Nem tudom, más hogy van vele, én nem szívesen szarakodom olyan emberrel, akinek van 32 millió forintja autóra. Mármint nem szívesen okozok az illetőnek jelentős anyagi kárt. Például azzal, hogy Y-fordulót végzek a szupersportautójával, egy IFA billencs fenyegetően közeledő árnya alatt, valahol Biatorbágy mellett.
Ilyen kellemetlenségekkel járhat, ha le kell videózni egy gyors és drága autót, ami valaki másé, és nincs idő reptérre vagy pályára menekülni vele. Igazság szerint már átvenni is rém nyomasztó. Mert az R8 természetesen nem hivatalos tesztautó. Kereskedőé, aki elég kedves és magabiztos ahhoz, hogy a kezembe nyomjon 23 évnyi nettó átlagfizetést. (Ez konkrét szám ám, nem csak úgy idedobtam.) Biztos tudja, hol lakom.
Érdekes, hogy miközben neuronok milliárdjainak kapcsolódásiban tároljuk a túlélésünkhöz hasznos információkat (nem visszük el más drága dolgát, mert baj lesz), közben elég pár csepp hebehurgyán kiválasztott hormon, hogy a tanult óvatosság mohóságtól szájpadlásra tapadt nyelvvé és hidegen nyirkos tenyérré szublimálódjon. Beütött az instant get .
1 perc kellett hozzá, eddig tébláboltam a szalon eladóterében
az R8 körül, amíg a rendszámra vártam. Hogy ez milyen súlyosan,
elképesztően jól néz ki.
Az ocsmány agresszió eleve elad minden sportautót, de az R8 nem
simán vadállatnak néz ki, hanem egy felsőbbrendű civilizáció
hiperszofisztikált gyilkológépének. Nem menni akar az úton, hanem
feltépni és antianyaggá alakítva elpusztítani.
Walter de’Silva egy zseni. Ezt rég tudjuk. Neki aztán van fogalma
az érzelmes dizájnról: ő volt a 156-os és a 147-es Alfa, többek közt.
Ahhoz, hogy egy olyan hírhedten steril, kimért, hideg márkába érzelmet
pumpáljon, mint az Audi, gyapjas mamutnyi szív kellett.
Már az új, egyberántott hűtőmaszkon (ez a single frame, tudálékosoknak) érezni lehetett, hogy a szó szoros értelmében arcot akar adni az Audinak. Gonosz arcot. És aztán az R8-cal össze is állt, és nem szívesen találkoznék vele egy sötét, kihalt helyen.
Csak mászkáltam körülötte a csillogó padlón, a csillogó üvegek közt. Tökéletesen otthon volt a laboratóriumi közegben. Aztán kristálytiszta, hangmérnöki mordulással beindult, és kigurultak vele a kereskedés elé az utcára. Azonnal megállt az élet. Az R8-at minden eleven ember megbámulja, van aki nyílt ámulattal, van aki erőltetett önmérséklettel, diszkréten. A legtöbben aggódva vissza is pillantanak elhaladtukban, nem nyitott-e borotvakést a hátuk mögött.
Megdöbbentően lapos. És kicsi. Illetve nem is kicsi, gazdaságos. Spórol a felesleges négyzetcentikkel, a legtisztább porschés – szóval németes – hagyományok szerint. Azt üzeni, hogy csak 210 kiló a teljes alumínium térváza. Hogy majdnem 100 méter hegesztési varrat, 782 szegecs és 382 csavar tartja össze. Pontosan ennyi. Hogy minden főbb méretét lézerrel ellenőrzik, tizedmilliméteres pontossággal. Hogy megröntgenezik egy komputertomográfban, hogy feszes vigyázzban áll-e minden fématom.
Az R8 csupa kőkemény állítás. És amilyen irgalmatlan kívül, olyan céltudatos belül. Semmi rájátszás a vadságra. Semmi piros inzert, karbonkomédia, csak két bordatámasztó sportülés, egy lenyesett aljú kormány, és a nyitott váltókulissza. Az egész annyira Audi, hogy már majdnem túl hétköznapi, csak közben olyan hibátlanul megfelel a célnak – az extravagancia nélküli, tökéletesen kihasználható, kikezdhetetlen minőségű sportautóbelsőnek –, hogy nincs milyen változtatásért sírni.
És a legjobb a motor a fül mögött. A motor gyönyörű. Jó érzés olyan ország állampolgárának lenni, ahol ilyen 420 lóerős, közvetlen befecskendezéses V8-asokat gyártanak. Mindegy, mennyit tol az Audi Hungária a nemzeti össztermékbe, a 4,2 FSI többet ad a patrióta szívnek. Már az RS4-ben is csodálatos volt, innen meg levágták fölüle a felesleges autót, és beszerelték a nyakcsigolyáink mögé pár centivel. Épp annyira, hogy a hangjára felmeredő tarkószőrök megcirógathassák a forgattyúsházat.
És milyen vele közlekedni? Lapozzon!
