Nehezen tudom megérteni, mi az, amivel az új Astra képes lázba hozni embereket. A nagy közösségi tudatban Golf = németesen alapos presztízs, Stilo = dolce vita, Alfa 147 = cuore sportivo, 307 = Xsara = Mégane = francia kényelem, Mazda3 = Corolla = Almera = japán megbízhatóság, Nubira, Rio = olcsó, de csaknem japán, a Focusról már mindenki tudja, hogy kiváló a futóműve - na de Astra = ?
Az új Astra talán az az autó, ami a legtöbb érdeklődő pillantást, vágyakozó tekintetett és elismerő bólintást generálta a mindennapi forgalom körülöttem folydogáló részvevőitől. Sőt, beszélgettem bácsival, aki öreg Rekordjából szállt ki, és kért meg, hadd nézze már meg ezt a gyönyörű autót. Tőle tudtam meg, hogy hiába, egyedül az Opel tud autót építeni, a japánok elmehetnek a francba. Aztán meg átkiabált egy Passat kombis jólszituált yuppie, hogy mennyibe kerül az autó. A kábé ötmilliós válaszra helyeslő bólogatás volt a válasz. Az Astra tehát Magyarországon máris közönségsikert aratott.
Még a totalcaros kollégák szerint is kimondottan jól néz ki, különösen így, feketében és ezzel a valóban csodaszép 16 hüvelykes alufelnivel. Pedig én azt hittem, a mai mezőnyben az Astra cseppet sem jelent különlegességet, jó nagy, gömbölyded jószág, amin ugyanúgy átnéznek majd a forgalomban, mint elődein. Tévedtem.
Valószínűleg a jókora fényszórók is sokat tettek az Astra feltűnő megjelenéséért: ilyen látványos, az átlátszó burán keresztül sok-sok krómkeretes optikát felvonultató szemeket valóban csak nagyobb autókon találni. A hátsó lámpák fura tejfehér-piros kombinációja sem szokványos megoldás. A lámpák mellett az Astra fő stílusjegye a mindenhol felbukkanó bogárhát elem. A határozott éllel elválasztott íveket a motorháztető és a csomagtérfedél végződésénél, a műszerfal felső szegélyén, a középkonzol közepén - és a slusszkulcson figyelhetjük meg.
Megállapítható tehát, hogy rosszindulatú prekoncepciómmal szemben sokan vágynak új Astrára - de annak az autóvásárlónak már igazán nem tudom összeállítani a fantomképét, aki épp egy 1.8-as Astrára vágyik. Nem vitatom, hogy a Winkler kollégát megigéző kétliteres turbómotorral, hatsebességes váltóval az új Astra kitűnő autó benyomását kelti, de ezzel a nagy négyhengeres szívóval inkább csak szomorú jelenség. Ez a motor karakterében leginkább az 1.8-as Nubiráéra emlékeztet, amit szintén nem szerettem. Nyúlós, határozatlan és gyengécske. Hab a tortán, hogy a motort felügyelő elektronika másképp működik, mint a többi, szintén erősen környezetvédelemre optimalizált mai benzinesben. Egy hirtelen gázpedálrúgásra itt sem történik semmi, de aztán, mikor már visszaengedtük a pedált, akkor mégis. Dinamikusan, gyorsan felpörög a motor, csak épp jókora spéttel. Szokni kell.
Az 1796 köbcenti 125 lóerőt képes leadni, nyomatékból pedig 170 Nm-nyit produkál 3800-as percenkénti fordulatszám mellett. Az 1203 kilogrammot 198 km/h-val képes repíteni, vagy inkább nyelvlógatva vonszolni, elméletileg 10,8 másodperc alatt van százon az autó. A gyári átlagfogyasztás 7,8 l/100 km, a gyakorlatban, a valóságban ennél kissé többet, 8-9 litert mértünk, jobbára országúti és némi városi üzem mellett. Volt egy olyan, 3-400 kilométeres tesztszakasz, amit sikerült valóban átlagosan, épp 7,8 literes fogyasztással megtenni, de ezalatt szinte kizárólag országúton, 100 és 120 között, sokszor tempomattal, haláli nyugalomban közlekedtem. A nagy motor indokolatlanul pörgős, ötödikben 105-nél forog háromezret. Érdekes még, hogy nem egyszerűen csak nincs vízhőfokmérő óra, de még kontroll-lámpa sincs a túl hideg állapothoz, az Astrának a gyár szerint hidegen is ki szabad taposni a belét.
A váltó méltó társa a motornak, lassú, finom, mégis erőteljes mozdulatokkal érdemes kezelni, különben határozottan visszautasítja a legtöbb fokozatot. Jópofa, bár kissé kényelmetlen megoldás, hogy a rükvercet a szokásos felhúzógyűrű helyett egy lőfegyver ravaszára emlékeztető krómbillentyű meghúzásával aktiválhatjuk. A jópofa, de kényelmetlen megoldások a bajuszkapcsolókon is folytatódnak. Ahogy azt Opeléknél mostanában megszokhattuk, a kapcsolók nem többállású, valódi kapcsolók, csak az elektronikának jelet küldő összezárható érintkezők. Az egy billentésre hármat villantó, határozott nyomásra bekapcsoló indexszel állandóan összevissza villogtattam, ha sűrű forgalomban gyakran kellett hozzányúlni. Az ablaktörlővel a kezdeti szerencsétlen próbálkozások után inkább nem is foglalkoztam, addig böködtem a kart, amíg valahogy automata állásba került az eszköz - ami ezek után az átlagos esőérzékelős gumilapátokkal ellentétben valóban kifogástalanul üzemelt.
Az elektronikával való bajlódás a sebességtartó automatikánál folytatódik. Az indexkar végén levő billentyűkkel tudunk gyorsítani, visszaállni a korábban rögzített tempóra, és egy nagy gombbal kapcsolhatjuk ki az egészet. Nem igazán működőképes a megoldás, könnyen mellényúl az ember. A legszokványosabb helyre, a kormányra sajnos nem kerülhetett a tempomatklaviatúra, hiszen itt a rádió gombjai foglalnak helyet. Mindkét vízszintes küllőn, összesen hat darab.
Ezekből kizárólag a rádió hangerőszabályzóját voltam képes használni, a többi működéséről fogalmam sincs. Van valami közük a számítógéphez is, de az Opel komputeréről (vagy lehet, hogy rólam?) csak annyit, hogy az elindulás óta megtett időn kívül semmilyen információt nem tudtam kicsikarni belőle (másoknak se sikerült, bár elég hamar feladtuk - a szerk.).
