Kémek voltunk, elkaptak

Tibby kezdett az idegeimre menni, mert feszt a vércukrát emlegette, hogy az neki mennyire lent van (vagy fent?), és hogy álljunk meg azonnal valahol enni. De sehol egy útszéli büfé vagy kisbolt, pedig a szememet izomlázasra meregettem. A nagy meregetésben egyszer csak megjelent a tükörben valami gyanús. Tibby már nyúlt is a fényképezőgépért, kattintott hátra, meg a visszapillantóba, de mozgékony nagyvadra mentünk, nem volt könnyű. Mint később kiderült, az új kis Jaguart, az XE-t sikerült lekapnia, sőt, pár nap múlva, amikor ugyanerre jártunk, egy szinte felismerhetetlenségig álcázott testvérét is lefotóztuk. Egyik autó sofőrje sem volt felhőtlenül boldog, amikor meglátták az objektívet megcsillanni Astránk utasterében.

A nagy kémkedésben viszont túlfutottunk a kereszteződésen, vissza kellett fordulni. És aztán rossz helyen kanyarodtunk be. Isten bizony, nem szándékosan tettünk így. Ugyanis olyan irányítószám alapján navigáltunk, amit a haver mondott, márpedig itt Nagy-Britanniában szinte utca-házszám pontossággal lehet irányítószám alapján címre repülni. Csak hát, rossz volt az az irányítószám. Direkt úgy álltam meg, hogy bárhonnan is érkezik emberünk, észrevegyük, s ő is észrevegyen minket. Velünk szemben sorompó, láthatósági kabátos biztonsági őrök, talán még valahol az Aston Martin feliratot is láttam. A Street View-n meg tudom mutatni, a Kingsway melyik pontján álltunk.

A 2009-es Street View-felvételen alig van forgalom, de munkanap délután kimondottan sok autó járt arra, műszak vége lehetett az Aston gyárban. Ültünk a kocsiban, néztük az elhaladó autókat, közben Tibby folyamatosan nyomasztott, hogy miattam fog cukorsokkot, vagy mit kapni, mert én tehetek róla, hogy nem ehetett időben. Ekkor jelent meg az első mini-Aston. Tudják, az átmatricázott Toyota IQ, ami csak azért született meg, mert ezzel a városi minivel szerették volna a teljes Aston Martin-paletta átlagos károsanyag-kibocsájtás szintjét lejjebb vinni.

Hogy tényleg láttak-e üzleti potenciált a Cygnetben, és ezért terveztek 4000 darab autó eladásával, vagy csak ennyire ügyesen tudnak vetíteni az angolok, nem tudom, mindenesetre tény, hogy két év gyártás után, 2013-ban befejezték a vergődést, összesen 150 Cygnetet tudtak értékesíteni. Nem csoda, mindenki tudta, hogy bármennyire is jó kiskocsi az alapjául szolgáló IQ, ez az Aston akkor is csak egy, ahogy az angol mondja, badge-engineered Toyota. Hiába a látványosan átdolgozott külső, a már-már kínosan túlzásba vitt utastér upgrade-elés, kevesen estek hasra attól, hogy vagy öt tehén bőrére volt szűkség, hogy az autót átkárpitozzák. Ebbe azonban nem tartozott bele a tetőkárpit újrahúzása, azt alcanatrával borították, de jutott a finom Aston-bőrből a biztonsági övek csatjára, sőt, még a szőnyegeket is bőrrel szegték.

Hogy háromszor annyiba került, mint egy hasonló IQ, biztosan nem viselte volna meg a tehetős vevőkört, de valószínűleg nem akartak a golfklubban olyan kínos beszélgetésekben részt venni, amelyekben a nevükkel szoros összefüggésben elhangzik a Toyota szó. Ilyenkor már tényleg hiába bizonygatja az ember főnemes fia, hogy kézzel fényezték a karosszéria minden elemét, rendelésre, manufakturális módszerekkel készült az átalakítás. Hogy tényleg csúfos bukás volt-e, vagy eleve az EU-t akarták csak vakítani ezzel a kiskocsival, sosem tudjuk meg. Egy biztos, hamarabb fogunk itthon bármilyen Astont látni, mint Cygnetet, ezért is örült meg Tibby annyira, amikor meglátta az elsőt.

Nagy örömében azonnal a fényképezőgéphez kapott, csípőből lőtt. Aztán, amikor a második Cygnetet látta közeledni, már ki is szállt a kocsiból, hogy minél jobb képet tudjon készíteni. Ez már nekem is sok volt, könyörgőre fogtam, hogy ne tegye, mert ha eddig nem szúrták ki a két majmot, akik feltűnően az út szélén parkolnak és teleobjektívvel fényképezgetik a gyár bejárata előtt elhaladó autókat, ezután biztosan. És akkor majd jönnek a cerberusok, akiknek ki van adva, hogy ne használjanak síkosítót, amikor egyetlen határozott mozdulattal a seggünkbe dugják a teljes fotófelszerelésünket, inkluzíve gyöngyvászontáska. Azt hiszem, még annyit mondott drága ügyvezetőnk, hogy „ugyammá, ez nyilvános terület, public road, érted?”, amikor megláttam az ezüst színű Land Rovert, tetején egy nagy fényhíddal meg security felirattal.

Ezután jött az, ami csak és kizárólag Nagy-Britanniában történhet meg az emberrel. Egyetlen, jó karban levő, de még véletlenül sem tarkopaszra nyírt és látványosan tetovált ember kiszállt a kocsiból, és a legkedvesebb mosolyával megkérdezte, hogy valamiben segítségünkre lehet-e. Majd megnyugtatott, hogy egész nyugodtan várjunk az ismerősünkre, de úgy látták, hogy fényképeket készítettünk az elhaladó autókról, ami egyébként teljesen rendben lenne, de szeretné, ha tudnánk, ez itt egy magán út, és sajnos, bármennyire is fájlalja, itt az ilyesmit nem engedélyezik.

Mi elnézést kértünk és természetesen megígértük, hogy ilyesmit többet sosem teszünk, és szabadkoztunk, hogy mi csak a Cygneteket fotóztuk, semmi titkos Aston-prototípust, vagy ilyesmit. Ezután kezét tördelve még megkérdezte, hogy megnézheti-e a képeket – láthatóan nem hitte el, hogy két gyanús, szakállas alak tényleg ezeket a kifutott darabokat fotózta. Tibby elővette legoxfordibb kiejtését, elmagyarázta, hogy mi ilyet sosem láttunk még élőben, majd a kis képernyőn megmutatta a készített fotókat. Ez volt a pillanat, amikor emberünk őszintén elröhögte magát: ezek a marhák tényleg Cygneteket fotóztak. Itt, az Aston Martin gyár kapujában, ahol napjában többször tűnnek fel a titkos prototípusok.

Ezt még azzal tudtam fokozni, hogy már csak a hatás miatt is megemlítettem, hogy autós újságírók vagyunk – hiába, néha az ember minden ok nélkül igyekszik a végsőkig feszíteni a húrt. Erre csak annyit mondott, menjünk csak ki a körforgalomhoz, vagy a Banbury Roadra, az már tényleg public road, ott nyugodtan fotózhatunk, nagyon sok prototípust tesztelnek errefelé, a szomszédban van a Jaguar-Land Rover fejlesztőközpontja is. És jó utat meg kellemes szórakozást kívánt, visszapattant a szolgálati járművébe és elviharzott. Hátulról úgy látszott, mintha a fejét rázná, talán meg a térdét is csapkodta, de ebben már nem vagyok biztos.

Már nem kellett sokáig várnunk, megérkezett az ismerősünk, majd elindultunk a Heritage Motor Centre felé. Ismét szóba került a cukorsokk, de abban megállapodtunk Tibbyvel, hogy ide még vissza kell jönnünk, mert ahol ilyen kedvesek a biztonsági őrök, egészen biztosan szívesen látnának minket egy gyárlátogatásra. És akkor talán ki is próbálhatnánk egy Cygnetet.