Teszt: Suzuki Swift 1,0 GLX ISG – 2017.

Sokat használjuk azt a kifejezést, hogy kalandos, legtöbbször indokolatlanul. A kaland valami olyan vállalkozás, aminek minimum kétséges a kimenetele, de legalábbis benne van, hogy emberéletben vagy felszerelésben kár esik. Kaland volt, amikor Hillary nekiment az Everestnek, hiszen minden 100 méteren ötször maradhatott volna ott, de Amundsen esélyei sem voltak sokkal jobbak a Déli-sarkra menet. Ugyanígy kaland a 3-as Metróval elmenni az Árpád hídtól a Nyugati pályaudvarig, kaland minimálbérből kijönni hó végén, de egy ezres Swifttel elmenni Albániába, na, az már 20 éve sem volt kaland.

Az ezres Swift a magyar autósoknak a szocialista korszak utáni négykerekű mobilitás elképzelhető minimumát jelentette. Ennek ellenére a szoci autók tengerében jól mozgott, elképesztően megbízható, tartós konstrukció volt, amiben négy ember kényelmesen elfért. Nyilván vannak kényelmesebb megoldások a hosszú utakra, de ma sem pánikolnék, ha valami szerencsétlen helyzet miatt egy ezer köbcentis kettes Swifttel kéne lemennem Dél-Albániába.

Ebből viszont következik, hogy bárminek nekivágni az aktuális Swifttel sem különösen nagy kihívás, a Balkánra szervezett túránk, a Tour de Tirana sem volt az. Régen az ezer köbcentis motor a paletta alját jelentette, de ha ezt a logikát követjük, a mostani ezres Swift az 1,2-es: a négyhengeres, szívómotorral lehet olcsóbban megvenni, míg ez az ezres, háromhengeres turbó, elektromos rásegítéssel már a hedonista változat. Mild hibrid, vagyis a túlméretezett indítómotor épp csak besegít a gyorsításba, lassításnál pedig tölti a sofőrülés alatt elhelyezett 12 voltos lítium-ion akkumulátort. Egy ilyen hibrid kizárólag elektromosan mozogni egyáltalán nem képes, viszont nagyobb gázra 3700-as fordulatig képes segíteni a benzinmotornak. Emelkedőn, alacsony fordulaton, de magas fokozatban terhelve még érezhető is a hatás.

A csőműszerek közti kijelzőn követhető, hogy éppen termelődik, vagy fogy az amper, a töltögetés addiktív. Mivel az autó kézi váltós, ezért áramot fejleszteni csak akkor tud, ha sebességben van, és a sofőr motorfékkel lassít, és az egy nap alatt lemerülő okostelefonok belénk nevelték a tudatalatti reflexet, hogy az akku mindig legyen tele, ezért még a párhuzamos parkolás is motorfékkel történik egy idő után. Az autózáshoz mérsékelten vonzódó párom például a pirosnál állva még le is fotózta a teli akksit mutató folyamatábrát, amikor először telemotorfékezte. Hasonlót lelkesedést még az Alfa Giuliával sem sikerült elérni nála.

A turbómotor kezd olyan lenni a régebbi autóval járó embereknek, mint egykor az automata váltó, vagyis tízből nyolcan leszólják, viszont ugyanebből a tíz emberből hét még sosem próbált ilyet. Nyilván nem jár olyan finoman, mint egy négyhengeres, de ha már bemelegedett, kulturált. Ráadásul 3500-tól 5000-ig olyan tűzijátékot rendez, hogy a legtöbb ellenző elismerően hümmögött. 110 lóerő 170 newtonméterrel nem a világ, de mivel a kaszni jelentős része nagy szilárdságú acélból készült, még ez a minden extrával megpakolt, hibrid akkuval terhelt GLX is alig 890 kiló.

Viszont akármennyire is jó ez a motor, ha választani kéne, az 1,2-es 90 lóerős szívómotorral venném a Swiftet. Érezhetően jobban megy a turbós, de a pár hónapja nálunk járt 1,2-es tesztautó akkora élmény volt, hogy 10 éve még simán GTI-nek hívták volna. A Swift amellett, hogy könnyű, nagyon jó, alacsony az üléspozíciója, és bár a kormányt kicsit sokat kell tekerni, közvetlenül reagál a mozdulatokra. Annyira fogja az utat, hogy meg is ijedtem, hogy a feszes futómű nem is tud majd mit kezdeni az albán utakkal, de egész jól kidolgozta a krátereket.

Belgrád után következett 300 olyan kilométer, amiben nem volt öt méternél több egyenes, és a Swifttel egy percig sem éreztem, hogy pokolba kívánnám, szórakoztatóan lehetett terelni a kanyarok közt. Ilyen alapokkal nagyon nagyot kell hibázni, hogy rossz legyen a hamarosan érkező Swift Sport. Egyedül a váltó fájt: ugyan a kapcsolási érzeten való buzulás sznob dolog, de itt most elég szintetikus, legalább pontatlansággal nem lehet vádolni. Ellenben sokszor reccsent, amikor rükvercbe húztam, valószínűleg nincs szinkronizálva a hátramenet, ami így 5 millió forint környéki vételárnál nehezen lenyelhető.

Mivel egy hétig tulajdonképpen laktunk az autóban, kiderült az is, hogy az első ülések hosszú távon is kényelmesek, az oldaltartás még több is, mint amit a kategória megkíván. Szerencsére a Swift-hagyomány maradt, vagyis még mindig vannak kapcsolók két generációról ezelőttről – ülésfűtés –, de ez például egy Nissan X-Trailben háromszor ennyi pénzért is így van. A klíma viszont mindenképpen hatékonyabban harcolt a 42 fokkal, mint egy aktuális 7-es BMW, és a központi érintő képernyőre költöztetett rendszerek kezelése is rendben van, attól eltekintve, hogy a simogatós hangerőszabályzót igazán meghagyhatták volna egy külön pontméternek, ez kellemetlen. Összességében a beltér ízléses, de az Ignis szerethetőbb a mókás megoldásaival és a színes betéteivel. És ha már Ignis: a középkonzol váltó előtti műanyageleme itt is kijár, és bár kivenni nem lehet, az illesztésnél itt is időről-időre megjelent a méretes hézag.

A GPS viszont nem mindig volt a helyzet magaslatán, az első napon történt erdei incidens előtt például nem figyelmeztetett, de amint bekapcsoltuk a burkolatok nélküli útra való figyelmeztetést, akárhányszor szólt, végig volt aszfalt. Cserébe a montenegrói-szerb határon az 50 kilométeres murvás-aszfaltos szakaszt nem tudta. Ez csak azért gond, mert a Swift alacsony, és itt nem azt kérem rajta számon, hogy nem terepjáró, de ott, ahol a közmondásosan alacsony MX-5 vígan átmegy a fekvőrendőrön hang nélkül, a Swift koptatója határozottan súrol. Ezen felül még a sávelhagyás-figyelő és a ráfutásgátló okozott meglepetéseket. Előbbi gyakran jó minőségű felfestésnél sem találta az út szélét, míg a rossznál simán; a ráfutásgátló pedig néha teljesen indokolatlanul csipogott, viszont konkrét  vészfékezéssel csak egyszer volt túlmozgásos.

Még a csomagtér is használható méretű, hiszen a rásegítés akkumulátora nem a csomagtér aljából veszi a helyet, az első ülés alatt van a csomag. 260 literrel ez az egy hét bőven lerendezhető volt, igaz, a technikát a könnyű hozzáférhetőség érdekében a hátsó ülésen tartottuk. Ide amúgy inkább két, mint három ember fér el kényelmesen. És akkor a szám, ami mindenkit érdekel: 6,7-7 liter. Ez autópályán 140-re állított tempomattal, hágókat mászva, szerpentinen, órákon át harmadik fokozatban kigyorsítgatva jött össze, légkondival, inverterrel, szóval terheltük a gépet. 

Ez a Swift 1,0 GLX ISG a listaár szerint 5,4 millió forint, amennyit egész biztos nem ér, viszont a legtöbb kereskedő 4,8 millió környéki áron adja. Az 1,2-es szívómotorral, GL+ felszereltséggel viszont 3,5 millió alatt is megáll, ami már elég jó vétel, én ezt ikszelném. Nem rég az Ignisben is eltöltöttünk egy hetet, amikor Ausztriában bringáztunk. Ez a Swift praktikus szempontok alapján, menetdinamikát nézve, és minden más mérce szerint is jobb autó, mint az Ignis, de közel sem annyira szerethető. Az a mókás formájával, az ötletes részleteivel és a kreatív belterével ellopta a show-t, ilyen síkon a Swift szinte fantáziátlan mellette. Ettől még bőven jól jár, aki befizet egy új Swiftre.