Renault Grand Scénic 1.6dCi Privilége - 2013.

A külseje? Na, az nem lesz megosztó, hiszen ritkán találkozni azzal a kifejezéssel, hogy formaterv ebben a kategóriában. Izzadhatnak vért a dizájnerek, de az egyterű sosem lesz más, attól sem, hogy bumerángot integrálnak a lámpák köré, mint az Opel Zafira esetében, vagy ilyen igazi, hamisítatlan mandulaszemet, mint a Grand Scénicnél. Sok játszóterük nem marad, maximum még azt dönthetik el, hogy a C-oszlop hátra, vagy előre dőljön, és kész. Ez a Renault valami miatt engem az Angry Birds sárga madarára emlékeztetett.

A Grand Scénic nem egy rossz autó, - ez volt az első gondolatom, miközben a mogyorós tejcsokoládé sarkát letörve elkezdtem pötyögni ezt az írást.

De a tesztautót halálosan rosszul konfigurálták, - szólt a második, és azonnal hozzá is tettem, hogy minderről csak és kizárólag a világos szövet-bőrkárpit tehet. Ez az egyszerű szín annyira meg tudja keseríteni az autóval való együttélést, hogy az hihetetlen. Pláne egy ilyen családinak beállított, alkalmanként többgyermekes transzporteszköz szenved az apró, kis kezek minden érintésétől, a csokoládés keksz utolsó morzsájától, a portól-izzadtságtól, a farmer színétől és a szálló portól.

Egy szemnek kellemes beltér, ám a valóságban nedves-koszos papírzsebkendőkkel borított kereszt minden autóját szerető számára. Én megőrültem attól, hogy a naponta többszöri kézmosás ellenére is folyamatosan koszolódott a kormány, a könyöklő, minden, ami világos, és amit tapintunk, az szemmel láthatóan sötétebb árnyalatú volt már az exponált helyeken. Én pedig csak bősz törölgetéssel és non-stop babapopsikendő-kúrával értem el, hogy a Grand Scénic belsejét ne borítsa egy NATO-kompatibilis digitális terepminta. Ráadásul a bőrkormány tapintása olyan szintetikus, hogy kiveri a víz az embert tőle, nagyjából ilyennek képzelem Bishop az android műbőrét a Bolygó neve halálból. Brrr...

Ha családos, akkor fogadja el a tanácsomat: ne kérje világos kárpittal a Grand Scénicet.

Jó, rendben, azért a Renaultnál is dolgoznak családosok, ezért legalább az első ülések háttámlái fekete műanyagból készültek, de a gyermekülésben kalimpáló kis lábak legjobb ellenszere akkor sem a kemény műanyag, vagy a kihajtható étkezőasztal, hanem a puha, komfortos futómű és a csendes, zajmentes futás.

És ha egyik kezünkkel elvettünk, a másikkal azonnal adjunk, mert kétségkívül a Renault javára kell írni, hogy az utaztatáshoz nagyon ért. Ugyanúgy, ahogy a régebbi változatnál, ennél is tetten érhető az a jóságos hömpöly, amit csak a franciák tudnak. Nem hajószerűen, gyomorkavaróan hintázó, mint egy amerikai autónál, de nem is olyan rövid ütésekkel és feszes hangolásával noszogató, mint a németeknél. Ez valahogy más és ez a jó, siklik, ugyanakkor nem dülöngél félelmetesen, minimálisan felveszi az úthibákat, de csak éppen annyira, mintha azt mondaná: bocsánat, megkérhetném, hogy legközelebb – ha lehet – kerüljük ki ezt a gödröt?

És úgy is viselkedik. Egyszerűen és kiszámíthatóan alulkormányzott, mint egy erjedt gyümölcstől megszédült elefánt, a könnyű kormányon keresztül sokat nem mond el az útról és maga a kormányszerkezet is inkább komótos, az egymás utáni hirtelen terhelésváltásokról hamar lemarad, szerencsére az ESP ügyesen avatkozik be, ha érzékeli, hogy túlzott amplitúdóval lendül az autó ide-oda.

A szélzaj minimális, az utastér zajszigetelése jó és a 130 lóerős, új 1.6 literes dCi motor ezzel a hatsebességes kéziváltóval tökéletes kompromisszum. Egyrészt azért, mert a váltó fokozatkiosztása nagyon jól eltalált és remekül illeszkedik a kis 16 szelepes turbódízel karakteréhez. Tévedés ne essék, a 10,5 másodperces 0-100-al nem egy vadászgép, de olyan szépen hosszabbodnak a fokozatok, miközben felfelé gangolunk, hogy hatodikban, autópálya-tempó mellett és körül minimális motorhang mellett hat liter környékén tartható a fogyasztás és még a városi 1-kiforgatott 2-kicsi 3 mellett sem megy 7 liter fölé.

Persze három felnőttel, három gyerekkel és az ehhez tartozó – a maradék helyen tetőig felpakolt – csomagmennyiséggel már helyenként küzdd a légszomjjal, de 320 Newtonméteres nyomatéka még elfogadhatóan mozdítja, pedig üresen is 1,5 tonna.

A beltér variálhatósága – jó eséllyel – minden igényt kielégít, hiszen a középső üléssor ülései (mindhárom!) külön-külön tologathatók, háttámlájuk dőlésszöge változtatható és ha a középsőt előretoljuk (mert mondjuk oda csak egy babahordozót csatoltunk), akkor a harmadik sorban is akad hely legalább egy térdnek vagy lábnak.

Ilyenkor persze szívunk és Tetris-tudásunk legaljára nyúlunk, hiszen ha már akár csak egy – padlóból egy mozdulattal kihajtható – ülést is igénybe veszünk leghátul, akkor hirtelen az 564 literes csomagtérből (ennyi, ha le van döntve a harmadik sor) hirtelen eltűnik legalább háromszáz. Ha valami miatt heten ülünk be, akkor tulajdonképpen egy rés marad csak, melybe maximum egy bőrönd és egy papírlap kerül, amelyikre felírhatjuk, hogy mit nem hoztunk. Vagy marad a tetőbox. Plusz pont, hogy a kalaptartónak van helye a padlóban.

Ami nekünk nem volt, amikor ötödmagammal nekivágtunk egy közepesen hosszú útnak. Így az indulás előtt másfél óra stratégia- és harctéri taktikai tervezéssel telt. Mit vigyünk és azt hogyan pakoljuk be úgy, hogy ne boruljon rá semmi az egyetlen leghátul ülőre? Melyik kulcsfontosságú pozícióba kerüljön a középső- és hátsó üléssor várható összegerjedését katalizáló felnőtt úgy, hogy lehetőleg a Nálatok laknak-e állatok második versszakáig minden kiskorú REM-fázisba kerüljön. Nem egyszerű, de megoldottuk. Mondjuk eközben csak úgy a kezemben maradt a belteret figyelő kiegészítő kis visszapillantótükör a foglaltával együtt, de vissza lehetett pattintani a tetőkárpitba. Annyi volt a hibám, hogy lenyitottam.

A valóságban persze nem voltam nyugodt, amikor láttam, hogy a harmadik üléssor háttámlája 25 centire van a Grand Scénic hátsó ablaküvegétől de nem volt választásom. Az biztos, hogy ha üzemszerűen hat-hét személyt szállítanék, akkor szóba sem jöhetne ilyen szükségmegoldás. Az emberhez méltó körülményekhez nagy test kell, mondjuk egy Mazda MPV vagy Espace.

Az mondjuk enyhíti a kakasülő-kínt, hogy mindenhová – még leghátulra is – jutott árnyékoló és csukható rekesz vagy pohártartó. Utóbbiból akad bőséggel, az ajtózsebekben tényleg elfér bármilyen másfél literes palack, a könyöklő-doboz sínen tologatható és olyan mély, hogy tizenháromszor veri vissza a visszhangot, amikor káromkodva keressük a mélyén a pendriveot. Aztán végül megtaláljuk valamelyik padlórekeszben. Azokból is van négy.

Az első két sor ülései is jól eltaláltak, tömésük közepesen kemény, háttámlájuk elég széles és ami lényeges, hogy a középső sorban három ISOFIX-pontot találunk és az egymáshoz képest eltolt ülésekben tényleg elfér három gyerekülés.

A Scénic-ergonómiája nekem továbbra is egy nagy talány. Elsősorban azért, mert a kormány-váltó-pedálsor jó helyen vannak, minden kezelőszerv könnyen kezelhető, csak éppen a kelleténél több van belőlük, sokszor egyszerűen hülye helyen.

Biztos van arra a gyártónak valami nyakatekert magyarázata, hogy a tempomat kezeléséhez minek két kapcsoló a kormányra plusz egy gomb a középkonzol alján, de sajnos nem érdekel, mert ettől még csak okosabb megoldásokkal találkoztam.

A műszercsoport önmagában egy TFT-kijelző, melyen négy különböző téma (kinézet) között válthatunk egy keresztkapcsolóval, amely azonban vízszintesen van beépítve az óracsoport elé így esélytelen, hogy lássuk rajta a piktogramokat ráadásul sikerült ide integrálni még egy pár egyéb funkciót is.

Az már szóra sem érdemes, micsoda kitartó gyűlölettel viseltetek a rádiókezelő-panel kormányoszlopból kiálló tömbje iránt, ritka anakronisztikus és ronda megoldás 2013-ban, de legalább a hifi szépen szól ebben a vastagon-puhán kárpitozott térben. A TomTom magyar női hangja természetesen továbbra is elharapja az instrukció első szavát, de Marikát már ilyen debilnek szoktuk meg, furcsa lenne, ha elkezdene normálisan beszélni.

A monoton dörmögés és a hömpöly megtették a magukét, a gyerekek elaludtak, így – minden felsorolt bosszantó hibája ellenére igazán kellemes bárzenével múlattuk az időt. Kicsit talán meg is értettem azokat, akik Scénicet használnak. Mert elég sokan vannak ám, jellemzően csak akkor tűnik fel, mennyi régi-új Scénic vagy Grand Scénic fut az utakon, amikor beülök egybe, de valamit tudhat ez a típus. Végül is, szükséghelyzetben tud hét személyt vinni, kényelmes, jól felszerelt és bár helyenként visszás, azért megszokható. Csak néhanapján ne maradna a kezünkben semmi, akkor bátran állíthatnánk, hogy 7,5 milliós alapárával a Grand Scénic Privilége – bőséges alapfelszereltségével együtt - egy jó vételnek számít. Pláne, hogy csaknem egymillióval olcsóbb, mint egy 130 lóerős Zafira Cosmo azonban a Chevy Orlando árától még így is messze ven.

Így azonban csak annyit, hogy ezzel a motorral, ezzel a váltóval kétségkívül megfontolandó ajánlat mindenkinek, aki szeretne 2-3 gyerek mellett is megfelelő csomagtér-méretet és alacsony fogyasztást.