Mert ülök odabent, a lábam még mindig a padlón, és üvöltök, káromkodok, csapkodom a kormányt: rohadj meg, nem, nem, gyűlöllek, te szemét, te disznó, érzéketlen barom! Nem csinálhatsz ilyet! Elég, már nagyon sokat mutat a sebességmérő.
Csalódtam. Azt akartam, hogy rossz legyen, hogy ugyanolyan legyen, mint a többi olajkályha. A V6-osok, a túltöltött négyhengeresek, amik hátba vágnak lapockatájt fájón, hogy aztán rántsanak egyet, mikor összeesik a nyomatékgörbe, és váltani kell, aztán megint ütnek egyet, mindaddig, míg el nem fogynak a fokozatok. Jóformán végigrugdosnak az úton. Ezt akartam, de csak hogy mindenkinek azt mondjam: kizárólag nagy benzines motor kell az E90-91-be.
Most itt van ez, én pedig képtelen vagyok hazudni, annyira jó. Mert nem üt-vág - annál sokkal, de sokkal rafináltabb. Satuba fogja a gyomrot és szorít egyre jobban, mint a kisgyerek, mikor csokoládépapírt markol, csak gyűr, majd még jobban, teljesen kicsi kupacra, és mikor már csak a bélsaras húsmassza csorog a bőrülésen, na akkor még le is köpköd megvetően. De ilyenkor már messze-messze túl vagyunk minden józan határon. Megbékéltem a tudattal, el kellett fogadnom, könnyebb így.
A váltó klasszikus darab, jó is ez, mert így ad esélyt az embernek, hogy meggondolja magát, kicsit vár, mintha kérdezné: kész vagy, tudod, mit csinálsz? Aztán ráengedi a nyomatékot mind a négy kerékre, alapból 60 százalékát hátra és gyűrés. Rohan a szelindek, láncon mögötte sikoltozó papírmasé csak a nagyi. És a hangjában ott a benzinesek lenyomata, elhúzza a szánkat és csak annyi jön ki rajta: jóóóóóó...
Nem fordulunk vissza, nyertél, innentől már mindegy. Tempó vissza, ennyi elég, tudom, mi van benned, öregem, jól sikerült az új bypass. Ez a szív már a 730d-ben is mocorgott, itt még csak nem is köhögsz. Utazzunk, normális, emberi tempóval, finoman. Tudod, az jutott eszembe, hogy ha most ez az út felívelne, és csak menne egészen az égig, akkor a Holdig egy gázfröccs elég? Ott lebegnénk az űrben, mint kósza Szputnyik, vagy te csak ott is mennél és mennél? Inkább ne is mondj semmit.
Távolságifény-asszisztens, gyere elő, mit tudsz kezdeni a szalagkorlát túloldalán szembejövő kamionokkal? Azokkal semmit, hiába a középső visszapillantó elé rakott szenzor, ők alacsonyan világítanak, de magasan ülnek, így ha nem kapcsolsz le, vakítod őket. Fehér, ez a te hibád? Máshogy képzelték ezt? Mindegy, majd kapcsolgatom magam, legalább annyi beleszólásom legyen. Na, végre, autók tűnnek fel a sötétből. Kihúzódom, valahogy lassan mennek, én tartom a 130-at, érdekes, baleset van? Nem, fagy, de nagyon. A legrosszabb, amit tehetnék, a pánikszerű fékezés. Ahogy eltűnik mögöttem a sor, és kiegyenesedik az út, rárúgok egy kicsit a fékre, mint régen a Ludwig lábgépre a tojástartóval tapétázott nyári konyhában. Egy tizedmásodpercre elindul az orra jobbra, majd a DSC és a fékerőelosztó rögtön oszt-szoroz, és minden a régi, semmi dráma. Maguk a fékek mindig szárazok, a betétek tizedmilliméterre feszülnek a jókora tárcsáktól. És ennyit dolgozik az xDrive.
A tökéletes semmi, ez lesz felvésve a fejfájára, ha majd egyszer antigravitációs intim betéteken közlekedünk. Hallod, Fehér? Dolgoznak a kazánban? Nem válaszolsz, persze, csak mész és mész, ahol kanyar van, ott kanyarodsz, ahol lassítani kell, fékezel. Bosszantó tudsz lenni néha. Négy órája megyünk már, ott egy kamionparkoló, bedobok egy kávét. Hmm...eléggé kihalt, és hogy csúszik! Na, mi lesz? Gáz... semmi. Ez nem igaz. Visszahűtöm a motort egy kicsit, lehúzom az ablakot, így, melegen nagyon halk tud lenni. Ezt te mindenhol tudod, mi, te szemétláda, hó, jég nem zavar? Még Bíró Ica olajos hasáról is kilőnél a francba, mi? Megpaskolom az oldalát és elcsúszkálok a kútig.
Bedobok egy erős feketét, leveszek a polcról egy félliteres ásványvizet meg egy ’63-as Felicia-modellt. Néha egész jó dolgokra bukkan az ember, az éjszakás kutassal pedig válthat egy-két szót, mielőtt továbbmegy. Wiedersehen! Közben eleredt az eső, de kitoltam a hideggel, esélye sincs kihűlnie a beltérnek, a REST feliratú gombot megnyomva a már álló motor maradék hője az utasteret fűti, nem tudom meddig - 20 percet kibírt. Megyünk tovább, gázolunk a fekete szurokban, töröl az automata ablaktörlő, hagyja megázni a szélvédőt, nem kapkodja el. Valahol a hegyek között vág át az út, egybevág vele a Misty Mountain Hop. A 7.1-es hifirendszert nem tudom, ki hangolta össze, de Plant szavai tisztán jönnek a műszerfalból: Hey, Boy, do you wanna score?
Közben már ömlik az eső, ebben a sötétségben, a reflektorok fényénél csíkokká olvadnak össze a cseppek, mint egy noir képregényben. A választóvonalak monoton ritmussal tűnnek el a hosszú motorháztető alatt. Szinte látom oldalról a tömpe, fehér orrot, a szigorúan metszett fényszórót, ahogy a fényben felcsillan, majd szétcsattan rajta a víz. Fekete, fehér és szürke az egész világ, Sin City meets Lost Highway, az atmoszféra tökéletes. Te pedig, Fehér, azzal a hideg, rezzenetlen nézéseddel, na te vagy Rutger Hauer. Tudom, tudom, holland volt, de nem érdekel. Ugyanolyan szúrós, mozdulatlan halarc. Haha, Rutger, mostantól ez a neved.
Lassan odaérünk, jó lesz lepihenni, gondolom, te nem vagy fáradt, neked mindegy, mi? Elhordoznál itt engem évekig, mint a kis Butch apja az órát a seggében? Tényleg, nem vagy éhes? Na ne hülyéskedj, 8,2? Mit ne mondjak, nem vagy iszákos Rutger, nekem csak jó, lelked rajta. Megérkeztünk, csinálj úgy, mintha pihennél.
Reggel. Kiléptem a bejáraton, ez meg már ott áll vigyázzban. Izzítás nélkül pöccen, aztán fejest ugrunk a városba. Egyik hivatal, másik hivatal, ebéd, millió kilincs és millió ismerős. Alig vártam már, hogy újra úton legyünk. Közben intermezzo: gépész barátom telephelyén óriási parkoló, 10-15 centiméternyi friss hóval, Rutger megint hozta a formáját, nem történt semmi. Kikapcsolt DSC-vel is csak forgott-körözött kisebb-nagyobb íven. Frusztráló.
Végre indulunk vissza. Előtte még kap egy mosást és porszívót, pedig tudom, hogy tíz perc múlva a hátsó üvegen nem lehet majd kilátni, és az örökös spricnizés újabb 12 liternyi folyadékot emészt fel. Ennyi azonban kijár neki. Ismerős környéken tekergünk, és ezúttal nem a gyorsforgalmi felé indulunk. A közeli falu után egy tökéletesen belátható szerpentin visz fel a mögötte lévő hegyre, onnan csak pár perc a főút. Most jöhet az M futómű. Hosszú jobbkanyar, a végén erősen szűkülő ívvel, ráadásul emelkedik, és a végén ott egy ugyanilyen bal. Sosem mentem még ilyen gyorsan be, a jobbos felénél már éreztem, hogy nagyon tart az ülés, Rutger pedig csak húzta az ívet, mint a hegesztő, jól kiengedtem és durván húztam be a szűkbe a végén, majd azzal a lendülettel már ment is balra a kormány, tökéletes hinta sikeredett, alig hallhatóan nyikkantak a gumik, a kullancs kiröhögött.
Nincs értelme, menjünk haza. Szerencsére nem esett, felszáradt az út is, de még így is sötét volt már, mire az országba visszaértünk. Fáradt voltam, és a pokolba kívántam a huszadik, 2 km/óra sebességkülönbséggel másikat előző kamiont. Nem egész 150 kilométerre volt Budapest, mikor megálltam aludni egyet. Nem éri meg, ha már eddig kihúztam, ne azon az egy óra alváson múljon a szaros életem. Újabb kamionparkoló, osztott üléstámlák le, roló összetekerve, szunya.
Olvasóink írták
Kívülről nagyon szép autó, főleg elölről a hátulja kicsit érdekesre sikerült(a limuzin szebb). De mindent összevetve ez a sportvagon stílus nekem bejön.
Írjon ön is ítéletet !
Másfél órát aludtam végül a csomagtartóban. Egy kis friss víz a mosdóban jól esett, és egy ébresztő kávé is kellett. Visszafelé tartottam a parkolóba, mikor a hidegben végre magamhoz tértem. Ott állt a lámpa alatt, készen, mint mindig. Jól néz ki ez a Rutger, bitang jól. Kicsit finomították a Bangle-játékot, és most lett igazán ütős. A fényszórók, a tömpe orr, a motorháztetőre felkúszó vesék és az oldalvonalak, a hátratolt kabin és az erősen döntött szélvédő mind-mind hátrafelé tart, mintha a menetszél fújná őket folyton. Szebb a kombi, nincs vita. Megmaradt a tető íve, lehetett vele játszani, odahúzni, szűkíteni, adni neki még valamit, ami a sedannak hiányzik, minden vonal valahol kezdődik és valahová tart, így lett kerek.
Végignéztem rajta még egyszer.
Nagy vagy, Rutger.
És ha tudni szeretné, miért is csörgetünk nemsokára rabláncot, olvassák el az írás blogposztját .
Nincs objektív verdikt. Szubjektív verdikt van. A BMW 330xD a legjobb dízel kombi, amiben valaha is ültem. Hibája nincs, hiányossága igen, de ez erősen nézőpont kérdése. Az M-Packet része a csodálatos sportülés és a futómű, ami bőven nélkülözhető. A csomagteret kicsinek mondja az ortodox kombis, másnak bőven elég. A hátsó ülésen gond nélkül elfér két felnőtt, a trükk a süllyesztett, enyhén hátradöntött ülőlap. Számolni kell azzal, hogy a két hátsó ajtó kicsi, könnyen koszos lehet a kosztüm vagy a zsakett. Pár óra kérdése, és mindez megszokható, pár óra kérdése, és mindez el is van felejtve, mert ez a bor beérett. Ne vegye meg az, aki tág horizontot és óriási teret akar, mert ez öltöny, nem rekamié. Méghozzá drága. Kétség sem fér hozzá, de minden egyes forint értelmet nyer. A motor (csak bírja sokáig) bivalyerős, lelkesen pörög, és mindeközben civilizált marad, a mások által ok nélkül kritizált váltóval semmi gond sincs, ha tudomásul vesszük, hogy nem egy dupla kuplungos, ezersebességes csoda, hanem csak egy tisztességes automata. A fékek nem fáradnak, az egész autóval igen-igen hamar összeszokik az ember. Az egyetlen erős, dízel kombi, amelyik helyet csinált magának nálam.
Van újabb, van nagyobb, de egyedül érted adnék ennyi pénzt, Rutger.
