Bemutató: Opel Insignia BiTurbo – 2012

A zászlóshajók sorsa mozgalmas, fejlesztésekkel teli. Az ő szerepük kifogni a szelet egyéb zászlóshajók elől, a márka elit jegyeit képviselni, ezért sosem pihenhetnek, folyamatosan fejlődniük kell. Az Opel 2008-ban, húsz év után vette el a címet a Vectrától, és adta az Insigniának. Piacra vezetése óta az Insignia széles körben lett népszerű. Már a félmilliós értékesítés közelében jár, és nem valószínű, hogy a következő években bármi is az érdeklődés elvesztéséhez vezetne. Úgy pláne nem, ha a későbbiekben is ilyen iramban bővítik a motorpalettát. A frissen bemutatott, 195 lóerős, duplaturbós turbódízelről már három éve, a megjelenéskor beszéltek, de a jelek szerint csak most érkezett el az ő ideje.

A jobb egyben kezdek az autó tesztjén, Lencsés kolléga vezet át a tizenhét kilométer hosszú Vasco de Gama hídon. Kezdetben leköt, hogy felfedezzem az utasteret, így jó ideig fel sem tűnik, hogy az autóból nem könnyű kilátni. Haladunk a Tejó folyó tölcsértorkolata felett, a látvány gyönyörű, de mintha az oszlopok, az oldalüvegek és a szélvédő vállvetve küzdenének, hogy a lehető legkisebb mértékben tudjam befogadni a kabinon kívül eső világot. Nincs itt semmi látnivaló, mondaná a South Park sheriffje, Barbrady, az oszlopok láthatóan ugyanezt a szellemiséget követik. Nem lenne értelme felsorolni az összes jelzőt, amikkel ezt a bunkerhatást illették korábban, de tény, hogy az Insignában könnyen elkap egy enyhe fojtogató érzés.

Utasként nem tragédia, ha a ralisport navigátorainak sorsát vagyunk kénytelenek élvezni, és érzésre mélyen ülünk a szűkre szabott ablakok mellett. Én a legkisebb ellenállás irányába folyok, és felveszek egy előre irányuló, a legnagyobb tájélményt nyújtó felületre, a szélvédőre meredő pozíciót. Más a helyzet, amikor nekem jut a sofőrülés.

Szűk hegyi szerpentinen veszem át először a kormányt. Óvatosan barátkozunk, amit az említett bunkerhatás nem segít, és akkor még szó sem esett a bunkó műanyag dobozról középen, a visszapillantó tükör mögött, amibe a szenzorok tömegét zsúfolták. Kissé feszülten, de elfogadom a szemellenzőt, amit az Insignia rám kényszerít, és beszűkült látással csak az útra összpontosítok. Na, így már minden más. Immár hidegen hagy a balomon elterülő végtelen óceán. Mindez kevésbé fontos, amikor két turbófeltöltő dolgozik a lehető legjobb teljesítményért.