Totalcar Autósmozi: ez az igazi benzingőz
Tudják-e melyik az az egyetlen, magyar – nem oktató-, és nem versenyfilm -, amely kizárólag autókról szól? Sokan talán nem ismerik, hiszen elég rég készült, a címe: Kár a benzinért!
Igazából nem egy filmről van szó, hanem négy és félről, amelyeket a narrátor, Kibédy Ervin faros-Ikarus-orgánumú okfejtése köt össze. A tanulságot elárulom előre: nincs értelme autózni, mégis mindenki akar. Meglepő, de ez az 1964-ben készült film mai szemmel is jó, mi több, fordulatos és aranyos. Hogy miért készült ilyen film 48 évvel ezelőtt, Magyarországon, amikor még csak összesen hat éve lehetett magánembernek autója? A valószínűsíthető magyarázat egyszerű: a nagy, szocialista autóelosztó-céget, a Merkurt 1963-ban alapították, és feltehetőleg részben az emiatt kibontakozó autóvásárlási hullámot próbálták kihasználni a népszerűsítéséhez.
Az első részek mind az autóvásárlás körül forognak. Egy rövid kis epizódban a leendő autós sorra inti le a bogárhátú Warszawa, gömbölyű Volga taxikat, és a sofőröknél – mint autóhoz értő embereknél – tudakolódik afelől, milyenek az általa kiszemelt autók. Mindegyik taxi szélvédőjén ott a „Nagy kocsi” felirat. Hiszen akkor még léteztek Zastava 750-es „Kis kocsi” taxik is, csökkentett viteldíjjal…
Aztán át a Szikra (később Metróvá) átnevezett moziba a Marx (ma már Nyugati) téren, és kezdődik a film veleje.
Az első teljes epizódban az ifjú Garas Dezső minimális pénzzel, leszállított vágyakkal autót szeretne magának. Ballag a Népköztársaság úti (ma és régen Andrássy), akkori egy szem autószalon végeláthatatlan kirakata előtt. Odabent valószerűtlen autókavalkád, amit a nyolcvanas évek színtiszta szociautó-kínálatának ismeretében nem is értünk hirtelen: a Moszkvicsok, Wartburgok, Skodák után ott áll bent egy Renault R8-as, egy Simca 1000-es és egy Fiat 1500-as is. Bizony, a KGST-ből érkező autóbehozatal akkor még nem áradat volt, csak inkább csermely, és a nyomás enyhítésére a Merkur (pontosabban ellátó cége, a Mogürt) még devizát is szerzett az importhoz.
Végül egy akkor már jó negyed százados, háborút megélt Fiat Topolinóban köt ki, amelynek hullámos sárvédőin valami idegen, hatalmas lámpák csücsülnek. A rendszám CB-s, tehát a kocsit valamikor 1959 táján állították újból magánforgalomba. Mit láthatott az, istenem…
Az autó természetesen mindenhol lerohad, van össznépi kurblizás, durrogás is, ahogy illik, sőt, kedvenc buszom, a 620-as Ikarus is felbukkan. Láthatjuk a régi Árpád hidat, a nyugdíjbiztosító nélküli hídfőt, ezer Csepel teherautót is.
A pocsék állapotú kisautót végül csak egész kicsit karikizált stílusban újítják fel egy kellően szutykos szervizben, bár a lapáttal behányt alkatrészek nálam már a túlzás kategóriába tartoznak. De szervizkritikának jó!
Aztán Garas Dezső pechjére lekoccolja Alfonso hasonlóan éltes Adler Trumpfját parkolás közben, amelynek látványos bénázásokkal tarkított üldözés, vagy inkább látványos üldözésekkel tarkított bénázás lesz a vége.
Közben régi ZIU trolik nyomulnak a háttérben, sőt, a vasúti átjáróban még egy Ford Anglia 105 is feltűnik, tudják, a Harry Potter-autó. Igaz, ez egy igen ritka, kombi kivitel – nahát, ilyet.
A második filmecske már sokkal hitelesebb, korabeli sztori. Történik, hogy az agglomerációban élő, és a napi HÉV-es, villamosos zötykölődést egyre jobban meggyűlölő művezető elvtárs újítási díjat kap, és ahelyett, hogy venne magának egy új motort, inkább a használtautó-telepre vezet az útja. Szerintem ez még nem a későbbi, Röppentyű utcai bázis, hanem valami kijjebb eső placc, de az olvasók között lesz nyilván, aki tudja, hol lehetett.
Több tucat Pobjeda és Warszawa (utóbbiak még mind a púpos fajtából valók, hiszen akkor még nem volt meg a lépcsős hátú, felülszelepelt motoros, új verzió) bukkan fel a telep egyik felén, a másik oldalon szörnyű, harmincas évekbeli csotrogányok, illetve akkor más a sokadik privát tulajdonosukat is megjárt, államilag korábban elnyűtt Tatraplanok sorakoznak.
Végül egy ormótlan, randa, agyonhorpadt és ezer lakatosi kalapácsütés nyomát magán viselő szörnyet vesz a művezető. Hallottam már mindenféle tippet mindenféle autóbuzitól, hogy milyen amerikai autó lehetett az a fekete batár. De nem amerikai. Hanem angol az. Humber Super Snipe, 1948-tól gyártották nyolc évig, motorja négyliteres, sorhatos, 100 lóerős. Egy ex-belügyes, feltehetőleg ex-miniszteri kocsi, ugyanabban a hullámban rendelte ezeket Rákosi államapparátusa, mind a nagyobb számban előforduló, ÁVH-s tisztek által leggyakrabban használt Vauxhall Veloxokat.
A lefüggönyözött limuzinok, amelyeket az ÁVH-s elhurcoltatások kapcsán szokás emlegetni, nem Pobjedák, nem ZIM-ek és ZISZ-ek, pláne nem Csajkák és ZIL-ek voltak (utóbbiak az ötvenes évek közepén még nem is léteztek) voltak, hanem ilyen Vauxhallok és ritkábban Humberek. Rákosi ugyanis utálta a szovjet autókat, és apparátusának tényleg csak a távolabbi nyúlványai részesültek az orosz áldásból, illetve akad néhány szovjet autó a pártgarázsban, amelyeket protokollárisan néha muszáj volt elővenni, mutiból.
Szóval egy Humberrel hazaállít szerencsétlen. Nemhogy egy nagy, feltűnő dög az, hanem talán az egyetlen autó a mező széli kis településen, nem csoda, hogy irgalmatlan viszálykodást szít. Elég legyen két idézet a hazahozatal, illetve egy pár nappal későbbi snitt idejéből, hogy jelezzük a viszályt.
„A nagykocsi az mindig olcsóbb…” – jegyzi meg az engedékeny nej, amikor meglátja, hogy férje ura a motorra és mosógépre félretett újítási pénzből egy reménytelen, hatalmas tepsivel állított haza. Mellesleg nem szerény éleslátásról tesz tanúbizonyságot, hiszen ez a tézis ma is igaz.
Aztán alig kicsivel később az egyik utcabeli parasztasszony szögezi nekik a háttérben mindig is jogtalanságot sejtő, alulmaradt irigyek örök kérdését - „miből vették azt a tragacsot, he?”
Érdekes, megint Simca 1000-es sasolunk a képen, hogy mennyi volt ezekből. Hát persze, a Merkur hozott be jó párat, hol vannak most? Egy ilyen autó üldözi a Humbert a balatoni úton.
Érdekes mozzanat jön itt a filmben, és sokan nem fogják érteni, mi történik éppen. A Humber gumija ugyanis kilyukad, így tanúi lehetünk egy klasszikus, vulkanizálós Tip-Top ragasztók előtti belsőjavításnak. Sallerrel. Ezt a szót már csak a szájhagyomány őrzi (ha őrzi egyáltalán), a lekevert egy sallert azt jelenti, pofozkodott. Pedig a saller egy éghető anyag, egy gumifolt, valamint a sallerszorító által alkotott készlet neve volt. Az ember rátette az éghető anyagot a lyuk környékére, annak tetejébe a foltot, összeszorította az érszorítóhoz hasonlatos sallerszorítóval, majd meggyújtotta. Dzsárááám, máris bekövetkezett a vulkanizálás. Ezért fújkálja, lengeti a gumit a művezető kartárs – hogy hűljön, és vissza tudja tenni.
Később Szörényi Levente és – asszem – Sztevanovity Dusán is felbukkan egy szórakozóhely pódiumán, a Kár a benzinért! mottózenéjét játsszák. A bárban mindenki elegáns, tűsarok, gyöngysor, nyakkendő, csőnadrág és hektószám fogy a slágerital, a Gin Fizz.
Tovább, harmadik teljes epizód, Sinkovits Imre a vállalati sofőr, Major Tamás a vállalatigazgató (akinek, szegénynek, csak egy nyomorult púpos Varsó jutott), utóbbi a komcsi tisztesség mintaképe, nem hajlandó használni a céges gépet. Tehát, azt a sofőrnek kell.
Színtiszta autó-orgia jön, Volgák minden mennyiségben, Chevy Impalát előz a három fényszórós Tatra 603 a régi, macskaköves, balatoni műúton.
Sinkovits pedig csak tolja bele a Varsóba a kilométereket, csajt szed föl, házasodik, majd magyarázza a bizonyítványát az igazgató elvtársnak – „a karburátorban a dűznik kilukadtak”, illetve „a kuplung, ugye, az meg mindig kiemel”.
Majort viszont nem ejtették a feje lágyára, még ha a feje úgy is néz ki, mint egy lágytojás, utánanéz minden kifogásnak. És kiderül, hogy beója csak vetít. Megtiltja neki a vidékre járást, mire a sofőr áttér a házépítésre – óriási háza a Warszawa csomagtartójában csempészett téglákból épül fel.
Autókínálatban, üldözésekben a legjobb a negyedik rész. Egy színész házaspár civakodását kísérhetjük végig, autós szemüvegen át nézve. Felbukkan az akkor szinte prototípusosan új Trabant 601 a Felvonulási téren (abban az évben mutatták be).
Látunk még a kék-ezüst fényezés előtti, teljesen kék Ikarus 620-asokat a régi fajta, keskeny első futóművel. Egy autó vezetőüléséből látunk egy csajt, aki abszolút nem illik az 1964-es filmbe: hosszú haja, rövid, nagyvirágos ruhája, abszolút hippis haja van – Budapesten az ilyen divat tudomásom szerint jó öt-hat évvel később bukkant fel, de még kint se létezett. Vagy tévedek?
Számomra pedig az igazi szenzáció: 0.54.48-nál az időseket a zebrán előzékenyen átengedő, majd a rendőrtől cukorkát kapó úr egy szintén állami használatból levetett, de még gyönyörű állapotban levő, első szériás (1957 előtti) fekete Ponton-Mercit használ. Kicsit látjuk belülről a kocsit, amint vezeti, majd kintről is valamennyit. Melegség járta át a szívemet – Dezső a film készülésének idején már élt, de mindössze kétéves volt, tehát szinte új. Nemsokára megint meg kell majd néznem, hogyan érzi magát.
Kállay viszont igazán érdekes autót vezet: egy kád-1500-as Fiatot. Az autókölcsönző is ilyen kocsikat használt éveken át (XX-es rendszámmal), de kapni is lehetett. A szóban forgó autó CB-s rendszámú, tehát a filmben már jó öt év körül jár, de gyönyörű. És itt látjuk csak, milyen izgalmas lehetett ez a kocsi a maga idején: a sok bogárforma batár között elegáns, elvágólagos, határozott formája szinte ufóvá teszi. És nagyon olasz.
Megint előjön a Szikra mozi, a Fiat elől megint csak egy Simca 1000 parkol ki, ezúttal szürke színben. Kállay leparkol, mire visszatér, bünteti a rendőr, a bírság súlyos, 40 forint. Persze az akkor egy közepes fizetés 5 százaléka volt, mai áron tehát olyan 8000 forint.
A feleség, Vass Éva először kidönt a Fiattal egy téglakerítést, majd összevesznek Kállayval, és maga is elindul egy autóvezetői tanfolyamon. Az oktatóautó egy 407-es Moszkvics, amit – tanúságként valami más, gyanítom gyerekjáték-autó behelyettesített képeivel – össze is tör.
Mégis kap jogsit, transzportja egy ú, de áááááá Skoda Felicia. Szörnyű versengés indul be feleség és férj között, megtekinthetjük a Fiat csík-sebmérőjét, amint 80-ra, később 90-re is felkúszik, a kerekedő üldözésben egy oldalkocsis BMW rendőrmotor-fogat is részt vesz.
A vége persze hepiend, koccolnak a résztvevők, rendőr érkezik a Moszkva 407-tel – szigorúan helyzetjelzővel, hiszen akkoriban, városban csak annyi volt kötelező. Még drága volt a fényszóróizzó, jó a közvilágítás. Lol.
Kibédy Ervin a Róna utcai – akkor még Filmgyár – épület előtt zárja a képkockák áradatát. Megtekinthetjük, mibe ülnek be a filmben szereplő színészek. Ismét csak előfordulnak Opel Rekordok – mint oly sokszor, másutt is az egy és egynegyed órában – megint látunk egy-két Simca 1000-est, illetve egy orrán kicsit megnyomott Renault Dauphine-t is.
Kibédy, aki a film során mindenkit lebeszél az autózásról, vajon mivel távozik? Ki nem találják – egy szintén ex-állami, de még újszerű Chevrolet Bel Airrel.
Hát ennyit a filmről, ami garantáltan szuper szórakozást jelent majd a Totalcar Autósmozi pénteki, idei utolsó vetítésén. Autószpottolás (hagytam még százával kocsikat, nem szerepelt mind a posztban), izgalom, a régi budapesti, balatoni színhelyek beazonosítása, manírosság, és a nyugodtan hömpölygő élet látszata. Élvezni fogjátok.
Kaput nyolckor nyitunk, a film kilenckor indul, de ne feledjétek: október van, takarót hozzatok! És talán néhány régi autókatalógus sem árt majd, ha kéznél van.
