A kis Toyota crossover zajos siker, úgyhogy nem sokat módosítottak rajta, épp csak új motort kapott. Ez tökéletesen illik a koncepcióba, de a kempingezésről le kell miatta mondanunk.
A Toyota C-HR neve beszédes, a „magas építésű kupé” kifejezést rejti az angol rövidítés. Ez bizony a BMW X6 találmánya, csak a japánoké észszerűbb, hiszen messze nem akkora bölény, és hibrid hajtja. Ha már a Nissan Juke bevezette a formai szabadelvűséget a kis crossoverek világába, a versenytársak többsége is valami őrültséggel száll ringbe, ami mondjuk a Citroën Cactusnak látványosan nem jött be, a Renault Captur és a Toyota C-HR viszont azonnal menő lett. Annyira telibe találta az európai igényeket, hogy évente több mint százezer C-HR-t adnak el az EU-ban. Magyarországon különösen sikeres, egyből az élre tört 2017-ben, és folyamatosan az első tízben végez még az összes SUV – crossover modell százas listáján is. Úgy is mondhatnánk: tele van vele az utca.
Az idén piacra került frissítés során ennek megfelelően alig nyúltak a külsejéhez. Elöl újak a LED fényszórók, és magasabbra kerültek a ködlámpák, hátul pedig egy lendülettel fut végig a szárny a csomagtérajtó peremén, nem hullámmal, mint eddig. Az utastér sem sokat változott, az egyetlen lényeges újdonság az infotainment rendszer, mely rendes gombokat-tekerőket kapott érintős kapcsolók helyett – a Corollából ismert egység költözött be. A legfontosabb újdonság azonban, hogy immár kapható C-HR a Toyota erősebb hibrid hajtásláncával, márpedig a 184 lóerős rendszerteljesítmény jelentős. Pláne, hogy az Európai Unió CO2 kibocsátás elleni harcában épp az erős változatok véreznek el, így sok ellenfél csak százötven lóerőig jut, vagy addig sem. A Toyota lett a szegmens egyik izompacsirtája, ezt se gondoltuk volna.
A Hybrid Dynamic Force hajtáslánc alapfelépítése ugyanaz, mint a többi Toyota hibridé. Itt is nagy hatásfokú benzinmotort párosítottak állandó mágneses szinkronmotorral, de a rendszer minden eleme izmosabb, mint amit megszoktunk. Benzinből 152 lóerőt nyer ki, az elektromotor pedig nyolcvanat ad a közösbe, és jobban bírja, mert az akkumulátor nagyobb kapacitású, mint az alap hibridben. Viszont hatszázhatvanezer forint a felár azonos felszereltséggel, sőt, az 1.8 Hybridet egyel alacsonyabb szinten is meg lehet venni, úgy meg már több mint egymillió a differencia. Papíron ráadásul többet is eszik az újdonság (WLTP szabvány szerint 5,7 l/100km az 5,2 ellen), tehát aki az alacsony költségekért választ Toyotát, annak el se kell gondolkodnia az ügyön. Akit viszont elcsábítanak a lóerőadatok, nagyon elégedett lesz, mert kifejezetten kellemes, vezetőbarát autó ez a C-HR.
Mivel egyre csak jönnek az újabb és újabb hibrid és elektromos autók, hajlamosak vagyunk megfeledkezni a Toyota több mint húsz éve csiszolgatott rendszerének előnyeiről. A hátrányait bezzeg mindenki szívesen sorolja, mi is megírtuk, például a C-HR Hybridről, hogy ugyan valóban keveset eszik, ám vezetni nem jó. Azt szokták mondani, hogy a rendszer lelke, a Toyota e-CVT nevű bolygóműves erőátviteli rendszer miatt nyúlós a viselkedése és kellemetlen a hangja, de ebben az autóban ugyanez dolgozik, mégis sokkal jobb az eredmény.
A hangja persze még mindig nem Ferrari V12, de nem is gáz, a viselkedése pedig kifejezetten vezetőbarát. Úgy tűnik, eddig sem a rendszer volt rossz, csak a lóerő kevés. Például így, hogy már 80 pacit tol ki áramból, egyáltalán nem fáj sűrű városi forgalomban az elektromotorra hagyatkozni, nem leszünk útakadály. Amikor pedig menni kell, akkor azonnal megindul, és szépen, lineárisan, mégis erőteljesen húz az egymást jól kiegészítő elemekből felépített rendszer. Tisztán belső égésű motorral ilyen letisztult élményt nagyjából nem is lehet kihozni, és akár kanyargós erdei úton, akár autópályán gyorsítunk, kiérezzük mind a száznyolcvannégy lóerőt.
Német autópályán a 180 km/h végsebesség határt szab az emberkedésnek, de az itthoni forgalomban pont olyan könnyen mozog a nagymotoros C-HR, amint egy tízmilliós kocsitól elvárja a közvélekedés. És ez az erő gyönyörűen kihozza a kocsi zamatát, mert a Toyota a még mindig feltűnően csini karosszéria alá tisztességes futóművet épített. A C-HR meggyőzően mozog, könnyű vezetni, biztosan kanyarodik, finom műszer. Nem sportkocsi, de minden porcikájából süt az a műszaki minőség, amit évtizedekig azonosítottunk a japán márkával, és talán pont emiatt meglepően élvezetes azokon a hegyi utakon is, ahol igazából nem vártam tőle.
Arról azonban nincsen szó, hogy tökéletes lenne a C-HR. Bár viszonylag jól simítja az úthibákat, az én ízlésemnek túl sprőd a rugózása, megsüllyedt csatornafedelek ütéseit olyan keményen átviszi a fenekemre, hogy elkezdtem kerülgetni ezeket. Sőt, bár ez valószínűleg egyéni probléma, nekem a vezetőülés is kényelmetlen. Pedig remekül néz ki a Selection felszereltség kárpitjában, az oldaltartása is megfelelő, a combom-derekam viszont valahogy nincs jól benne. Az is a C-HR ismert negatívuma, hogy hiába van elfogadható hely a hátsó ülésen, az oldalablakok ott felfoghatatlanul kicsik.
Ha rabszállító kocsin lennének, felháborodna az emberi jogok biztosa, hogy a kínzást tiltja a genfi konvenció. Nem csak a hátsó utasokat vágja el a külvilágtól a túlságosan vastag C oszlop, és változtatja sötét veremmé a kocsi feketébe kárpitozott belterét, de hátra-keresztbe a sofőr pillantását is gátolja, pedig pont ez az az irány, amin sem a tükör, sem a tolatókamera nem segít. Szerencsére a C-HR még a méretéhez képest is fordulékony, úgyhogy a kilátási nehézségek ellenére könnyű vele manőverezni, és pont annyira magas építésű, hogy a városi dzsungelben már nem verjük oda a járdaszegélyhez.
A C-HR 2.0 Hybrid legnagyobb hibája azonban csak erre a változatra jellemző: a motortér helyett a csomagtér padlója alá építik a 12 Voltos akkumulátort. Mellette ugyan marad még hely rejtett rekeszeknek, de annyira meg kell emiatt emelni a padlót a többi C-HR-hez képest, hogy egy másfél literes palack már eléri kupakkal a kalaptartót – nemhogy a nyaralás, de még a családi nagybevásárlás is problémát okozhat. Papíron 358 literre csökkent 377-ről, de meggyőződésem, hogy ebbe beleszámolják a padló alatti rekeszeket, mert az amúgy jól pakolható fő rész ennél érzésre kisebb. Mentő körülmény, hogy az üléstámlák vízszintesre dőlnek, tehát ha kettesben utazunk, nem hagy cserben a C-HR. 3-4 fős nyaraláshoz viszont elengedhetetlen a tetőbox.
A Selection felszereltségű tesztautó közel tizenkétmillió forint piros metálfénnyel és gyári navigációval. Utóbbit el lehet hagyni, mert az új fejegység már tud CarPlay mellé Android Auto csatlakozást is, de van, aki jobban szereti az OEM megoldásokat. Ennyi pénzért alapos a biztonsági és kényelmi felszereltség, és a minőség is jó, bár a műanyag ajtókárpit jelzi, hogy ez még nem a luxus szintje. Nagyon erős az árverseny a szegmensben, és szerintem nem annyira lóerő-érzékeny a kompakt crossoverek piaca, hogy a csúcs C-HR erejével megmagyarázzon akár 2-3 milliós árkülönbséget egy Capturrel, vagy Pumával szemben.
Apropó Ford: a Puma ST-Line ugyan csak 155 lóerős, de fáin manuális váltót, még ennél is jobb futóművet, sokkal tágasabb-ügyesebb csomagtartót és világosabb utasteret ad. Persze a fogyasztása bizonyára magasabb, ám listaáron másfél millió forinttal olcsóbb, mint a nagyhibrid C-HR, úgyhogy az egyetlen valódi hátránya, hogy nincs hozzá automata. A Volkswagen T-Roc azonban még ezt is megugorja, a 150 lóerős 1.5 TSI kapható DSG-vel, sőt, R változat is van, 300 lóerővel. És a próbált C-HR árától már az sincs olyan nagyon messze, 14 milliós indulójával.
A Toyota szerencséje, hogy nagyon erős márka a magyar piacon, sok C-HR vásárlónak eszébe sem jutna mást megnézni, és az is tény, hogy az ellenfelek turbós benzinmotorjai fogyasztás, karbantartás, illetve károsanyag-kibocsátás terén problémásabbak, mint a hibrid. Viszont cserébe a C-HR az egyik legkevésbé praktikus modell a kategóriában, szóval ezzel az erős motorral azt a szerepet tölti be, amit húsz éve valami forró ferdehátú, negyven éve meg mondjuk egy Ford Capri töltött volna: az egyéni boldogságét. Mert a sofőr szeretni fogja, és még dögös is, hát mi kell még? A slusszpoén, hogy kevesebbet fogyasztott nekem normál használat mellett, mint amit a WLTP jósolt: 5,05 l/100km a tesztátlag. Pedig istenuccse nem erre törekedtem, viszont közben újra lehet dugóban ülni Budapesten, márpedig a hibrid azt nagyon szereti. Úgyhogy ez egy olyan individualista kocsi, ami miatt nem kell magyarázkodni, és ez azért nem kis szó.
