A tank 2009-ben halál ciki

Mások szerint meg igazából tökmindegy – hiába lobog a Humvee antennáján magyar zászló, az a táliboknak amerikai. Létezik továbbá a minimális feltűnés elmélete, melyet afgán civil munkatársak szoktak mondogatni a mieinknek: minél nagyobb a felvonulás, annál ingerlőbb, mint célpont, így a magyar haderő akár be is vásárolhatna Afganisztán leggyakoribb autójából, a sárga-fehér használt Corollából. Afganisztán a Toyota referenciaországa: a magyar katonák esküsznek rá, hogy néha hetekig nem látnak mást, csak Toyotát. A három Mercedest és két BMW-t szinte személyesen ismerik, fél éve felbukkant valahol egy Touareg, de pár hónap után eltűnt. A sárga-fehér szín pedig azért olyan elterjedt, mert a tálibok a gitározás mellett az autót is betiltották. Igen, mindkettőt kitalálták: kivéve a taxit, aminek sárga-fehér az afgán színe.

Mi viszont most a feltűnő, öngyilkos merénylő szemmel nyálcsordítóan kívánatos konvoj-formátumban haladunk Kilagáj felé, látványosan amerikai társaságban. Elöl magyar Humvee, utána a gusztustalanul brutális megjelenésű International MaxxPro egészségügyi csatajármű, attraktív lövegtoronnyal és toronylövésszel, aztán mi, Nyulas kollégával az MTI-től a Cougarban, zárásként további négy páncélozott Humvee – így utazgat egy magyar úr Afganisztánban. 2004-ben az amerikai katonák több mint 300 IED-támadást vészeltek át sértetlenül Cougarokban, emberáldozat-minimalizálásban nagy áttörés, bennünk mégis ugyanaz motoszkál, mint Afganisztán megannyi hívatlan látogatójában Nagy Sándortól a szovjeteken át a koalíciós katonákig: mi a bánatos lófaszt keresünk mi itt?!

Az ember kicsit fél, egyébként nincs más dolga, mint visszabillenteni a térdére dőlt két rakasz lőszert, meg visszatámasztani a jobb vállára dőlt gránátvetőt, miközben kétségbeesetten kapaszkodik a maradék nulla kezével, mert ha a pad feldobta a levegőbe vagy tíz centire, és lefelé estében már esetleg ismét felfelé üt a pad, az nagyon rosszat tesz a gerincnek. Kiváltképp ha 17 kilós repeszálló mellény van rajtunk, szóval ilyenkor még azon is eltöprenghetünk, hogy hátha esetleg tekintetbe veszi a talibán, hogy amerikai kísérőink nem az amerikai hadsereg állományába tartoznak, hanem az ohiói nemzeti gárdába. De persze nem, a tálib maximum azt veszi tekintetbe, ha védelmi pénzt fizetnek neki, mint az ezzel épp két hónapja megbukott olasz kontingens.

K-k-k-k-k, a fiatal ohiói toronylövész, aki állítólag részt is vett a MaxxPro fejlesztésében, folyamatosan a tornyot forgatja egy kurblival, valami racsnis szerkezet kattog. Mi csak a bakancsos lábát látjuk, ahogy célpontot keresve szvingel, időnként el-elbotlik valami odaesett tölténytárban. A Cougar ára 475 ezer dollár, a dél-afrikai Technical Solutions tervezte, Kanada, Nagy Britannia, Olaszország, Lengyelország, és az Egyesült Államok mellett mi is vettünk, de a három magyar Cougar még Gödöllőn várja az utazást. A legfontosabb a jármű aljának és oldalának védelme, de ez nem csak páncélvastagság, hanem alak függvénye is – az MRAP-k alján V alakban fut végig a páncél, hogy a robbanás kisebb erőt tudjon kifejten. A szabad hasmagasság is emberes: 41 centi, és ez még csak a V csúcsa. A legkevésbé fontos tényező pedig természetesen a rugózás.

Ha lenne még egy kezem, tehát mondjuk összesen négy, SMS-ezhetnék, ha az amerikai járműveken nem működne a táborok területén kívül folyamatosan a jammer, amivel a mobiltelefonokat blokkolják, mert a terroristák imádnak detonátort telefonhívással működésbe hozni. A Cougarban tehát nincs térerő, mint ahogy a több méteres körzetében sincs. Az amerikaiak nagyon kedvesek, de elég határozottak, amikor arra kérnek, a Cougar belsejét ne fotózzuk. Nézegetek, amennyire bokros teendőim engedik, de nem nagyon látok titkolásra érdemes részletet. A teli lőszeres dobozokat meg az RPG-t már ugye mondtam. Van még két elég profi adóvevő, egyéb dobozok és ládák, az egyik az előbb a jobb vállamra is csúszott. Két akksiszerű, nehéz dolog volt benne kemény sarkokkal, és valami tuhel-aljzatra emlékeztető csatlakozóval. Itt vannak még a toronylövész bakancsos lábai, de akárhogy is nézelődök, ez csak egy lelkiismeretesen összehegesztett, gazdagon páncélozott doboz, ami olyan iszonyúan ráz, hogy az ipari áram hozzá képest gyaloghintó.

Várakozunk, várakozunk, puhatolózni kezdek, mégis mi itt a titok, amikor a műszerfal teljesen átlagos teherautó, amit a jobb egyen ülő srác letakart a zubbonyával, amikor kiszállt. A zubbony alatt nyilván valami olyan érintőképernyős navigációs dolog lehet, ami már a magyaroknak is van, és nem csak a saját pozíciójukat jelzi, hanem a többi autóét is, melyekbe szöveges üzenetek is küldhetők, ha jól értettem. Nyilván nem minden magyar Humvee-ben van ez a rendszer, mert több autó antennájára is húztak pillepalackot, amibe éjszakai bevetéskor infra fényt kibocsátó rudat dugnak, így ismerik meg egymást. Na tessék, épp ilyen árulkodó jelekre vadásznak a tálibok, akiknek hasznos információ lenne, ha tudnák, hogy a Cougarba és az MR-be elég komoly éjjellátó felszerelést építettek. Ami rendelhető az új S osztályú Mercedeshez is, de itt valahogy nem ez jut az emberek eszébe a témáról.

A páncélzat második rétege már nem valódi páncél, a kívülre függesztett, látszólag tömör 5-10 centi vastag lemezek valójában üregesek, és arra szolgálnak, hogy berobbanjon rajtuk az RPG. Kicsit furcsák ezek a modern harcjárművek, mintha a tank ki is ment volna a divatból. Rég láttunk már klasszikus, telivér tankcsatát, vagy legalábbis harckocsirohamot. Az utolsó ország, ami szemtől szemben felállt Amerika ellen, Irak volt, a harckocsihadosztályokat pedig rövid úton szétkúrták a levegőből. A tank kolonc lett. A NATO-n belül végképp értelmezhetetlen, más országban pedig bevethetetlen, mert gerillákat kergetni tankkal nem lehet. A németek el is ajándékozták a tankjaikat Lengyelországnak, a lengyelek egy ideig örültek, de most már ők se tudják, mit kezdjenek vele. Bocskai István HM szóvivő azt mondja, még hulladékvasnak se jó, mert annyit kell őket plazmavágóval darabolni, hogy többe kerül a bontás, mint az acél átvételi ára. A tankokkal együtt a tüzérség felett is eljárt az idő, hiszen azonnal bemérik és odaküldenek egy rakétát.

Az iraki háború kezdete óta a legkomolyabb veszélyt az IED-k (Improvised Explosive Device) jelentik, az iraki szövetségesek veszteségeinek 40, az amerikai halottak 63 %-át ilyen barkácsbombák okozták. IED bármi lehet, távirányítású detonátorral felszerelt ágyúlőszertől szamár hátára kötözött marmonkannáig. Az IED elnevezés még az észak-írországi brit hadseregtől származik, és eredetileg az IRA műtrágyából és Líbiából csempészett semtexből összeállított pokolgépeire vonatkozott. Utazásaink alatt épp az jelenti a parát, hogy Afganisztánban sok a szemét, nagy a por, százméterenként van valami az út mentén, ami simán lehet IED. Alaposan felöltözött, szúrós szemű afgán gyalogos, szamarat vezető paraszt, lerohadt autó az út mentén. És aztán vannak a robbanóanyaggal megrakott személyautók, ilyennel robbantották be a mieink autóját is.

A 3. évezred katonai járműveiként alapvetően bevált az MRAP-kategória, de bőven van még rajta fejleszteni való. Afganisztánban, meg az összes olyan helyen, ahol ilyesmikre szükség van, rosszak az utak, létfontosságú a terepjáró képesség, márpedig egy Bálnamerciénél alig nagyobb alapterületen összpontosuló 14-15 tonna nem az a műfaj, ami laza talajon akár egy métert is meg tudna tenni. Megrongálódás, vagy lerohadás esetén pedig a Humvee-k természetesen nem tudnak egy ilyet elvontatni, de még a két nagy MRAP, a Cougar és a MaxxPro sem egymást. A világ hídjainak 72%-a egyszerűen nem bírja el az MRAP-eket, úgyhogy most azt fejlesztik, hogyan lehetne ugyanez az RPG- bomba- és aknavédő tudomány sokkal könnyebb. Colin Chapman kéne ide.

Az MRAP-eket persze sok kritika is éri. A súlyuk miatt annyira drága őket szállítani, az iraki és afgán MRAP-eket például egy esetleges kivonulás esetén egyszerűen az adott ország hadseregének ajándékoznák. Mert nem érné meg hazavinni, pedig xszázezer dollárba került. Vannak még olyan kifogások, hogy a szokásos partra szállító bárkák nem bírják el, hogy a hátsó ülések befelé néznek, ahelyett, hogy a legénység kifelé, lőréseken át segíthetné a toronylövészt, de legfőképpen hogy ezek az autók már az agresszív külsejükkel is nyomasztják és bőszítik a lakosságot. A Humvee-kat könnyű szeretni, az MRAP-ektől még annak is a hideg futkos a hátán, aki képen látja.

A Kilagáj táborig 30 kilométer az út, az afganisztáni katonai konvojban számítva egy óra oda, két és fél vissza, mert Szekeres Imre honvédelmi miniszter meglátogatja a tartományi kormányzót, illetve a helyettesét, mert ő most Kabulban van. De a kapcsolatépítés helyettes szinten is jól működik, Szekeres lazán improvizál egy épülő-szépülő kölcsönösen előnyös és hasznos igazi bullshit-szónoklatot, amit a Magyarországon tanult afgán tolmács fordít a kormányzó-helyettesnek. Aki hasonló szellemben válaszol, majd átadja Szekeresnek az ajándékot, amit a miniszter később passzol a tábori püspöknek, mert ez a hetedik afgán útja, ami ugyanennyi ajándék kaftánt jelent.

Itt már elég sok reguláris afgán katonát látunk, folyamatos a kiképzés. Annak csak egy része a most is idehallatszó lövöldözés, meg az amerikai harcászati formák gyakorlása, tevékenykedés ékben és egyéb modern alakzatokban. Legalább ilyen fontos a logisztikai kiképzés, és egy reguláris hadsereg szabályos üzemeltetése, szépen lepapírozva. Számítógép persze nem nagyon van, internet nem is volt, több rakéta, mint pendrive, úgyhogy az afgánok papíron papíroznak, indigóval, ha valami több példányban kell, az pedig gyakorlatilag minden. És az afgánokkal senki sincs megelégedve. Ellinkeskedik a papírmunkát, ezért nagyjából se lehet tudni, mekkora az afgán hadsereg létszáma. Ha megkapták a zsoldot, egyszerűen hazamennek, de akár zsold nélkül is otthagyják a sereget, ha rosszul bánik velük egy tiszt, vagy a közelben sokat lőttek.

A hatalmas német táborban, Mazari Sharifban viszont már egészen normális dolognak tűnik az afganisztáni kaland: még a hangosbemondó is igyekszik olyan hanghordozással közölni a kunduzi járat indulását, mintha a frankfurti reptéren búgna. A kantin hatalmas, az étel jó, de kicsit németesen ízetlen és németesen furcsa. Viszont nincsenek olyan túlkapások, mint a magyar táborban, ahol a nepáli szakács néha elkalibrálja az ételt, és brutális himalájai fűszerezéssel próbál korrigálni. A németek most katonáskodnak először a második világháború óta, és ezért mintha kifejezetten nem katonás katonákat válogattak volna a misszióra. A fele olyan bölcsész-forma, a maradék műszaki értelmiségi és kishivatalnok.

A mazari reptéren kötelező kérdés, ami az MRAP-ben félve is eszünkbe jutott: mi az istennyilát is keresünk mi Afganisztánban? Hát, kezitcsókolom, beléptünk egy katonai szövetségbe, amely minden előzetes várakozás ellenére felvett minket. Azóta ott cigánykodunk a tagsági díjjal, ahol tudunk, és bármennyire horror a misszió költségvetése, az biztos, hogy ország honvédelmet ilyen olcsón meg még nem úszott. Hogy értelme van-e az afganisztáni missziónak, mint olyannak, megint más kérdés. Gerillaháború ellen tehetetlen volt Napóleon Oroszországban, Hitler Oroszországban és Jugoszláviában, az amerikaiak Vietnámban, az oroszok Afganisztánban, és még sorolhatnánk. Ennek se lehet jó vége, bár Obama nyilván bízik valamiben, nehéz elképzelni, hogy az iszlám világ militáns milliomosai ne tolnák boldogan a lóvét Afganisztánba, csak hogy megmutassák a nagy sátánnak. Szóval ez van. Csapataink dolgoznak, szívnak, gyúrnak és csocsóznak, de a lényeg, hogy közben elég fotogének. És legalább ott vagyunk a buliban, még ha ez nem is tűnik mindenki számára az évszázad partijának.