Beülés után azonnal kiderül, hogy ez nem az a Bora, régi Octavia taxi. Azoknál, ugye tervezésileg eleve alig volt hely a hátsó ülésen (köszönjük, Ferdinand), viszont a magyar taxis sokszor úgy gondolja, hogy az utas keveset ül benn, ő meg egész nap rohad a kocsiban, ezért kényelmessé teszi a körülményeket, és fetreng. Nem tudom, hogy próbáltak-e már ilyen autó hátsó ülésére beülni – gyötrelem, pontosabban lehetetlen. Az LTI épp a fordítottja. Utastere mikrobuszokat megszégyenítően szellős, de csak egy üléssor van benne, valamint két pici, lehajtható ülés, ha netán háromnál többen szállnának be. A vezető fallal elválasztva, ő, ha akarja, sem tudja nagyon hátratolni az ülését. Nem furgonosan kényelmetlen a helyzete, de majdnem.
A Nissan szívódízel – hát az egy Nissan szívódízel. 79 lóerős, nyers, morog, teszi a dolgát, kér vagy tízet enni, elmegy csillió kilométert. A váltó nagyjából ugyanaz a Borg-Warner automata, amivel még az első, Austin FX4-ként a VLW431 rendszámú prototípus megjelent 1958 júliusában, csak ezen ott a kincset érő overdrive. Nélküle 80, maximum 85 az utazó, vele 95-100 km/h, az elméleti végsebesség 130 km/h. Valószínűleg akadt, aki már kipróbálta, de túlélőkről nem tudunk. A kormány szervós, könnyű, a 7,6 méteres fordulókör pedig teljesen valószerűtlen, az autó első kerekei kis híján derékszögben képesek kifordulni. Még egy kispolák is egy méterrel nagyobb körön fordul. 1650 kiló a saját tömeg, a fékek pedig ennek a ténynek nem örülnek túlzottan. Tamás autóján minden szuper, mégis taposni kell a középső (pontosabban ezen az autón a középső helyet elfoglaló, hiszen kuplung nincs) pedált, mint állat.
A váltó egyébként szépen teszi a dolgát, bár visszafelé mindig akad egy kis kávézással egybeiktatott konferenciaszünet a fokozatok között, a rugózás egy erősen megpakolt, tehát magához képest csodásan rugózó pickup, egy félig tömött mikrobusz és egy üres Zsiguli közötti, képzeletbeli háromszögbe tájolható. Olykor egészen sima, de nagy bukkanó egyenlő nagy ütés. Az automata, a kis fordulókör, valamint a dobozformájú, extrém jól átlátható karosszéria egyébként – gondolom – a taxisofőr álma, nagy teste (4,6 méter hosszú, 1,8 széles, 1,8 magas) ellenére kiváló vele manőverezni a városban.
Király dolga azonban mégis az utasnak van. Ez egy olyan autó, amit az első csavarjától taxinak építettek fel – kevés ennél vegytisztább célgép van a világon, talán a vadászrepülők és az esztergák környékén lehetne keresgélni vetélytársakat.
Mint mondtam, az utastér valószerűtlenül óriási, a belmagasság 1,4 méter (szinte sajnáljuk, hogy manapság már senki se hord kalapot), az epedás kanapé csodásan kényelmes. Külön – intenzív – fűtés jár az utasoknak, a kilátás kiváló, kapaszkodni is mindenfelé lehet. A londoni ember nem a csomagtartóba teszi a poggyászát, hanem lábhoz – könnyebb és gyorsabb is így a ki- és beszállás, no meg aztán egyfolytában látja is. Amennyiben mégis túl sok a poggyász, azt a vezető melletti helyre szokás tenni – itt egy ősrégi szabály alapján nincs ülés.
Ha nincs a kuncsaftnál magazin, attól még olvasgathat, mert a belső teret mindenféle feliratok színesítik – tarifák, londoni taxiszabályzat, öveket bekapcsolni kötelező, ilyenek. A lehúzható ablak az örökkévalóságnak készült, a szerkezete sose megy tönkre, ugyanis olyan, mint a régi vasúti kocsiké. Nincs. Az ablaküveg fölső élén van egy krómozott fogantyú, azzal lehet kézzel fel-le rángatni, plusz rögzíteni is lehet egy gombbal. Ennyi.
Az angol hatóság figyelmes is – jó ideje ezeknek a taxiknak kötelező tolókocsis utast fogadniuk. Az ajtó emiatt óriási, a lábtérben már eleve meg tudott fordulni egy kerekesszék, a mozgáskorlátozott kuncsaftnak pedig az Ikarusok leszállásjelzőéhez megszólalásig hasonló billenőkapcsoló szolgál zárnyitásra. Mondom, egy szuper célgép, bármilyen más taxi elmehet ehhez képest a búsba.
Az eddigi tapasztalatok leginkább pozitívak. A kollégák szeretik, az utasok imádják a kocsit, a járókelők pedig egyenesen rajonganak érte, ezt magam is tapasztaltam, mialatt vagy két órán át bent ülve beszélgettünk róla. Bár az LTI normál 6x6-os tarifával megy, ha épp szabad, vagy droszton áll, ennek ellenére kevesen merik leinteni – a sárga rendszám, a vállalati matrica és a taxifelirat ellenére sem hiszik el, hogy ez igazi taxi, vagy ha sejtik is, úgy gondolják, biztosan dupla áron visz.
„A múltkor a Nagyvárad térről szóltak a kollégák, hogy öntés van. Közel voltam, hamar odaértem. Tódul kifelé vagy ötszáz ember, tülekednek a taxikért, én meg csak állok, üresen, kis híján oda kellett mennem valakihez személyesen, hogy meggyőzzem – az enyém is taxi. De ez csak az egyik oldal. Amikor rendelésre megyek, látszik az utasokon, hogy nagy eseményre készülnek, borzasztóan szeretik az öreg hölgyet. Így, hogy már három hónapja használom, igazából hiba nélkül, és elkezdett dolgozni, most kezdek csak megnyugodni, hátradőlni. Egyedi dolgot csinálni Magyarországon nem könnyű, de ha keresztülveri az ember, és elfogadja a tömeg, itt is szórakoztató tud lenni."
Elmondaná véleményét? Tegye meg blogposztunkban!
