Ez nem camping!

50 kilométerről ingázgatok be Budapestre és vissza heti több alkalommal. A tömegközlekedést, ha lehet, kerülöm. Sem a MÁV gyakorta nyáron is fűtött, mindig mocskos vonatainak pállasztó zöld műbőrkanapéit, sem a Volán levegőtlen távolsági buszainak szűk üléseit és mufurc sofőreit nem kedvelem. Különösen nyomaszt a budapesti metróaluljárók életteli, illatos forgataga. Tudom, hogy individualista antiszociális mimóza vagyok, de ez van.

Viszont autózni sem olyan nagy öröm rendszeresen, ugyanakkor, ugyanott. Az országúti, sztrádás szakasz még hagyján, de a főváros masszájába olvadva nagyon lelassul az élet. Idegesítenek a dugók, a tehetetlenség, a parkolási gondok, hogy a pesti fejetlenségben nem tudom kiszámítani, mikor érek hova.

Ezért leggyakrabban motorral megyek be, jövök ki. Csak motoron nehéz telefonálni, rádiózni se nagyon lehet, és persze állandó macera a védőfelszerelés le-felrángatása, különösen kánikulában. És buszon, vonaton, metrón, autón, motoron egyaránt aggaszt a motorizáció és az ülőmunka szükségszerű következménye is, magyarán szólva, hogy nyől a seggem.

Ezért néha a biciklit is beiktatom a rendszerbe. Otthon leszedem kedves kerekeit, összemocskolom a kezem a lánccal, összekarcolom az autó belsejét a vázzal, egész úton hallgatom az alkatrészek zörgését, aztán Budapest határában leparkolok, kioperálom a kerékpárt, visszarakom a kerekeket, és már mehetek is a szerkesztőség felé. Ha esni kezd, megszívtam: vagy tekerek a vízben, vagy beállok egy fedett helyre, hátha eláll.

De most találtam egy zseniális dolgot! Budapest belvárosában található egy - elmésen Pepedál névre keresztelt - kerékpárkereskedés, ahol Pepe árulja a bicikliket, egyebek mellett a Dahont. A Dahon amerikai biciklimárka, Dr. David Hon egykori repülőmérnök alapította. Dr. Hon úgy gondolta, a világnak nagy szüksége van egy izomerővel működő közlekedési eszközre, ami könnyen kombinálható autózással, tömegközlekedéssel. Nem talált fel semmi forradalmit, csupán tökéletesítette és összecsukhatóvá alakította a biciklit.

Kis kerekű, pillanatok alatt összehajtható, vállra akasztható hordtáskába pakolható járművet tervezett, amit könnyedén be lehet dobni a csomagtartóba, fel lehet ugrani vele a buszra, metróra, és a szűk nagyvárosi lakásban sem foglal sok helyet. 1983-ban kezdődött a Dahon kerékpárok gyártása Tajvanon, mára több mint kétmillió kelt el belőlük. A legolcsóbb Dahon nálunk 117 500 forintba kerül, a legdrágább, az Mu XL 221 ezerbe. Erről lesz szó most.

Leírom, hogy kell összecsukni. Először megoldjuk az ülés tartócsövét rögzítő gyorszárat, az ülést lenyomjuk, a cső alul kibújik, a későbbiekben ezen fog támaszkodni az összehajtott bicikli. Ezután a váz csuklóját oldjuk egy kis biztosítópöcök felhajtása után, majd kettéhajtjuk a bicót. (Mivel 14 kiló sincs az egész, bárki képes a műveletre.)

Most a kormány szárának teleszkópját csukjuk össze, ez is csak két mozdulat. Ezután a kormánycsapágy feletti zárat oldjuk, és a kormányt behajtjuk az ülés mellé, majd teljesen összenyomjuk a bicikli két felét. Egy kis kattanás, és a két kis mágnes már össze is fogja az egészet. Ekkor jöhet El Bolso.