szeretnétek ,éppenséggel azt is lehet. Semmi más dolgotok nincs, csak itt lent a kommentablakban megegyezni a helyben és az időpontban.

Mindkettőre van javaslatunk: vasárnap késő délelőtt, valahol Londonban. Addig még annyi sok dolgunk van, hogy örülünk, ha odaérünk időben, de mindenképpen szeretnénk találkozni veletek. Hoztunk Totalcar matricákat, nem szeretnénk hazavinni, tessék eljönni. Akár autóval is jöhetsz, de nekünk a metrózás sincs ellenünkre. Ha érdekes autóval, motorral jössz, esetleg hozod az angol/paki/lengyel haverodat, akinek érdekes járműve van, meg is írnánk.

Röviden: vasárnap tízkor találkozzunk egy parkolóban, és gyertek el sokan! (Csak javasoljatok egy helyszínt, mi itt nem ismerjük ki magunkat)

A legutóbbi posztban ott hagytam abba, hogy keréken állt a gép, és számok szerint jónak kellett lennie. Azóta sikerült kipróbálni, és minden várakozás bejött, tulajdonképpen ennyire jól sosem éreztem magam bringán. Fejleszteni való persze akadt még bőven, de sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen sebességgel fogok kanyarodni. Aki motorozik, az tudja, hogy a váz, és a futómű geometriájában sokszor csak millimétereken múlik, hogy stabilan gurulunk, vagy minden méter maga lesz a szenvedés. Az előző vázamnak például olyan magasan volt a középcsapágya, szinte át lehetett sétálni alatta. Ez főleg a mandinerekből való kigyorsításkor volt rossz, mert úgy imbolyogtam, mint Pista bá' a negyedik szilva után. Ellenben a Mondraker valahogy összeállt, az első pályán töltött délutánon pedig rájöttem, hogy nem csak a nevét kell kifizetni, itt bizony tudás van. Meg is fogadtam vagy három vallás istenére, hogy most egy darabig nem nyúlok hozzá.

Már egy ideje lógok a Kanalas Dacia Hiéna eredményhirdetésével, aminek kézenfekvő oka lehetne a beérkező pályaművek nagy száma, ám a valóság sokkal prózaibb: a lustaság.

Sajnos akkoriban annyira nem volt esemény egy Dacia szerelése, hogy nem is nagyon fotózták az emberek. Akkor még nem sejtették, hogy érték lesz, például a TC Hiéna feladványokhoz. Meg aztán akkoriban nem digitális géppel készültek a fotók, a franc se győzte volna pénzzel és filmmel a sok szerelős fotót.

A kommentek közül azért bemásolnám ide Mazda121db hozzászólását, amiből a fiatalabbak is megérthetik, miért is hívták román Legónak a Daciákat:

Nekünk kép nincs róla (illetve egyen háttérben homályosan látszódik), de "élmény" annál több.
'88-ban vettük újonnan. Szüleim órákig vizsgálták a Merkur telepen a lehetséges kocsikat, hogy ne legyen selejt (meglegyen minden ajtó-kerék stb). Kiválasztottak egy sötétkék példányt, rendezték a papírokat. Elindultunk haza, kb 1,5perc utazás után megállt. (annyi benzin nem volt benne, hogy az első kútig elérjünk, kutasok már tudták, hogy semmi baj nincs, nem mi voltunk az elsők)
Otthon a bezárásnál kiderült, hogy a szépen átnézett kocsi rozsdásodik...
Apu Dacia-s kollégái ajánlottak egy szerelőt, aki másnap összerakja még egyszer, és akkor tuti jó lesz, örök élet. Na ez így is történt, apu ment az autóért, szerelő kérdezi: ugye nem kellett hirtelen fékezni, megállni. Apu mondja: nem sima utunk volt, gyakorlatilag csak a ház előtt álltunk meg. Szerelő: Jó, mert a főfékhenger csak lógott a levegőben, nem volt rögzítve...
Ez a pillanat megalapozta a következő 5,5év kölcsönös "szeretetét és megbecsülését"!
Még az egy év lejárta előtt betelt a garanciafüzet. Számtalan kipufogórendszert, féltengelyt, izzót fogyasztott. Az első futómű gyári hibás volt, sehol nem tudták megcsinálni: 40000km=2garnitúra gumi. Állandóan dőlt belőle az olaj, de hiába cseréltek ki rajta többször mindent, állandóan odacsinált a garázs padlóra. végül kiderült, hogy a fagydugó volt szar. Közben az olaj miatt 3 garnitúra kuplungtárcsa is a levesben landolt.
Mosásnál (pedig megvettük a drága autósamponokat) mindig kék lett a szivacs.
Kedvenc történetem: Apuval ketten mentünk nagypapáékhoz látogatóba. Főútról kellett lekanyarodni (ugye szokásosan lelassít, vissza kettőbe stb), lelassítás megvolt, de 2 nem lett meg, ugyanis a kuplung pedál LEESETT A PADLÓRA! Hazafele végig 2-ben jöttünk, imádkozva, hogy ne kapjunk pirosat.
Eladás előttre kezdett összeállni: német féltengely, francia kipufogó (több mint egy éve volt már rajta és még jó volt), Tungsram izzók).
Jött a 6 éves műszaki vizsga: szélvédő karcos, lámpák vakok, új gumik kellenek, tömítések motorba, futóműbe ki tudja mik, szóval egy rakat pénz és akkor még a nyakunkon van ez a sz@ar, szóval döntöttek a szüleim: Dacia el, és valami rendes nyugati autót megveszünk. Románok állandóan zaklattak minket, mert tudták, hogy van Daciánk. Mindig ilyen 100e körüli összegért akarták vinni, annál azért jobb állapotban volt, család határozott 150 lesz az alja.Egyszer egyedül voltam otthon. Csengettek, ablakon ki:
-Van Dacia-tok
-Van, mennyit adtok érte?
-120e (ez volt eddig a legmagasabb ajánlat)
-150 alatt nem eladó, addig vissza se gyertek.
Végül is este visszajöttek, és 145-ért vitték. Ez '93 telén volt, én 9 évesen "adtam el" a kocsit. Végül is mindenhonnan lábon hazajött, bár elég sokszor külső segítséget kellett igénybe venni hozzá.
Majd vettünk tavasszal egy Mazdát, és a nyugodt évek 20 éve tartanak...

Hogy ki vezeti? Hát a főnök. Bár Vlagyimir Csagin már nem versenyez, csak a Kamaz versenycsapat vezetője, de Tatárföldön, a Kazan City Racingen megmutatta, mit tud az öreg róka, ha a kormány mögé engedik. 

Nem tudom, hányan figyelik olvasóink közül a MotoGP-bajnokságot, de remélem, minél többen, mert amit idén ezek a határtalan zsenik előadnak, az nem semmi. Kőkemény küzdelem, nem ritkán 330-as tempó felett de úgy, hogy a hátunkon feláll a szőr és nem lehet kibírni legalább egy baszdmegeztnemhiszemel nélkül.

Körülbelül 47-szer izgalmasabb, mint a Forma-1 és ami még érdekesebb: kívülről nézve nincs átszőve annyira politikával és mocsokkal, mint a pályaversenyzés királykategóriája. Nem röpködnek percenként feljelentések, nem nyúlnak bele a versenyzők eredményeibe kéthetenként a bírák és egyáltalán: sokkal több benne a sportérték és a szórakozás is.

A Katalán Nagydíj ismét jó mozi volt. Mint egy iszonyatosan izgalmas és jó akciófilm, főszerepben Rossi, a csodagyerek Marquez és a többiek. A Yamahánál végre találtak valamit, Rossi jól is ment, sokáig vezetett, de aztán a végén Marquez megfogta. Egy olyan csatában, amely felidézte a régi Rossi-Stoner küzdelmet. A világ legjobb motorosait öröm nézni, főleg lassításban, minden apró csodát, amit percenként tesznek ezekkel a 250+ lóerős motorokkal, valami elképesztő és hihetetlen egyben. Nézzék meg, hogyan fékezik meg a motort keresztbecsúszva A RÁZÓKÖVÖN, hogyan tartják meg kigyorsításon a gigantikus erőt akkora tapadási felületen, mint két felnőtt tenyér, hogyan húznak el centiméterekre, szinte összebólintva egymástól...ehh.

Majd' két héten át Londonban és környékén portyázunk, gyűjtjük az anyagot, tapasztalatot, interjúkat csinálunk. Bende Tibbyvel tíz napon át együtt szívjuk szűk szállodai szobák, a bérautó és lepukkant útszéli etetők levegőjét. És egymás idegeire megyünk, kihullik a maradék hajunk, a kollégák szerint zombiként fogunk hazatérni. Mindezt szigorúan a tartalomgyártásért, hogy legyen sok és érdekes kép, videó és szöveg arról, milyen az autós-motoros élet Nagy-Britanniában. Hétfőn indulunk.

Rémálom

Az autó kényelmes, jól variálható és lendületesen mozgatja a viszonylag kis turbó motor. Már ha a légmennyiségmérő szenzor be nem döglik. Mert ha igen, akkor 70 a végsebesség és az IFA leküzdhetetlen akadály.

Kidobtad a tévét? Még hétvégén is melózol, és nincs egy tévé sem a közeledben, amin nézhetnéd az év legjobb autóversenyét? Nyugi, itt egy livestream a Le Mans-i 24 óráshoz:   

Pere Laci újabb története az indiai hétköznapokról. A sorozat előző részeit ide kattintva olvashatja.

A monszun nem tréfál mostanában és a céges autónk (bár úgy néz ki, mint egy terepjáró) elásta magát a belső visszapillantó tükörig. Szóltam az alvállalkozónknak, hogy kéne egy terepjáró, mert nem tudunk hazamenni. Egy órával később megérkezett a Mahindra Mayor. Manaf, a sofőr nem volt szomjas, a Mahindrán meg nem volt fék. Végülis nem lassulni akartunk, meg véralkohol teszten átmenni, hanem kijutni a homoktengerből, abban meg nem volt hiba.

Pilóta: Skip Stewart (Pitts S-2S Special)
Motoron: Cody Elkins 
Cameron Air Show 2014
Cojones from Hell, tisztelet kimaxolva.