Szomorú véget ért végtelen történet...

Annak ellenére, hogy a saját gazdája mondta, hogy ne vegyem meg ezt az autót, mert problémás, öreg, ki van a lelke. Azonban mint említettem, elég jól kerestem és csak az lebegett a szemem előtt, hogy új fényezés, motorfelújítás, kis teljesítménynövelés, nagy fék, nagy zene, nagy pályás foci stb. Tudjátok, csak a szokásos fiatalkori álmok.

- Tönkrement a Peugeot. Döbbent csend áll be a szerkesztőségben. Csikós hitetlen, fürkésző tekintettel fordul felém, Tom leveszi fülhallgatóját, Dani arcán együttérző, vespás mosoly jelenik meg, de ő sem elégszik meg ennyivel. Bizony, itt tartunk, hogy váratlan esemény, sőt, képtelenségnek tűnik, hogy a Rozi letérdeljen. Ráteszek még egy lapáttal: - Eltörött, szétszakadt. Mondd már, sugárzik az arcokról. - Az ablaktörlő.

Régóta tartozom ezzel a poszttal azoknak, akik őszinte kíváncsisággal jöttek oda hozzám a Traktormajálison, a pályanapon, meg még ki tudja, hol. Mentségemre csak annyit tudok felhozni, hogy nem történt semmi érdemleges, ami beindította volna bennem a posztírási kényszert. Tényleg, amióta nagyjából összeállt, alig nyúltam hozzá. De most hosszú és fájdalmas szenvedés után végleg eltörött az ablaktörlő kar az orrom előtt, ami gyors beavatkozást követel. És közben majdnem vettem egy másik 504-est.

Ha az öregautón kiütközik egy újabb probléma a legtöbb ember felteszi magának a kérdést: borítsak bele még egy talicska pénzt vagy vegyem tudomásul a hatalmas buktát és adjak túl rajta? Nem is tudom mikor, talán egy éve lehetett az a pillanat, amikor mindent megbocsátottam Aladárnak, az akkor még csak 31 éves Transporteremnek. Nem csak visszamenőleg, a jövőre nézve is. Azóta nem bosszankodok, ha megjelenik egy olajcsepp, elreped vagy elszakad egy gumikéder, vagy zárlatos lesz valami. Az alkatrészesnek és a szerelőnek sem fáj annyira a fizetés, már-már természetes, hogy havi 20-30, olykor 50 ezer forintot kér az öreg kisbusz a használati időszakban. Ilyenkor jó, hogy ez csak öt hónap. Tudomásul vettem, ez egy ilyen buli.

Ma reggel korán keltem, még a munkaidő előtt ki akartam juttatni az autót Buggy Bélához. Titkon remélem, hogy ő lesz az, aki az apró karbantartásoktól a mások által talán eszement hülyeségnek tartott ötleteimet megvalósítja. Találtam már rendes szerelőt, meg olyat is, aki érzi az általam elképzelt vonalat, de akiben ez a kettő egyesülne még nem. Így első nekifutásra nem terveztem komoly dolgokat, épp csak annyit, hogy nyugodt szívvel vághassak neki jövő héten a Belsőség találkozónak. Minimális olajfolyás, a múltkor felbukkant egy kis adagolási probléma, és mintha nem egyenlő arányban és túlzottan is negatív irányba dőlnének a hátsó kerekek. Biztosra akartam menni, hogy ma reggel gond nélkül eljutok Vácra, úgyhogy tegnap este meg is járattam kicsit a Tranyót. Pöcc-röff indult, simán járt, semmi nem folyt, semmi nem zörgött. Mondhatni, gyanúsan jó volt. Ahogy a ma reggel indulásnál is. Nagyjából hatvannal hömpölyögtem a forgalommal a Szentendrei úton, a motorhang még nem nyomta el a rádiót, bevallom hízott is kicsit a májam, hogy milyen fasza minden. Megálltam tankolni, gyors ellenőrzés, csöpögésnek továbbra sincs nyoma, indulás tovább. Fejben már azt tervezgettem, hogy fogom elmagyarázni a problémákat.

Aztán Aquincumnál valami elkezdett gőzölögni a motortér felől. Félreálltam. Mivel a T3 farmotoros, ezért a motor fölött van a csomagtér, amiben most csak egy fóliába csomagolt Renault Twingo faltdach és annak sallangjai voltak csak. Ugye mondtam már, hogy vannak agymenéseim? Körbenéztem, sehol semmi. Megnyugtattam magam, hogy biztos egy kis hajnali pára szorult a fólia alá, és a motor melegedésének a hatására gőzölög. A faltdachot átraktam a hátsó ülésre, visszapattantam, elindultam, de fél szemem innentől a tükröt figyelte, hogy jön-e még gőz.

Persze jött. Leszedtem a nemrég beszerzett műanyag motortérfedelet (ezúton is köszönöm Kusztó!), és akkor már tudtam, hogy munka előtt nem fér bele a váci túra. A víztartályba bemenő csőből ömlött a gőz. Legurultam egy mellékutcába, bezártam az ajtókat és bejöttem a szerkesztőségbe. Ilyen korán még sosem értem be. Munka után visszamegyek és orvosolom a problémát. Lehet, hogy hihetetlen, de egy percig sem bosszankodtam. Talán még örültem is, hogy nem múlt héten hét emberrel, csomagokkal megrakva Sopronból hazafelé repedt el a cső. Öröm az ürömben. Ez egy ilyen buli.

Ha valaki el akarná vinni figyelmeztetném, hogy nincs az autóban hűtővíz, hamar le fognak rohadni vele!

Hmm, hmm... lassan kezd összeállni a kép. Márciusban filmezték le ezt a fura öszvért a versailles-i technikai központ tesztkörén. Laikusnak semmi különös, de nézzük csak meg a képet: valahogy látványosan kicsi neki a DS3 R3-bódé (a tengelytáv elég nagy, a túraautó esetében ez előny), valahogy szélesebb és alacsonyan van, nem úgy mozog, mint egy raliautó...

...aztán valahonnan itt lett ez a kép, ami nem fake.

A Citroen tegnapi (július 17.) hivatalos bejelentése szerint mindenképpen egy túraautó-világbajnokot szeretnének Loeb mellé csapattársnak. Yves Matton csapatfőnök megerősítette, hogy  ajánlatot kapott Yvan Muller, Rob Huff és Alain Menu is.

Azt hiszem, hogy a 2014-es szezon lesz az utóbbi évek legnézettebb WTCC-évadja.

(Update: Közben a szemfüles olvasók leleplezték a tavalyi TTA-C5-ös versenyautót, köszi. De a videó még így is több, mint érdekes...)

A hallgatók állítólag igénylik, hogy legyen az Égéstérnek előzetese, tartalmi ajánlóval. Mi nem egészen értjük, mire jó, hiszen az Égéstérben három-négy random hülye a szerkesztőségből beszélget mindenféléről. Azt úgyis tudni, hogy lesznek autós témák, miként az is sejthető, hogy bekavarodnak teljesen autómentes témák is. A világért sem lennénk azonban okosabbak, mint a hallgató - az e heti műsor felvételén jegyzeteltem, milyen témákat érintünk.

Azt hittem, hogy nincs attól lejjebb, amikor valakinek a halálhírével szórakoznak és akarnak újabb, Kínában gyártott, fölösleges hulladékot eladni. Legutóbb Árpád húzta fel magát - teljes joggal - egy hasonló levélen.

De van lejjebb, most esett be a privát fiókomba (nem kategorizálta spam-nek) Júliától a következő levél, Osztálytalálkozó tárggyal.

From: Júlia
To: Vályi István
Sent: Wednesday, July 10, 2013 2:32 PM
Subject: Osztálytalálkozó
Nem csak Te hiányoztál az osztálytalálkozóról, Laci sem
volt ott, bár azt hiszem az ő helyzetében ez teljesen
érthető... biztos hallottad, a hírekben is benne volt...
tolatásnál halálra gázolta a saját fiát a garázsuk előtt...
szörnyű tragédia!

Talán véletlen vagy a sors keze, de épp ma kaptam az alábbi
hírlevelet az egyik partner cégtől - a fentiek alapján az
ajánlatuk minimum megfontolandó... Remélem mielőbb
találkozunk!

Kedves Judit!
Cégünk az elszaporodó halálos tolatásos balesetek miatt
különleges, de mindössze néhány napos akciót hirdet: eddigi
legnépszerűbb termékünk, a tolató szett most korlátozott
számban 50% kedvezménnyel kapható.

(itt volt a hirdetéslink)

Korábbi rendeléseihez hasonlóan ezúttal is gyors döntést
kérünk Öntől, mert a hasonló készülékek 2-szer, 3-szor
magasabb ára miatt készletünk várhatóan rekord sebességgel
fogy majd ki.

Üdv,
(itt volt a hirdetéslink)

Na most, kedves Júlia, ehhez, mint családapa és főleg, mint EMBER, csak annyit tennék hozzá - a te szinteden - Don Gatto után szabadon, hogy anyád temetésén huncutkodjál.
Remélem, hogy az MRSZ, az ÖRT és a DIMSZ, valamint a létező összes - reklámetikával foglalkozó - szervezet megtalál majd téged és a céged is.

Hogy csak ilyen módon tudod reklámozni a csipogó tolatóradarjaidat, az ebben a szánalmas, talán nem véletlen, hogy a pazarul összerakott honlapotokon nincs elérhetőség feltüntetve.

Klasszikus verda

Az autót 2001 óta használom - 2005. ősz óta második autóként. Miután már öreg olasz verdáról van szó valóban igazak a közhelyek: sok rozsda és nagyon gyenge elektromos rendszer.

Isteni Szerkezet

1981 márciusa: nagy az öröm a Németh családban: lehet menni átvenni a Kispolszkit az Autóker csepeli telepére. Nagypapa szabadnapot vett ki a Vállalatnál, és elindult elhozni élete első autóját. A telepen persze nem fogadta a bőség zavara, legalább is a mai rendelkezésre álló szolgáltatásokhoz képest, három színben van: fehér, mustársárga, és napsárga, de szerencsére ez a szállítmány még krómlökhárítós volt.

Ez már a tizedik eset.Nyilván ilyenkor ünnepelni kéne, hangzatos címszavakban kommunikálni az eseményt szerte a világba, szponzorokkal, síppal-dobbal, nádi hegedűvel, ahogy illik, ha egy ilyen kerek ünnepet ülünk.

De nem. És szerencsére, hogy nem. Mert eddig - az eltelt évek alatt - mindig attól féltünk, hogy ez az író-olvasó találkozó egyszer túlzottan kinövi magát, nagy, szervezett esemény lesz belőle, sok pénzzel és akkor vége mindannak, ami miatt az eltelt sok-sok év alatt annyira megkedveltük, hogy mára már a szerkesztőségben is izgatottan kérdezik a srácok: mikor lesz? Mikor megyünk?

Mert a Belsőség-találkozó még mindig az, ami volt: egy hétvége velünk-veletek, együtt. Ismert és ismeretlen arcokkal, a végére temérdek új baráttal, arcokkal a nevek mögött. Csak szimplán azért, mert jó együtt. Jó együtt húst sütni, zenélni és sörözni, nagyokat beszélgetni és nagyokat hallgatni. Szép helyen, senki által nem zavartatva, messze a várostól. Aki nem volt, az próbálja ki, ha nem hiszi, kérdezze azokat, akik egyszer eljöttek és azóta visszajárnak.

Ahogy ígértük, ezúttal az ország sarkába, az Őrségbe megyünk. Itt találtunk egy nagyon kedves és megértő családot, akik a Vadása Camping nevű csodálatos helyet üzemeltetik és megszavazták a bizalmat nekünk. Nem voltunk restek, egy szép napon elautóztunk oda, hiszen csak akkor tudjuk igazán, miről is beszélünk, ha látjuk.

Egyszerű, de tiszta és takaros, konyhával-zuhannyal ellátott négyszemélyes faházak. A meseszerű Vadása-tó alig százméternyire, féltucatnyi étterem és büfé, sütőhely, tűzifa és sátorozási lehetőség az ősfás parkban, parkolás közvetlenül a házak mellett, mi kell még? Ja, mondjuk egy full size focipálya? Az is van.

Gyertek. Gyertek barátaink és ismerőseink, gyertek ismeretlenek és ismertek, szinte az egész Totalcar-stáb ott lesz. 2013 július 26 - 28 között miénk a hely. Pénteken estefelé lehet érkezni, szombaton bármikor. Kilenc faházat foglaltunk le egyelőre, bővíteni természetesen lehet. A szállás ára baráti: 3000 Ft/fő/éj, ami főszezonban egyáltalán nem rossz, sátrazni 700 forint/sátorhely áron lehet, a tűzifa csomagja is valami 500 forint csupán.

A Totalcar Szalonzenekar ismét kornyikál, mindenképpen játszunk egy komoly focimeccset is (a tavalyi Fecskések-Alsógatyások visszavágója várat magára), sütünk tárcsán, nyárson és bármin, amin lehet és természetesen előad majd Novoth Tibi, Kopasz, a Becsületesnepper, Göbölyös doki és Kőbájker. Kérdéssel-tanáccsal, tokkal-vonóval, ingyen és bérmentve.

Autóval-motorral, bármivel lehet érkezni, ételt-italt mindenki hozzon saját belátása szerint.
Mozduljatok ki, jó dolog az internet és a Facebook, de még jobb, ha kezet is tudsz fogni a másikkal.
Bármi kérdés, óhaj van, azt kommenteljétek ide, amint lehet, válaszolunk.

Nagyobb térképre váltás

Hűséges útitárs

Az autó külseje nem volt a legszebb de a motorja nagyon jó volt. Én láttam fantáziát a típusban, és elkezdtem építgetni (teljes fényezés stb stb).
De egyszercsak elegem lett belőle és eladtam a ráköltött pénz töredékéért.

Mondta két és fél éves fiam, amikor két óra ülés után végre felálltam a Kakucsring lelátójának deszkájáról, hogy kinyújtóztassam magam és elslattyogjunk a fagylaltos bódé felé.

Lám, a kisember megkedvelte ezt a büdös-zajos dolgot, szorítanom kellett a kezét, mert folyamatosan visszafelé nézett, hátha indul megint valamelyik döntő vagy előfutam, ilyenkor megbotlott. Csoda történt. Akinek van gyermeke, az tudja jól, hogy egy ilyen pöttöm emberke figyelmét hosszú órákra lekötni nem kis teljesítmény, pláne, ha meglehetősen aktív és izgő-mozgó gyermekről van szó.

Az igazság azonban az, hogy én is úgy ültem, mint a cövek. Mert a ralikrossz továbbra is a talán legkirályabb és második legtahóbb sportág evör és imádom. Szerettem már Nyírád előtt, amikor még műsor volt az Eurosporton, nem csak hülye tenisz, foci és díjugratás, hanem rendszeresen ralikrossz Metro 6R4-ekkel és Ford RS200-akkal. Will Gollop, Pat Doran és a többi bolond a B-csoportos elmebajokkal, szűkítő és limit nélkül.

Persze, bunkó és kemény technikai sportnak mondják, csak a roncsderbi keményebb, mégis, akiknek nem tetszik, azok leginkább sosem voltak egyetlen ralikrossz-futamon sem, nem nézték még a sokszor házi körülmények között rommátuningolt, nulláról százra három másodpercen belül gyorsuló kalitkákat... Valószínűleg ők vannak többen, ezért is van műsoron a már említett díjugratás és a snooker, nem a ralikrossz és a BTCC.

Kész szerencse, hogy idehaza azért elég jól állunk e téren, hiszen ahogy a hazai rali lassan beleroskad saját maga ásta sírgödrébe, úgy fordulnak egyre többen a ralikrossz felé: olcsóbb, sokkal-sokkal látványosabb, pörgősebb. Reméljük, hogy sikeressége okán nem jut a rali sorsára.

Mondjuk addig, amíg a Kakucsring Gabi-féle srácok szívügyüknek érzik, addig biztosan nem. Mert a hétvégi magyar- zóna- és osztrák bajnoki futam egyben kitűnően demonstrálta, hogy kicsiben is lehet látványos és jól szervezett versenyt rendezni. Sajnos idehaza minden rendezvényszervező szeretne egy lendülettel nagyot szakítani, legyen szó oldtimer-kiállításról vagy versenyről, a kapzsiság felülírja az óvatosságot. Aztán a nagy fingani akarásnak sokszor befosás a vége.

Ezért is volt szívet melengető a látvány, ami a kis, vidéki pályán fogadott. Semmi tömegnyomor, összevissza parkoló autók vagy üvöltő hülyezene. Nyugalom, békesség, sült csibe, fagylalt, büfé és porlasztós zuhany a lehűléshez. Kétezer forintért az ember megvásárolta magának a napját és nem érezte egy pillanatig sem lehúzásnak, mert a büfében 190 a félliteres víz 14 éves korig pedig ingyenes a belépés.

És a legjobb a buliban, hogy a pörgés folyamatos, ez nem EB, nincsenek százan, hanem mondjuk negyvenen, csúcstechnikás autóból talán három-négy ha van, a többi mind-mind a kis tuningműhelyek és családi vállalkozások terméke, közel állnak az ember szívéhez: rommá reszelt Swiftek, melyek BMW-ket és Mitsubishiket aláznak, sikító Civicek, lapjával forduló Ascona 400, alig pár perc után a tömeggel együtt üvöltve drukkoltunk a magyaroknak az osztrákokkal és a gyors csehekkel szemben.

A ralikrossz jó. Jó, mert kis helyen történik, nem maradunk le egyetlen mozzanatról sem, mindent látunk, a program pörgős, a leghosszabb szünet is 30 perces és az akció látványos: fekete zászlót a tolakodásért nem adnak, de ha hátulról löki ki a másikat valaki, azonnal kizárják. Horpad a lemez, üvölt a motor, lapjával fordul, aki tud, nem lehet megunni. Kedvet kap hozzá az ember.

Aki ott volt, az tudja, aki nem, az legközelebb ne hagyja ki, remek kis hangulatos esemény, ügyesen szervezve, nem pénzéhségből. Gratulálunk!

A Múzeumok Éjszakája az egyik legmenőbb rendezvény-sorozat, amit az utóbbi években kitaláltak. Ilyenkor nem csak festményeket, tartósítószer-szagú relikviákat lehet nézegetni szúrós tekintetű teremőrök társaságában. Minden intézmény igyekszik interaktív programokkal színesebbé tenni a programokat, kicsit még talán egymással is versenyeznek, sőt magángyűjtők is előhozzák a kincseiket. Sok helyre ingyenes, vagy nagyon kedvezményes a belépő. Egész nap zajlanak az események, de alkonyattól válnak igazán izgalmassá a dolgok.

Én legalábbis estefelé szoktam bemenni a városba. Mivel menthetetlen autó és gépbuzi vagyok, meg aztán útba is esik, mindig a Közlekedési Múzeummal kezdek. Az épületbe csak ritkán megyek, inkább a szabadtéri dolgok érdekelnek. Idén BMW motorkerékpárokat felvonultató kiállítást szerveztek. Mindenki, ingyen és bérmentve nézhetett meg egy rakás öreg BMW-t. Sajnos az öreg gépeket túlságosan is összezsúfolták a sátor alatt, az új motorok aránytalanul sok helyet foglaltak (múzeumok éjszakáján én a régi gépeket szívesebben nézegetem). Voltak kiskocsira applikált öreg Isetta-motorok, oldalkocsiban motoroztatás. De a legkirályabb dolog a múzeum fala mellett állt.

Egy BMW K1. Az első soros motorral szerelt utcai szupersport-BMW. Illetve annak nézett ki, de inkább sport-túra gép volt, amivel akár kettőnegyvennel lehetett az autópályán utazni. Mert nagy volt a tengelytávja, és szuper-aerodinamikus burkolatot szereltek az első 16 szelepes BMW motorkerékpár blokk köré. És amivel kínszenvedés volt manőverezni, mert nagy volt a tengelytávja, és a szuper-aerodinamikus burkolatok alatt megrekedő hő kisebb (értsd 80 km/óra alatti) sebességeknél simán megégette a motorost. De nagyon sportos, modern volt a forma, a konzervatív német stílushoz mérve felért egy forradalommal. Nem is adtak el belőle túl sokat, 1988-93 között kevesebb mint hétezer darabot gyártottak. És ebből egy itt állt. Oldalkocsival! Méghozzá olyan oldalkocsival, ami mellett a motort be is lehet dönteni, a fogat nem mereven van rögzítve. Ráadásul, ha minden igaz, a konstrukció magyar.

A parkolóban számtalan veterán autó és motor állt, bárkivel kötetlen beszélgetésbe lehetett keveredni. Megállni a púpos Wartburg előtt, és beleszippantani a levegőbe. Amiben méterekre a kocsitól is terjengett a tipikus Wartburg-szag. Naná. A kocsiban volt vagy harmincnyolcezer kilométer...

Innen a Mosonyi utcába gurultam – zseniális dolog a langyos nyári estén motorozni a városban -, hogy a Rendőrség-történeti Múzeum előtt felsorakozott technikát megnézhessem. Sok járművet eddigre már elszállítottak, pedig jött a közönség folyamatosan, a kimondottan az esemény miatt indított múzeum-járatok buszai szakadatlanul szállították a népet. A számomra igazán érdekes gépek azonban még itt álltak. Volt régi R80-as BMW járőrmotor. A pártállami konvojok felvezetője mellett állt a sorban egy lakk-fekete W116-os Mercedes, olyan, mint amikből ezek a konvojok a nyolcvanas évek elején álltak. Európai autó, de amerikai lökhárítókkal. Volt púpos rendőr-Moszkvics, kék-fehér UAZ-busz, kockalada, hátul az akkoriban hipermodern, világítós megállító-táblával.

A múzeumban lehetett alkoholszondát fújni, célba lőni, ujjlenyomatot venni, és messziről egy pillantást vetni a régi rendőrmotorokra, amiket szorosan egymás mellé parkoltak. Kár, hogy nem lehetett körbejárni ezeket a motorokat, és kár, hogy a múzeum saját Moszkvicsát viszont közelebbről is meg lehetett nézni. Mert valahogy erre az autóra nem jutott elég figyelem, lelkesedés. Egyáltalán nem stimmelt rá a kék lámpát tartó tetőcsomagtartó elem, nem volt rajta semmilyen sziréna, és a Rendőrség felirat úgy nézett ki rajta, mint ha valami gyerekkönyv-illusztrátor rajzolta volna rá. Kár, mert impozáns autó lehetne.

A Kresz Géza mentőmúzeumban igazán régi járműveket nem találtam, de azért a kiállított Mercedes is elég öreg már. Itt inkább a motoros-balesetet idéző életkép sikerült kellőképpen retróra, Simsonnal, lapostelepes elemlámpával, ezeréves porral oltóval. Itt inkább a közszolgálat dominált az udvaron (a múzeumba most nem mentem be, de jártam már ott, mindenkinek ajánlom): a friss angol kampányfilm mintájára a folyamatosan loopolt Staying alive ritmusára kellett életben tartani egy plasztik-beteget. Többen is sikerrel tartották a lelket a torzóban, nekik hangos taps volt a jutalmuk.

 

Egy gondolatra visszakanyarodnék a Közlekedési Múzeum előtti parkolóba. Épp a tésztaszűrő-lámpájú Adlert fotóztam, erősen koncentrálva, hogy ne (nagyon) mozdítsam be a gépet a hosszú exponálás közben, mikor besétált a kocsi és közém egy ember. Fél szemmel láttam, hogy ez nem az a helyzet, mikor elégedetlenkedve ciccegni lehet, vagy faragatlan módon „Mi van, vak vagy?"-ozni. Mert az ember jobb kezében egy fehér bot volt. Belelépett a képbe, hát belelépett, nagy ügy.

Arrébb mentem igyekeztem más szögből lőni a tükörfényesre polírozott alumínium karosszériájú roadstert, mikor egyszer csak azt látom, felnézve a keresőből, valaki áll a kocsi mellett, és tapperolja, simogatja a sárvédőjét. Bár nem egy múzeumban vagyunk, de az ember mégsem fogdoshatja más féltve őrzött veteránját. Nem illik, na. De hallom, ahogy az ember mondja valakinek:" Nagyon fényes ám, csak úgy csillog. A tulajdonos mondta nekem. Azt mondja, az egész autó ilyen." És közben a fejét az ég felé fordította, az Adlerre rá sem nézett. Persze, mert ő volt a fehér botos ember. Aki most kinézelődhette magát, végigsimíthatta a kezét a kocsi minden alkatrészén. Mert a múzeumok éjszakáján tényleg testközelbe kerülnek a dolgok.

A vén japán

Úgy kezdődött az egész, hogy megszállott Ladásként építgettem egy 2106-t. Egyszer nézegettem a neten, és belebotlottam ebbe az öreg Datsunba. Bár siralmas állapotban volt, egyből beleszerettem, és azt mondtam: Nekem ez kell! Pedig nem akartam autót venni, komoly terveim voltak a Zsigával.

Mindenki próbálkozott lebeszélni, de a szerelem nem a racionalitásról szól. Mindig vágytam egy W124-es kombira, most végre megvan.

Megy az ember a forgalomban, vezeti az autóját, bambán néz ki a kormány mögül, szól a rádió, az unalom az eget mardossa. Szemből jönnek a többiek, egy BMW, egy Cayenne, egy GTi, pár Superb. Pulzus normál, nincs ezekben semmi lelkesítő. Hopp, ott jön egy szép 124-es Mercedes kombi. Pupilla kitágul, kis izgalom, azonnal beazonosítom az évjáratát, gyors állapotfelmérés, szép az állása, nem rohad, elhalad mellettem. Jönnek megint a többiek, unalom.

Ha ez évekig ismétlődik, az már nem hirtelen fellángolás, hanem tartós szerelem, és valamit tenni kell, lépni kell. Évek óta nézem a használtautón, szűrő beállítva klímás, automata, dízel kombikra. Pedig mindenki ellenzi. Bende Tibi odáig ment, hogy a számos látókörébe került kombi 124-es alapján kijelenti, hogy az összes el van átkozva. Az átok feneketlen pénznyelővé tette az összes kombit, az átkot pedig egy kirúgott tervezőmérnök szórta az összesre. Nincs kivétel. A limuzin jó, a kombi szívás.

Csikós szerint nem öregszik szépen, túl műanyag autó, és nincs már benne az élni akarás, mint az állólámpásban. Túl sok a szilent és a visszajelző. A Pontonhoz képest valóban egy modern, trendi műanyagautó, műanyag lökhárítóval és sok elektronikával. Egy mai autóhoz képest maga a megtestesült mérnöki tökéletesség. Ebben még volt anyag, szokták mondani, meg ez az utolsó igazi Mercedes. Én azt gondolom, ez azért inkább vicc, azonban van némi műszaki alapja. Vannak olyan megoldások, amelyek a mai autókban már nem így vannak.

Az autógyártást számos dolog befolyásolja, nem véletlenül olyanok az autók ma, amilyenek. Nemcsak a gonosz marketingesek sulykolják, hogy nekünk tolatókamera kell, meg ülésszellőzés, hanem ezekhez az autókhoz valóban kell. Nem is szeretnék azzal foglalkozni, hogy ebből mennyi a mesterséges igénygerjesztés, és mennyi a valós szükséglet, az azonban biztos, hogy bizonyos dolgok megszűntek, átalakultak, más formában vannak jelen. Változó világunkkal megváltoztak az autók is.

Azon is hosszasan vitatkozhatnánk, hogy előnyükre vagy hátrányukra, de nem vezetne sehová. Vannak objektív előnyök, például az alacsonyabb károsanyag-kibocsátás, vagy az újrahasznosítható, illetve lebomló műanyagok a gyártásban, amelyek persze számos hátrányt is hoztak. Ezek a műanyagok már nem fognak kibírni 30 évet, ahogy a vízbázisú karosszériafesték sem. Ezt az áldozatot meg kellett hoznunk a bolygónkért. Sajnos azonban hoztunk más áldozatokat is, amelyek értelmetlenek.

A formák játéka, az ívek futása, az emelkedő övvonal divatos és sportos megjelenést kölcsönöz a mai autóknak, de a hátránya sokkal több. A jobban döntött első szélvédő és üvegek miatt az üvegfelület sokkal nagyobb, amelyet még tovább ront az üveg alatt elhelyezkedő óriási fekete hőcsapda, a műszerfal.

Nézzük meg az 1984-ben, majdnem harminc éve megjelent W124-es Mercedes formáját. Ma sem ordít róla, hogy ennyi idős, túlzás nélkül mondhatjuk időtállónak. De a szubjektivitáson túl számos egyéb előnye van. Az övvonal nem emelkedik, a hátsó ülésen helyet foglalók sem bunkerben érzik magukat. Az ajtók nem nyílnak kilencven fokban, de nem is kell nekik, mert a tetejük nem dől befelé, az ajtónyílás könnyű ki- és beszállást tesz lehetővé. Az ablakok magasak, és az ülésekhez, a bent ülőkhöz képest mélyre nyúlnak. Ettől nem érezzük, hogy ránk nyomódik a kasztni, nem lőréseken nézünk ki.

Meglehet, valaki ezt a formát idejétmúltnak érzi, azonban számos technikai megoldással nem lehet vitatkozni.

A legnépszerűbb dízelmotoros változatokban, a késői modellekben megcsodálhatjuk az osztott égésterű dízeltechnika csúcsát. Az előkamrás, hengerenként négy szelepes, keresztáramú hengerfejes motorok Bosch soros adagolóval voltak szerelve, teljesen mechanikus szabályozással. A Mercedes sokáig ragaszkodott az előkamrás égéstérhez, mert ezzel csendes és rezgésmentes járású motorokat tudtak csinálni. Emelt fordulaton már nincs a motornak dízel hangja, selymesen fut, leszabályozási fordulata pedig ötezer felett volt. Tartósságuk legendás. Általában nem a futott kilométer teszi őket tönkre, hanem a buta tulajdonos.

A futómű korának legjobbja, de mai szemmel is nagyon igényes, semmiképpen nem elavult. Az alsó lengőkaros, lengéscsillapítóval vezetett, de azon kívül elhelyezett rugós első futómű, vagy a hátsó, térbeli lengőkaros, passzív kormányzásra is képes geometriájú hátsó futómű annyira pontos kerékvezetést adott, hogy nagyon puha rugókat alkalmazhattak. A nagy rugóutakon mozogó kerék szélső helyzeten sem vesz fel extrém rossz szöghelyzetet így az autó a nagy kasztni dőlések ellenére stabil marad. Az egész terv ezen alapult, puha, komfortos, de stabil futóművet akartak. Segédkereteken nyugszik, amelyek nagy szilentekkel csatlakoznak a kasztnihoz, így a futóműzaj minimális.

Az autó elektromos rendszere is különlegesen jó. A hatvanas évektől elterjedt csúszó sarus megoldást a Mercedes ebben a modellben csak néhol használta, inkább speciális csatlakozókat alkalmazott. Ezen csatik nem egy vékony élen, hanem egy apa- és anyaként egymásba csúszó stiften keresztül vezetik az áramot, ahol az apa stiftbe bele van forrasztva a vezeték és úgy fogja össze a műanyag csatlakozó. Az anya, a fogadó csatlakozó pedig enyhén kúpos és rugalmas, hogy nagy felületen és szorosan fogadja be az ellendarabot. A nagyobb felület kevésbé hajlamos oxidációra, átmeneti ellenállása kisebb.

A elektromos egységek, a tempomat elektronikája, a túlfeszültség relé vagy az izzókiégést figyelő elektronika diszkrét elemekből épül fel. Ellenállások, kondenzátorok, tirisztorok alkotják, amelyek javíthatók, cserélhetők.

Ezen egységek beavatkozójaként szereplő aktuátorok sem az akkor már elterjedten használt léptetőmotorok, vagy egyéb elektromos szerkezetek, hanem jobbára mechanikus, elektromechanikus egységek. Javíthatók, szétszedhetők, sok fém alkatrészből állnak, nem a ma megszokott műanyagból készült, lezárt házban lévő, műanyag alkatrészes egységek, integrált vezérlővel. Ezek közül az elektromechanikus egységek közül ismert a kombik ötödik ajtó-behúzója, vagy a tempomat motorja, ami a gázbovdent húzza. Mindkettő fém házban lévő, javítható és állítható szerkezet.

Akármelyik részegységét nézzük az autónak, a gyártó csak olyan technikát használt, amely már évek óta a piacon van és bizonyított. Nevezhetjük ezt konzervativizmusnak is, ahol a maximális megbízhatóságra és tartósságra törekvés volt a motiváció.

Az autó ajtótömítő gumija harminc év elteltével is puha és jól zár, szélzaj minimális. A fűtés nagyon hatékony, köszönhetőn a nagyon nagy légszállítású, de kis fordulatú, csendes befújó ventilátornak és a levegőcsatornák nagy keresztmetszetének.

Az autó több szerkezeti eleménél használják a motor vákuumját, vagy a központi zár pumpájának nyomását mechanikus feladatok megoldására. Erre vákuumdobok, aktuátorok szolgálnak. Így működik a központi zár, a lámpa magasságállítása, de a négyfokozatú automata váltó is vákuumvezérlésű. Ide a terheléssel arányos vákuumjel jut, és ennek megfelelően vált a váltó, figyelembe véve még pár másik mechanikus jelet. A vákuum működteti a fűtés rendszerének levegőelosztó csappantyúit is. Ha azt gondoljuk, hogy a bonyolult, több tíz méter hosszú, műanyag csövekkel szerelt vákuumrendszer majd nem lesz megbízható, óriásit tévedünk. A vákuummotorokban a membrán tartós, a csövek jól illesztettek, ha fizikai sérülés nem éri őket, nagyon sokáig bírják.

Az egész autó olyan mérnöki munka, amelyet én jobban értékelek, mint egy mikroprocesszorral vezérelt áramkörökkel telezsúfolt mai gépet. Itt még az elektronika is oldschool.

Aztán egyszer csak jött egy mail, új autó került fel a hirdetési oldalra. Még telefonról ránéztem, biztató volt. Tempomatos, memóriás ortopéd üléses, utóbbi egy levegővel fújható deréktámaszos ülést takar a Mercedes nómenklatúrában. Szín onyxszürke, amely inkább grafit- vagy delfinszürke magyarul. Még a színe is jó. A 250-es húszszelepes dízel a kedvencem, volt már ilyen motoros autóm, egy C osztály. Majdnem az ukrán határhoz utaztam érte, tisztán és csillogóan nézett rám egy tiszta és nagy udvaron, emeletes ház tövében. Azonnal tudtam, hogy az enyém lesz, bár a bőrülés nem a kedvencem.

Az autót kettő perc alatt átnéztem, mert tudtam, hová kell nézni. Semmi korrózió, itt-ott fényezve, de nagy zúzás nem volt soha. A tulaj hozatta be Németországból másfél éve, 290 ezernél még ott javították a szervizkönyv szerint, most 340-en áll az óra. Sok apróságot cserélt ki, ez megerősítette bennem, hogy figyelmes és gondos gazdája volt, ráadásul az utastér annyira tiszta, hogy a saját autóim sincsenek ennyire tiszták. Ennyire akkor lehet egy utastér tiszta, ha soha nem hagyták elkoszolódni, hanem folyamatosan figyeltek rá. Megvettem.

Hazafelé életre kelt az álom, amit az elmúlt körülbelül négy évben annyiszor megálmodtam. Megyek a lomha dízellel, az automata lustán de finoman kapcsolgat, a motor szépen morajlik elölről, és puhán rugózva megy a tohonya bálna. Megértem, ha valakinek nem ez a kedvence, de nekem nagyon. A kombi formája pedig az egyik legszebb, amit valaha gyártottak.

Persze, mint minden használt autóra, még kellett költeni, de ezek inkább az én hülyeségeim, mert szeretem, ha minden tökéletes. Legutóbb a harmadik féklámpa kábelét húztam be újra, mert az ötödik ajtó zsanérjánál megtört. Kicseréltem a féktárcsákat, fékbetéteket, valamint a hűtőt, mert egyszer csak elkezdett folyni. Bende Tibi jóslata azonnal eszembe jutott, biztos el van átkozva, de ha ilyen az átok, nem bánom. Már túl vagyok a hatezredik közös kilométeren, mindig várom az alkalmat, hogy mehessek vele valahová. Még eltelik egy-két hónap és tökéletes lesz.

Én azt gondolom, hogy a W124-es Mercedes széria megszűnésével valami eltűnt a mi autós világunkból. A bovdennel hajtott sebességmérő kicsit ugráló mutatója, a mechanikusan átforduló napi számláló, és a kicsit nehézkes, de robusztus kapcsolók egy elmúlt kor tanúi. Egyet most megmentettem.

Új formátummal jelentkezik a Totalcar, fogadják szeretettel. Vagy ha nem tetszik, mondják meg nyugodtan, hogy ez ebben a formában hülyeség. Először is hetek óta lógunk egy Égéstérrel. Két órás Égésteret nem akarunk csinálni, mert elég belőle egy óra – hogy a hallgatók azt mondják, jöhetne kettő is, azt csak bóknak vesszük, és örülünk, hogy tetszett. Higgyék el, belülről jobban érezni, fáradt lenne egy ilyen műsor két órában. Viszont van egy olyan elképzelés, hogy nem kell mindig stúdióminőség. Az Égéstér Extra 1. sima lakossági diktafonnal készült, melybe egy kis sztereó mikrofont szúrtam, és ennyi.

Pontosan emlékszem a sokkhatásra, ami az első TVR láttán ért. A Hungexpón rendeztek valami luxusautó-kiállítást, ahová hirtelen felindulásból kinéztünk Roland barátommal, és ott, Ferrarik, Lamborghinik és Bugattik tajtékzó tengerében apró, titkos szigetként dacolt a hullámokkal egy TVR-stand. Azóta sem tudom megmagyarázni, hogyan kerültek oda, ki hozta meg a döntést, hogy egy nevetségesen kicsi kelet-európai ország rongyrázó kiállításán reprezentálja magát a keményvonalas brit márka - valószínűleg hasonló döntések sorozata miatt húzták le a rolót 2012-ben.

A világegyetem legszebb autósegge – így tettem el emlékeim közé a döbbenetes, duzzadó domborulatokkal csábító vérvörös Tuscan farát, miután fél óráig megbabonázva járkáltam a műanyag kasztnis csoda körül, mint aki nem tud elszakadni a látványtól. Így is volt, de nem csak a formák ejtettek rabul, hanem az adatlap, meg amire arról következtetni lehetett. Sejtésem sem volt addig arról, hogy ez az autó létezik, a Speed Six két szürke angol szó volt számomra, nem egy 350-400 lóerős, hátborzongató hangú, félelmetes sorhatos.

A vörös Tuscan mellett a kék Sagaris sem hagyott hidegen. Annak a formája talán nem olyan szédítő, de mérete, hangulata annál inkább. Egyértelmű, hogy szerelemből alkották meg a mérnökök minden porcikáját - ha nem is olyan precíz és tökéletes, mint egy német Rennwagen, sugárzik belőle a szenvedély. Azóta sem vezettem még TVR-t, de számtalanszor tört fel bennem a vágy, hogy egyszer birtokoljak egyet. Néhány beszámolót el is olvastam arról, hogy milyen gyilkosan nyers, végzetes élmény egy TVR-ral a határon menni, de a szavakba öntött sorozatorgazmusokra hamar ráuntam.

Többször végzetes késztetést éreztem, hogy elinduljak a szigetország felé, a TVR hazájába, ahol százévente egyszer előkerül egy jó állapotú eladó Tuscan, de amikor átszámoltam az árát és összehasonlítottam a számlaegyenlegemmel, a különbség csak egy közepes léptékű bankrablással lett volna áthidalható. Úgyhogy maradtam a vágyakozók népes klubjában, elkönyvelve, hogy sosem lesz TVR-om - olyannyira immunis lettem, hogy a cég 2012-es csődje is elkerülte a figyelmemet.

Aztán június 7-én elkezdtek potyogni az ünnepi hangvételű hírek a TVR feltámadásáról. Igazából csak annyi történt, hogy egy brit vállalkozás megvette az autógyártási jogokat a márkát csődbe vezető orosztól, megalapítottak egy-két céget, amelyek nevük alapján akár megint TVR-eket is gyárthatnának, és kiírtak valami sejtelmeset a honlapra. Konkrétumok hiányában mindenki az álomképeiről regélt: hogy a TVR egy új típussal készül, ami odaver a Ferrariknak, de fele annyiba kerül, mint a hasonló szupersportkocsik. Hogy két év múlva már kapható lesz a britek által visszavásárolt márka következő modellje. Fantáziálás ez, nem más, de ismerjük a remény életútjára vonatkozó szabályt.

Egy biztos: sokan vagyunk, akik vágyakozunk rá. A sportkocsira, ami nem a pózolásról, hanem az autózásról szól. Egy csőváz, egy véresszájú szívó sorhatos és egy formás műanyag héj. Ennyi kell a férfiember autóügyi boldogságához. ABS, ESP és hasonló segédeszközök csak a puhányoknak kellenek. Legalábbis ezt szeretjük hangoztatni, amikor a kocsmában szóba kerülnek az álomautók. Más kérdés, hogy ha kiadja az élet, és valaki olyan helyzetbe kerül, hogy gond nélkül meg is tudna venni egy TVR-t, akkor még mindig úgy gondolja-e.

Hajlamos vagyok azt hinni, hogy nem. A TVR-ek, ahogy ismertük őket, dinoszauruszok voltak. Törvényszerű volt a kipusztulásuk, 2013-ban már sem a szabályozások, sem a piac nem engedi meg, hogy új autóként árulják őket, és még keressen is rajta valaki. Bármekkora rajongást tudtak, tudnak kiváltani, az a sejtésem, többnyire csak azokból, akik sosem fognak tudni TVR-t venni. Aki megtehetné, inkább beül egy Ferrariba, Lamborghinibe, Porschéba. Az a fél tucat ember, aki a kivétel, nem tud eltartani egy autógyárat.

Mégsem bánom, ha a TVR már sosem fog autót gyártani. Jobb lenne, mintha a mostani nagy fogadkozásból megint egy nagy bukta lenne, vagy mondjuk nekiállnának villanyautókat vagy felpuhult, langyos vackokat csinálni. Megmaradna a legenda, az elmúlt tíz év kínlódását szép lassan elfelejtenénk, majd méltó helyre kerülne a TVR az autótörténelemben. Végülis van még bőven használt TVR, azok szép lassan klasszikussá érnének.

Aki ma igazán kemény, őszinte, nyers élményt keres, úgyis a huszon-, harmincéves vagy még régebbi autók között kell turkálnia. Nincs ezzel baj, azokra is el lehet költeni annyit, mint egy új TVR-ra. Az a pár különc, aki erre vágyik, meg fogja találni az álomautóját, miért kellene annak újnak lennie? Egy ritkaság, amiből már biztosan nem fognak többet gyártani, legalább akkora érték, mint egy vadonatúj akármi.

Firenze, Toszkána fővárosa, tele a Medici-család titkaival és minden gazdagságával. Patina, stílus és szépség, jobb helyet nem is választhattak volna a bemutatóhoz.

És én ilyenkor dőlök ágynak. De nem csak olyan lazán, enyhe lázzal, nem. Hanem kőkeményen, fetrengve, elgyengülve, minden porcikámban izzó tűkkel.

Szerdán indulunk, addig rendbe KELL szednem magam, a Maserati Ghibli nemzetközi bemutatójára félholtan is elmegyek, ha az lesz életem utolsó gázfröccse, akkor is. Drukkoljanak!

A legFIATabb Zaszti

Az autót 2010-ben vettem első autónak, vezetni már tudtam csak elegem volt a fatertól vagy mutertól kölcsönkérni az autót mikor asszonypajtáshoz kellett menni (50 km egy irányba mit ne mondjak... de már nincs meg :D). Ezért egy jelentéktelen mennyiségű pénzmaggal megindultam autót venni nem akartam Zasztit mert mifelénk ez olyan mint Magyaro.-n a Suzuki.

Lomha zerge

Sok km-el vettem,le volt pusztitva(terepeztek vele). Ez még a levehetö tetős (japán belföldi modell) volt gyári "bukócsővel". 31.0X15" gumikat tettem rá ami kicsit visszafogta az amúgy is gyengélkedö motort. Karosszériát megemeltem 7 cm-el, rugókat 10cm-el.

Csabi lábadozásának környékén lelassultak, sőt, teljesen megálltak az események Dezső körül, ezt sokan észrevették már, a fejemhez is vágták páran. Most viszont, hogy újra munkába állt, úgy felpörgött minden, hogy alig győzöm kapkodni a fejemet, nem tudok olyan gyorsan írni, hogy utolérjem. Annyira követhetetlenné vált a folyamat, hogy szerintem mire ez a poszt megjelenik, már talán el is hoztam az autót.

Mindenesetre most azt az állapotot tudom megírni, ami május 11-én fogadott bennünket. Tudják, amikor a kilyukadt hűtőcsöves állólámpával a szörnyű parádfürdői úton a bokori Traktormajálisról átautóztunk Egerbe. Azóta persze vannak újabb híreim meg néhány frissebb képem, sőt egy videóm is az autóról, éljen az internet nevű csoda.

Mindannyian rajzoltunk már autót, legalább egyszer, a normális gyerekek többször is. De ilyen részletességgel kevesen tudnak – nézzek meg önök is Paul White videóját, és ide kattintva a többi munkáját: bámulatos.

Paul White Time-lapse of a drawing from paul white on Vimeo.