Hogy a csatkai Szűz Mária vagy a Kék Osztriga bár közönsége jutottak-e először eszembe, amikor megláttam Mégane CC Floride-t, nem tudom már.
Egy biztos: a második gondolatom az volt, hogy ott helyben erőből szakállat növesztek, kérek Winkler napszemüvegei közül egy levesestányérnyi Persolt és a kertek alatt hazasunnyogok. Mert ez így, ebben a formában nekem sok, kérem, még a Volvóm is szürke!
A Floride név megfogott, de a franciák megint átvertek, csakúgy, mint a Clio Gordinivel. Ellövöldözik a legjobb neveket holmi extra bőrkárpitokra és dekorcsíkokra, most is megszívtam, így jártam.
Floride, az igazi
Az eredeti Renault Floride/Caravelle a Dauphine alapjaira épült, 1958-68 között gyártott csodás kis autó. Kupéként de leginkább kabrióként lett ismert (pláne a keménytetős ritkaság). Bár hajtáslánca az önmagában is erőtlen és kehes Dauphine-ból származott (35, Gordini-tuning után 45 majd legvégül 55 lóerővel) ám a Carozzeria Ghia-nál tervezett, Pietro Frua által megálmodott forma olyan elegáns és modern volt, hogy 117 ezer darabot adtak el belőle így is. Egy tisztességes Floride ára manapság 14 ezer eurótól indul.
A Mégane CC-t fel kellett dobni valamivel, ezért úgy gondolták (figyelem, a következő mondatok gyári PR-elemeket tartalmaznak), hogy egy limitált kiadású CC-vel megidézik a régi előd szellemiségét és báját. Csak azt felejtették el, hogy ami bájos és aranyos volt egy hatvanas évekbeli, fém lökhárítós, Frua-karosszériás autón, az ordenáré egy mai aránytalan, plasztik, méternyi fémfelületeket vonszoló kabrión.
Az első, ami üt, az a beltér színkombinációja. Értem én a Renault igyekezetét, hogy a régi idők klasszikus, mélyvörös kabrió-(mű)bőrbelsejét idézné. De abból nem volt 36 négyzetméternyi, ahhoz krómkeretes körműszerek jártak műszerfal tetejére dobott sofőrkesztyűvel, krómpálcás váltókarral és a gondtalan élet boldogságával. És vörös volt, ez pedig nem az. Sem színben sem minőségben. Leginkább a bőrzúzalékból sütött olcsó kanapékra emlékeztető tapintása, gatyarohasztó szellőzetlensége és sérülékenysége (egy egyszerű farzseb-gomb is képes felsérteni) miatt is messze száműzném bármilyen járműből.
Az elefántcsont-fehérrel kombinálva pedig messze nem elegáns, inkább rikító és ízléstelen. Bár kétségtelen, hogy van a filmiparnak az a szegmense, amely remek jeleneteket tudna forgatni egy nyitott CC Floride-ban.
Az elefántcsont amúgy (kapaszkodjanak meg) a korabeli katalógusok és prospektusok papírjának színét hivatott felidézni. Nos, nem tudom, hány ilyen korabeli nyomtatványt forgattak kezükben Boulogne-Billancourt-ban, de az valószínű, hogy mondjuk negyven év múlva kevesebb CC-re csodálkozik rá a nagyérdemű, mint ahány régi prospektusra manapság. Mert ehhez az autóhoz képest egy korabeli prospektusban is volt még anyag.
A CC karosszériája ugyanis olyan merev, mint egy nedves papírzsebkendő. Elődje sem volt különb, de talán többet vártam, főleg azok után, hogy a Peugeot 308CC-t próbálva megállapítottam, hogy a nyekergésmentes kupé-kabrió igenis létezik. Mondjuk nem tudom, mennyire volt ez okolható a kesztyűtartó feletti díszléc kipattanásáért, de legalább háromszor visszanyomtam a helyére egy hét alatt.
Bónuszkérdés*
Találják ki, miért lettek elefántcsont-színűek az alufelnik?
Válasz a cikk végén.
Persze ebből a hátrányából egy mesteri húzással erényt is kovácsolhatunk, hiszen nincs az a Ferrari, Porsche vagy Lotus, ami így beszélne hozzánk, az ember-autó interfész abszolút csúcsán egyértelműen a Mégane CC áll. Bal elölről kezdődő majd átlósan jobb hátra erősödő remegés? Ah, csak egy ferde púp az aszfalton. Műszerfalzörgető, hullámokban elcsituló rángás? Kisebb kátyú csak. Egy kis koccanó üveghang a bal első ablak felől? Ki köpte ki a rágógumiját menet közben?!
Mindent tudunk: a felületet, amin haladunk, a sebességet, amellyel tesszük ezt, az autó folyamatosan tájékoztat minket, padkára parkoláskor még talán reccsen is egyet, de csak halkan, ne zavarjon. Csukott tető esetén csak annyit változik a helyzet, hogy néha megrezdül fejünk felett az üvegkupola, de ez jó, mert tudjuk, hogy még van. Ha mindehhez hozzávesszük a tudatot, ami okkal-ok nélkül is folyamatosan a fejünkben motoszkál, mióta megvizsgáltuk a kétrészes tető mozgató mechanizmusát, kilométernyi tekergő vezetékét, szervómotorjait, a csomagtér kétzsanéros megoldását (tető összerakáskor hátrafelé nyílik, amúgy simán fel)... Nos, maradjunk annyiban, hogy nem teljes a bizalom. A tetőt inkább nem is mozgattam sokszor, jobb a békesség. Pedig Gömörben hétágra sütött a Nap.
