Megvolt: Mini Cooper S Coupé

– Jól van, a szépségért meg kell szenvedni, tudom. Nekem be is jön az elkent háta, szeretem a feltűnő holmikat. Nem érdekel, hogy mindenki azt kérdezi, mikor nyitom már le a tetőt, mert ez ugye el tud tűnni a csomagtartóban. Hát nem, de ettől még jól néz ki. Az sem zavar, hogy a nyomi kis hátsó ablakain annyira nem lehet kilátni, hogy az alig három és fél méteres pöttömmel művészet a parkolás. Esküszöm, nem a kupéságával van bajom.

– No, akkor mi a gond vele? Világos, ez az autó nem akar mindenkinek tetszeni, de ön érzi a stílust, szereti az extravaganciát. Ezt a gépet mindenhol megnézik, és higgye el, irigykednek rá. Akinek tetszik, azért, akinek nem, azért, mert látszik rajta, hogy drága és különleges. Nem ezt akarta?

– Ha nem kellene menni vele, imádnám. De valahogy el kell jutni a körútig: szeretek krúzolgatni esténként. D-be teszem a váltót, bepöttyintem a playlistet az iPhone-ról, feltekerem a hifit és kifészbúkolom, hogy én vagyok az élet császára. De ebben a talicskában minden eltöltött perc meggyötör.

– Nem szól jól a zene? Tudunk adni harman/kardon-rendszert, meglátja, az mennyivel nagyobbat üt.

– Hülyeség. Jó a hangja ennek, a Kalkbrenner is zúz, ahogy szeretem. De a futómű botrányos. Mintha úthiba-nagyítót szereltek volna bele. Minden csatornafedél a gerincembe hasít, egy kátyú után percek telnek el, míg kitisztul a látásom, de ha sima úton megyek, akkor is olyan, mintha a seggemre szerelték volna a kereket, rezeg rajtam a dzseki.

– Nézze, Félix, ez egy Cooper S. Abból is a Coupé. Merevebb a karosszériája, mint bármelyik Mininek. Olyat lehet vele kanyarodni, hogy félrefittyen a nyelve. Meglátja, ha kiviszi pályanapra, körbeautózza vele bármelyik taknyos GTI-t. Zseniálisan precíz a futóműve, kanyarban alig dől be, a súlypontja meg szinte az aszfalt alatt van.

– Ezért karcolom az első köténnyel mindig a parkolóház rámpáját? A versenypálya engem nem érdekel, ott nyomuljanak a BMW-s csírák. Vannak haverjaim, akik kijárnak körözgetni, na, pont azok röhögnek körbe az automata váltómmal. De azt mondom, ha a ringen akarnék emberkedni, akkor azon a harminc kilométeren Mogyoródig is a pokolba átkoznám ezt a rugózást.

– Nem élvezi, ahogy oda van ragasztva az útra? Semmi orrtolás, úgy lehet rángatni egyik kanyarból a másikba, mint egy gokartot.

– Ha már itt tartunk, elmondom, úgy el tud pattogni a keresztbordákon, hogy alig győzöm összeszedni a szembe sávból. Persze miután visszatért a látásom. A kormányt meg mintha két rugó húzná vissza középre, annyira nem érezni rajta semmit. Viszont alkarra rendesen gyúrni kell, nem adja magát könnyen a bumszli volán, férfiasan meg kell markolni.

– Na ugye, ez egy igazi driver's car. Nincs túlszervózva, olyan közvetlen, hogy gyakorlatilag soha nem kell átfogni, minden apró mozdulatot azonnal lekövet. Ezért csak megéri az a kis kényelmetlenség. A motorra meg igazán nem panaszkodhat. Az egy valódi mestermű, Beethoven kilencedikje fércmunka mellette.

– Oké, itt megfogott, István. Az a kis turbós egyhatos tényleg nagyon rendben van. Alulról húz, ahogy kell, de fent sem fogy el. Amikor lepadlózom, vesz egy nagy levegőt, aztán lefújja a tetőcserepeket is a házról. És nagy átlagban elmegy nyolc literrel. Nem is szólnék rá egy szót sem, ha nem lenne ilyen bádoghangja, főleg hidegen. Csak azért tudom megbocsátani neki, mert gázelvételre úgy durrog vissza, hogy az ülésfűtés ellenére megborzongok benne. Igaz, a 260 newtonméteres overboostot nem érzem, de a 240 is rendesen cibálja az orrát.