Teszt: Mercedes-Benz GLK 320 CDI (2008)

Még Peter Horbury – a Ford mai, a tárgyalt időpontban pedig még a Volvo designfőnöke – mondta egyszer, hogy főbenjáró bűn ronda, stílustalan, tizenkettő egy tucat autókat készíteni, amikor szép formát előállítani is csak alig több meló. És aztán az a szép forma el is adja az autót. Tehát az a cég maga alatt vágja a fát, amelyik csúnya kocsikat dob piacra. Ha nem is volt mindenben teljesen igaza, hiszen a szép autóhoz jó formatervező kell, amilyen nincs mindenkinek, egyetértek vele abban, hogy egy mutatós autót a többség eleve jónak is hisz.

Ha csak a formán múlna, a Mercedes új, kicsi szabadidő-autójába, a GLK-ba motort sem kellene tenni, elég lenne valami felhúzós óramű, a csomagtér hátuljára gurtnizott lemezkulccsal. Futómű helyett rugózhatna szekértengelyeken, lámpáiban pislákolhatnának mécsesek, rothadó borzmirigyszaga lehetne belül – úgy is megvennék. Mert eszeveszett jól néz ki. Képen is persze, de élőben még inkább.

Sok van benne a régi Jeep Cherokee-ból, még a tíz évvel ezelőtti, kicsi szögletesből. Hasonlít a Subaru Foresterre is, de abból még a korábbira, amely egyedi volt. És ha kicsit tovább nézegeti az ember, meglátja benne a W124-es Mercedes kombit is. Szögletes sárvédőívek, amelyek szélei erősen széjjelfelé tartanak – ez is a púpos Merci hagyatéka. Kockalámpák, enyhén domború, egyenes szélű motorházfedél, lefelé szélesedő első sárvédők, nagy, hótoló orr – bennem megmozdult a saját Hansom emléke. Szerencsére a jó emlékek jöttek elő, mert azzal azért nem keveset szívtam is .

És bent ülve is felidézi a szeretett és sokat emlegetett W124-et. Mélyen van a műszerfal, ezen a tájon is sarkosak a formák, sok a ferdén megdöntött elem, az óraegyüttes sallangmentes, praktikus. Közel van a két első tetőoszlop, jó a kilátás, a motorházfedél pedig messze elterül az ember előtt, a szélei is látszanak. Csak kár, hogy nincs csillag az orrán, amit tolni lehetne, mert a GLK is a széles sportmaszkot kapta.

Sajnos a rokonság a rossz pontokon is megvan. A W124-es méretéhez képest szűk volt, az ülései sem voltak elég nagyok. Ugyanez a helyzet a GLK-val is. Elöl még csak-csak el lehet férni, de hátul nincs benne több hely, mint valami kompaktban (elnézést kérek a Hondától, tudom, a Civic biztosan nagyobb belül a GLK-nál). És az ülések nem elég méretesek, a formájuk sem tökéletes. Amikor beülök egy tesztautóba, és még tíz perc múlva is tekergetek, billengetek, deréktámaszt állítgatok, akkor ott valami baj van az üléssel. És a GLK-ban pontosan ezt játszottam el minden beszállás után – nem akartam elhinni, hogy nincs annál kényelmesebb testhelyzet, mint amit feltárcsáztam. Öt emberből csak egynek tetszett a szerkesztőségben, tehát a hiba az ülésben van.

A letisztultság hajkurászásában is a ló túloldalára esett a Mercedes – éppen amerre a kietlen tajga terül el a messzeségben, és még Léna megérkezésére is várni kell. A sportos C-osztályban még elment a műszerek helye gyanánt a nagy, üres, ezüstszínű műanyag táblába fúrt három lik, de a GLK-ban már fáj az egyszerűség. Az alapformák szuperek, ezért ha cizelláltabb lenne a középkonzol, gazdagabb az óraegyüttes, a díszbetét nem ilyen óriási monolitként terpeszkedne a jobb oldalon, ameddig az utas szeme ellát, máris kevésbé éreznénk csontjainkban az orosz tél cúgját. Kevéssel több részlet zseniálissá tenné a belteret, de éppen az a kevés hiányzik. Így csak ürességet érzünk, még ha a zseniális analóg rádióskála önmagában próbálja is menteni a helyzetet.

Nagyjából e fenti három hiányosságot kell ellensúlyoznia a GLK szenzációs külsejének. Nos, ebből a mérlegelősdiből bőséges tartalékkal jön ki, elbírna talán még egy rossz motort, lomha váltót, támolygós futóművet is a mérleg másik serpenyőjében. De erre már nincs szükség, a hibák végére értem, innen már a GLK az egekbe megy.

Már csak egy kérdés marad: van-e jobb Mercedes a GLK-nál? Lapozzon.