Játsszunk dzsémszbondosat!

Jaj, de gyönyörű! Ahogy domborodik mindenhol, ahogy rálapul az útra, ahogy néz azzal a fenyegető, agresszív, gonosz pofájával! Irdatlan combizmokkal tolja magát előre, hatalmas, sötét nyíláson át nyeli a levegőt, de nem primitív erőgép, sokkal inkább finom, kissé pufók, mégis kecses műremek. Mint egy profi rövidtávfutó fóka.

Nincs agyonbonyolítva kidolgozott részletekkel, de azért egy pár míves kopoltyú került az első kerekek mögé, a motorháztetőt is kivágták két pici helyen, na és ott a kedvencem, a kilincs. Jó, nem egy spanyolviasz a süllyesztett kis pálcika, de remek érzékre vall, hogy ezt a kicsit kényelmetlen, ám felettébb elegáns megoldást alkalmazta a tervező a lemezek ívét megtörő mélyedések, netán dudorok helyett.

A Vantage-et 2003-ban mutatták be Genfben. Formája frissnek aligha nevezhető – a mai szupersportkocsik sokkal szögletesebbek, frontjuk laposabb, és kevésbé hasonlítanak nagymacskára, sokkal inkább az Alienre (gondoljunk csak az Audi R8-asra, a Maserati GT-re, a 430 Scuderiára ). A Vantage azonban öt év múltán is mellbevágó és elegáns egyszerre.

Belül is szép. Elöl belül, hátul belül és középen belül is. A keskeny motorháztető alatt (két teleszkóp tartja, elvégre ez nemcsak sportkocsi, luxusautó is) látványos toronymerevítő-kompozíció alatt hever a letakaratlan, láthatóan öntvényekből, vezetékekből, csövekből és kis mütyürökből összeállított motor, tetején szépen kimunkált szívósordeklivel. A csomagtartó igényesen kárpitozott, lapos, de hosszú, jól pakolható bársonydoboz (a középmotor jó dolog, de ebben az autóban el lehet férni). Ha nem lenne elég, az utasok mögött is akad raktér bőven, kedvenc berendezési tárgyam a toronymerevítőre szerelt kis akasztó volt, ha Karl Lagerfeld-zakó lennék, nagyon jól érezném magam itt lógva.

A kabin fabetétek és színes elemek nélkül kicsit sivár (bordó bőrrel bazáribb, de élőbb lenne), némileg jellegtelen, de pár helyen azért kiüt a brit hagyomány. Sok a bőr, szépen varrva. Van egy helyes analóg óra középen. Egyforma gombokból álló sor került a középkonzol aljára. És egy mókás egzotikum: a sebességmérő és a fordulatszámmérő mutatói egymással szemben mozognak. Kiemelném még a világ legnevetségesebb napellenzőit: talán kétujjnyi szélesek sincsenek.

Az ajtókárpit, a műanyag kilincs szörnyű, viszont van a Vantage-ben egy nagy királyság. Számtalan kocsiban reszeltem már le kézhátamról a bőrt, amikor az ajtó és a szék között kotorászva próbáltam megtalálni az ülésállító tekerentyűt, kart, akár gombokat. Az Aston törődik a kuncsaftok kézfejével, ezért az állítógombokat belülre, a kardánalagútra tette. Átvehetné tőle minden gyártó (kivéve a Mercit, meg a többi olyan céget, akik még jobb helyre, az ajtóra rakják a gombokat). És még egy apró luxus: a kesztyűtartó reteszelése elektromos.

Kétezer-nyolc szeptember huszonhárom: ezt a dátumot illene megjegyeznem, és minden eljövendő évben pezsgőpukkantással ünnepelnem. Ez volt az a nap, amikor életemben először vezettem Aston Martint. (Nem mellesleg a Rolls-Royce Phantomot is kipróbáltam, de ekkora élményanyag írásbeli interpretációja alighanem tartós egészségkárosodással járna, így a behemót britet Winkler dolgozta fel.) Ilyen remek nap tán nem is lesz többé az életemben!

Pont elkészült ez a fenti bekezdés, amikor a tárgyalóban, ahova elbújtam írni, megjelent szeretett programozónk, Füge. Büntetésben vagy? – kérdezte. Nem, mondom, csak itt legalább csend és béke VOLT, lehetETT dolgozni, EDDIG. Vannak emberek, akik nehezen értenek a szóból, Füge például ezek után lehajolt, és elolvasta a monitoromon a bekezdést. És aszongya: ez nem jó. Nem tűnik őszintének.

Hát tudják mit? Nem is az. Igazából elég fárasztó, nyűgös nap volt, és nagy csalódást jelentett, hogy a négykerekű legendát, James Bond autóját (sosem volt az, lásd keretes), ezt a csudaszép, 405 lóerős, másfél éves Vantage-et csak Pozsony környéki zsúfolt utakon sikerült vezetni pár tíz kilométer erejéig, százhúsz fölé egyszer sem gyorsulva. Nem panaszkodni akarok, az élmény így is bőven megérte a fáradságot, amivel járt, és még mindig sokkal-sokkal jobban jártam, mint Winkler tavalyelőtt télen – csak hát Füge kéretlen kritikája után már nem merek nem őszintének lenni.

Hülye pálcikás Ford-kulcs, gombos indítás, rükverc balra elöl, kézifék – az ám, kézifék. Miért nem old ki? Elektromos? Ja, nem, a bal oldalamon, az ajtó mellett fekszik a kar a padlón, felemelem, visszaesik. Hát ez meg mi? Aztán rájövök: ha fennmaradna a kar, nem tudnék tőle kiszállni. Kioldani úgy kell, hogy megemelem, és feszítve nyomom a végén a gombot. Hűdeokos! Csikós később felvilágosít: régi sportkocsis hagyomány, valaha a Ferrariak is ilyenek voltak.