Egy jó barátom hívott ma este, mellesleg kaptam tőle két képet és egy levelet is. Ellopták ugyanis a tök régi VW t3-as Syncro buszát, amiről azt kell tudni, hogy frissen javíttatta a karosszériáját, felújíttatta az adagolóját, nagyon rendben volt az egész, csak az első hajtás hiányzott belőle, mert azt még épp otthon henkölte. Benne a gyerekülés, szerszámok, ilyet az ember persze nem tart utcán álló autóban. Általában ő sem, de a kocsi hajszálpontosan a rendőrőrssel szemben parkol, gondolta, pár óra alatt nem lopják el. Hát mégis.

Íme a levél:

 

1,6 TD, Syncro (első hajtás, kardán nem volt benne javítás miatt), belseje bézs, világosbarna szövetülésekkel. 15 collos Passat lemezfelnik, 215-os Marangoni terepgumik voltak rajta. Középen mindkét oldalon tolóablak, antenna a szélvédőbe integrálva. Szélvédőn bal oldalon kavicsfelverődés. Frissen volt alvázvédve, lakatolva, néhány helyen barna alapozóval le volt kenve, a kasztnin az összeeresztéseknél szórógittelve vékony csíkban.
Alvázszám: WV2ZZZ25ZDH073845
Motorszám: CS 114106
Rendszám: HCW-363

 

Köszi

Ádám

 

Ha valaki hall tehát ilyenről, vagy el akarnak neki adni hasonlót, de talán más színűt, szóljon, bitte. Csak csendben, pszt... Vagy ha vesz egy ilyen buszt első hajtás nélkül, jó olcsón, tudjon róla, hogy van hozzá eladó első szett. Érdekmúlás miatt jeligére a kiadóba.

"It is a lot different if you crash into the wall and are angry, it is not like that. I apologise to Kimi if I cost him the race, but these sort of things happen."

Minden bizonnyal vannak Önök között is olyanok, akik nem voltak restek és a horvátok gólja után csatornát váltottak a Forma–1 kedvéért. Aztán persze gyorsan vissza a Németország–Lengyelországra.

Nem akarunk itt kommentözönt szítani azzal, mivé lett és milyen volt, az bizonyos, hogy az idei Kanadai Nagydíj emlékezetes marad. Főleg Lewis Hamilton jóvoltából. A fejtegetést magukra hagyom, de az biztos, hogy a szakkommentátorok (idézőjelek kellenének ide) első reakciójaként felhozott „nem látta a piros jelzést" nem állja meg a helyét. Wéber Gábor talán fején találta a szöget a „rutintalan“ jelzővel.

Két kérdés azonban adja magát:
1. Vajon ha Kimi Räikkönen ereiben fagyálló helyett temperamentum folyik, akkor megússza Lewis egy dádával?
2. Hogy a francba gondolta Räikkönen és Kubica a boxutca elhagyását? Vajon egy vérbeli piroslámpás gyorsulást láttunk volna á la Ferrari kontra BMW? Erre nagyon kíváncsi vagyok.

Talán legközelebb. És de jó, hogy Kubica belecsapott a bratwurstos gnocchiba.

Az elmúlt heti termésben folytatásos ítéletet és drámai búcsúzást olvashatunk. Ezenkívül lesz még marketingszagú kukadíjas és hajgumival, gémkapoccsal gyógyított jármű is.

A digó limó visszatér.

Az a pöcök, ami a ventilátorházban volt, volt a ludas, amiért is bejártam az egész országot. Majd eszembe jutott, hogy megvan a régi fűtómotorom a disznóólban. Kimentem, naná, hogy benne van a pöcök, én meg kocsikáztam utána vagy 500 km-t. Nem baj, abból is van tartalék.

Az Opel sose kop el. Vagy mégis?

A váltó amely természetesen automata állandóan bekrepál valamiért,de így is gyönyörűen muzsikált vagy fél évig!

Eheti marketing díjasunk.

A Suzuki Splash GLX, vagy GS. (kivéve a fapados GC-t,) bármely motorral szerelve is egy igazi Társ az ünnep- és a hétköznapokban! Felkészült, kedves szakeladók, gördülékeny, mosolygós banki ügyintézés. Általános és szervizes recepciós, + külön munkafelvevő.

Láttam már rosszabbat is, de nem sokat!

Amikor elszakadt az indító-bowden, a motortérből hosszú csőfogóval toltam az indítómotort a fogaskoszorúra. Volt, hogy megégetett a kipufogó. Az elszakadt gáz-bowden visszahúzó rugót gemkapoccsal, és hajgumival, a gyertya melletti szigetelést pedig a féléves fiam cumisüvegével oldottam meg. Miután kicseréltettem a karburátor fúvókákat az eredetihez közeli méretűre a fogyasztása 9-ről lement 5,6-ra tetőcsomesszal.

Dráma és könnyek, nehéz az elválás.

Sajnos meg kell váljak Tőled Te kis drága bikucim. Nagyon imádtalak, térérzeted hiányozni fog méreteimnek :) Vigyázzon rád következő gazdád is, használjon élvezettel!

Előbbi írásom Szomjasnál fejeztem be. A kétéltű lánctalpas 15 tonnát nyom, 240 lóerős, 20 literes sorhatos motor hajtja. Nevéhez méltóan 65 liter gázolajat belefetyel óránként. Mivel maximális sebessége 50 kilométer/óra körüli, bizonyosan nem a gazdaságossága miatt szeretik a csöppséget. Amikor még hadrendben állt harckocsikat segített átkelni a vízen. Most üléseket szereltek reá, akit a hátára vesz, annak maradandó élményt nyújt. Az élmény annál maradandóbb, minél hátrébb ül az ember, ugyanis az ütés-szerű irányváltásokat itt lehet a legjobban érezni. Szomjas vezetése láthatóan komoly felkészültséget és feltehetően izomerőt is igényel. A sebességváltót általában két kézzel kezelik, amely kizárólag olyan csörömpölés kíséretében hajlandó működni, ami az egyébként egyáltalán nem halk menetzajt is elnyomja. Szomjasról szívesen írnék még, mert első lánctalpas élményemet jelentette, de most visszatérek a szorosan vett témához, a pilisi Truck Triálhoz.

Amikor előző posztomat írtam javában zajlott a verseny. Annak ellenére, hogy az autók általában csigalassúsággal közlekednek, mégis nehéz megunni a látványt. A pálya mindegyik autó után más, minden vezető más koncepcióval közeledik és persze a gépek sem egyformák. Itt nincs ideális ív vagy fékezési pont, minden menet teljesen egyedi.

A nagy akarásban az egyik teherautó az oldalára dőlt, nem is állt volna meg, de mérhetetlen mennyiségű olaj folyt ki belőle, így hívták hozzá a markolót. A markoló igen nagy tiszteletben áll errefelé, nem egy elakadt gépet rántott ki a hajánál fogva a bajból. Monumentalitását nehéz leírni, pláne ilyen szűkös keretek között, de jó néhány képet találtok róla galériában, és hozzáteszem, hogy az elakadt autókat olyan játszi könnyedséggel segítette tovább, hogy az valami hátborzongató volt. Egyébként is az egész rendezvényen az embernek olyan érzése van, mintha az óriások (legalább is gépóriások) földjén járna, minden olyan nagy és erős. Aztán az óriás elakad, magatehetetlenné válik, jön a markoló és segít.

Miután véget ért a verseny, egyfajta szabadfoglalkozás következett, mindenki mehetett, amerre látott. Volt itt a kéményes Wartburgtól elkezdve, a tuning Ladán és a quadon át a versenykamionig minden. A szervezők versenykamionja utasokat is szállított a szabadfoglalkozás alatt. Engem is elvittek, de nem a lájtos pályán, amin akkor mentek ha az autó hátulján ültek. Viszonylag sok Truck Triált láttam már, de azt kell mondanom, hogy ez a műfaj is igen más belülről, mint a technikai sportok általában.

Tényleg elképesztő ahogyan képes a rettenetes emelkedőkön felmenni, és amilyen komótosan le tud ereszkedni szédítő mélységekbe is. Mindegy volt, hogy az ablakon az eget láttuk vagy éppen fél méterre magunk előtt a homokfalat, a fiatal srácok ügyesen terelgették a hatalmas jószágot, a legtöbb lehetetlennek látszó akadályt is leküzdöttük.

Maradjunk a lehetetlennél és a leereszkedésnél. Az egész nap láthatóan igyekeztek élménnyel ellátni a szervezők, így miközben a teherautóval forgolódtunk, valaki kalimpált, hogy menjünk oda, mert ott lesz valami. Odamentünk egy irdatlan gödörhöz, amelyet a markoló ásott ki sebtiben. Az egyik fala teljesen függőleges volt. A teljesen függőlegeset itt most a szó szoros értelmében kell elképzelni. Olyan jó öt, de inkább hat méter mély volt, egy teherautó pedig ott állt a peremén. Ez az autó egyébként később közönségdíjas (is) lett, egy Praga volt. Mint a tulajdonosa elmondta, a prototípus kategóriába sorolták, mert nem volt rajta plató, de egyébként messze volt a hátsókerék kormányzós gépektől. A tulajdonos mondta is, hogy a besorolás miatt semmi esélye, ám kár volt szerénykednie, elhozta a második helyet. Szóval tudott valamit a 47 éves gép bámulatosan csavarodó alváza és gyakorlatilag 90 fokos terepszögének köszönhetően.

Nos, ott állt a szakadék szélén, én meg gondoltam, hogy most valami tradicionális autógyalázás lesz, hogy beugrat oda a szakadékba, orral beleáll a földbe, oszt jónapot, a közönség meg majd tombol, hogy milyen jó móka. Egyszóval teljesen elképzelhetetlen volt, hogy az autó oda értelmesen lejusson, hogy ki, az meg pláne. Nem tudom a képek mennyire adják ezt vissza, minden esetre teljesen elképedtem, az öreg gép ugyanis magabiztosan megcsinálta a lehetetlent. Utána több-kevesebb sikerrel mások is, de ehhez hozzátartozik, hogy minden autó után lejtősebb a perem és a leomló homok miatt már nem is olyan mély. Szóval durva volt, ha szabad ezt mondani.

Számomra ez volt a csúcspontja a rendezvénynek, amely nagyon jó hangulatban telt, izgalmas volt végig. A rendezők (akik szemlátomást nagyon szívükön hordozták a sorsom, vagy ha realistább akarok lenni a Totalcar sorsát) többször érdeklődtek, hogy itt maradok-e az eredményhirdetésig. Természetesen maradtam, a különdíjak átadásánál kiderült, miért volt fontos, hogy én is ott legyek. Nagy megdöbbenésemre engem is a dobogóhoz hívtak, kaptam egy oklevelet, átvételét tükör hiányában nem tudtam lefotózni. Bizonyságul, íme alább az oklevél fényképe.

A Truck Triál már Pécsett is nagyon tetszett, ez a rendezvény is igazán élményekben gazdag volt nézőknek és versenyzőknek egyaránt. Remélem hamarosan jöhetek a következőre. Azt beszélték, hogy a jövőben az új szervezésben zajló Truck Triált is nemzetközivé akarják növeszteni. A versenyzők már arról tanakodtak egymás között, hogy a jobbára köves pályához szokott külföldi versenyzőket, hogyan lehet legyőzni ezen a homokos pályán. Úgy legyen!

Idén újra van Truck Triál verseny Magyarországon, amely ezúttal Pilisen került megrendezésre. Aki nem tudja (minthogy én sem tudtam) Pilis nem a Pilisben, hanem Budapesttől délre van, a négyes út mentén Monor után. Innen jelentkezem, ahol egy homokbányában másznak dombra fel, és árokba le a teherautók. Az idei versenynek más a rendezősége, mint a korábbi Pécsinek, amelyen én is voltam annak idején. Ez nem EB, így csak magyar indulók vannak megközelítőleg húszan.

Nem nagy mezőny, de ettől függetlenül érdekes és élvezetes a verseny. Széria teherautók és azok a csúcskategóriás autók is indulnak, amelyeknek középre van építve a motorja, és a hátsó kereküket is lehet kormányozni. Minthogy homokbányáról beszélünk, nem megdöbbentő módon a pálya nagyon gyorsan változik, és az autók egy pillanat alatt el tudják ásni magukat.

A pálya karókkal van kijelölve, a verseny értékelése pontozással történik. A bírók figyelik, hogy az induló érint vagy dönt-e karót, hányszor használ hátramenetet és teljesíti-e a kijelölt kapukat. Igazán látványos, ahogyan a rutinos versenyzők sebészi pontossággal navigálják végig a hatalmas vasakat a karók között, tényleg a millimétereket is megérezve. Persze van, hogy ennek ellenkezője a domináns, azaz kell nyomni egy nagy gázt, és a vas üvöltve próbálja felküzdeni magát a sokméteres szintkülönbséget jelentő igen magas meredélyen.

Közepes érdeklődés jellemzi a versenyt, amely a nézők számára előnyös, hiszen annak idején Pécsen tömegnyomor volt, akinek nem volt sajtós mellénye, sokszor nem tudta kellő közelségből figyelni a versenyt. A közelség pedig fontos dolog, hiszen a motor ordítása, a láb alatt remegő föld érzése nagyban hozzájárul az egész élményhez.

A rendezők szerénykedtek, hogy sok minden nincs még a helyén, de én nem tapasztaltam különösebb problémákat, számomra úgy tűnik, hogy a rendezvény a neki kijelölt mederben halad. Valami bogarak előszeretettel idegesítenek mindenkit, akin sárga mellény van, jókat röhögtem magamon és másokon is, amikor egy ilyen bogárfelhőtől próbáltunk megszabadulni. A gyerekek szórakoztatására egy dodgemes is jelen van, a felnőttek szórakoztatásáról pedig Szomjas, a kétéltű lánctalpas gondoskodik. Ízelítőül egyelőre ennyit, Szomjaskáról és a verseny egyéb részleteiről egy következő posztban fogok beszámolni, amelybe remélhetően a képgaléria is be fog kerülni.

Olvasónknak elveszett a jogsija a zöldkártyával együtt. A jogosítványt rögtön megcsináltatta, de a zöldkártyát nem, ezért hozzánk fordult, milyen lépéseket kell tennie.

Vélemények az azonos című cikkünk témájáról.

Amikor első írásom befejeztem, éppen a legek versenye kezdődött a szálkai Trabant Wartburg találkozón. A szervezők később elmondták, hogy sajnos a nagy esőzések miatt a tervezett létszám kevesebb mint fele jelent meg. Sokan visszafordultak pénteken, „amikor az ablaktörlő már nem bírt az esővel.” Így kissé faramuci helyzet alakult ki, hiszen a kiosztásra váró serlegek és a jelentkezők száma igen közel esett egymáshoz.

Az egyik leghangsúlyosabb versenyszám a kipufogócsövek hangminőségéről szólt, ezt több kategóriában is díjazták. Természetesen volt külön kategória a négy- és kétütemű gépeknek is. Készültem a fényképezőgéppel, hogy majd hatalmas füstfelhőket örökíthessek meg, ám érdekes módon inkább a négyüteműek között volt egy-két kéken füstölő jószág, a kétüteműek – legalábbis így üresben – szinte alig füstöltek.

Számomra a mai nap azzal megdöbbenéssel kezdődött, hogy felismertem, az M6-os autópálya mindössze 47 kilométer hosszú, azaz Dunaújvárosig tart. Hogy megérte-e 1500 forintért pályahasználatot vennem, erősen kétlem, de a lényeg, hogy igyekeztem minél előbb a Szekszárd közelében lévő Szálkár. Itt, egy kempingben rendezték a szekszárdi Trabantosok és Wartburgosok találkozóját. A kempingről azon túlmenően, hogy csodálatos helyen van, annyit el kell mondani, hogy a fabódé WC-be nyitva az embert igen komoly döbbenet éri. Pottyintós vagy hasonló megoldás helyett ugyanis gyönyörűen lejárólapozott padlót és angol WC-t találtam.

A címbéli képzavar okozta mentális kosz lemosásához, elsősorban hardcore motorosoknak ajánlott az alábbi darab. Hogy a kuplungkarral is lehet-e valamit kezdeni, arról nem szól a fáma.

Szeretem, ha valaki büszke a munkájára, ezért egy pillanat alatt megkedveltem a rakodókat, akik Madurai városának nehéz illatoktól terhes levegőjű zöldségpiacán végtelen mennyiségű, krumplival teli zsákot tornyoztak egy teherautóra. Nem állítom, hogy minden zsák után örömtáncot lejtettek: hurrá, mehetünk a következőért, de fontosságuk teljes tudatában dolgoztak. Módszeresen, milliószor bejáratott koreográfia alapján építették egyre magasabbra a zsákhegyet. Amikor meglátták, hogy fotózok, odafordultak fejükön az ötvenkilós krumpliszsákkal, és mosolyogtak hosszan, türelmesen, amíg én a géppel ügyetlenkedtem. A legjobban a kétméteres óriás férkőzött a szívembe, aki megadóan tűrte, hogy szapora magyar beszéddel bombázva ide-oda tologassam a teherautó előtt, a legjobb beállítást keresve. Pedig akkor már legalább ötvenfős embergyűrű vett körül bennünket – hja kérem, a cirkuszt Indiában is szeretik.

Éjszakai kérdésünk tehát, mellyel a már bemutatott Speed Spectacular-pólót lehet megnyerni, a következő:

mi a különbség a Yamaha hangszerrészlege és a motorkerékpárok logói között?

Már az egyik különbséget is elfogadom, de igazából kettő van.

Mielőtt Angliába indultunk, a Bendének állítólag már vasárnap éjfélkor sikerült lefeküdnie, én csak hétfő hajnalban, háromnegyed egykor kerültem ágyba. A taxi 4:20-kor várt bennünket a szerkesztőségnél, hogy kivigyen a reptérre. Sokat nem aludtunk hát.

Akármilyen szépen is felújították a Ferihegy I-et, és bármilyen kellemes is a Wizzair-rel a repülés (lehet, hogy venni kell a kaját, de sokkal többet és jobbat adnak, mint hasonló távon, mondjuk a Lufthansán), azért amikor Lutonban, helyi idő szerint nyolckor leszálltunk, elég nyomorodottan éreztük magunkat.

A rejtélyes madridi Yamaha-bemutatóról most már mindenki tudja, hogy az új VMaxról szólt. Nagyszerű volt a műsor, elképesztő felhajtás, többek között részt vett a showban a spanyol királyi légierő műrepülő csoportja, a Patrulla Águila, meg ott volt Valentino Rossi esetrnyőtartó lánykája.

Madrid messze van, én legalábbis kicsit meglepődtem, hogy három óra a repülőút, de közben legalább annyit beszélgethettünk Jánossal, a magyar PR-essel, hogy még olyan vicinális témák is szóba kerültek, mint a Yamaha hagszerek. Ezzel lesz kapcsolatos éjszakai kérdésünk is, mely szokás szerint a holnapra virradó hajnali 3 órakor élesül.

Nyerni pedig a Vmax út sajtóajándékát lehet, ami egy póló, rajta vannak a dragsterek, a Patrulla Ágila, a Vmax blokkja és persze Valentino Rossi esernyőtartó csaja. XL-es, tehát nem túl nagy. Akit meg igazából a Vmax érdekel, néhány órán belül a részletes beszámolót is elolvashatja a Totalbike-on.

Amikor ezeket a sorokat írom, egy 737-es Boeingen ülök, és várom, hogy életemben először eljussak Svédországba. Ahol is majd jól bemutatják nekünk a háromajtós és a dízel Mazda 2-t. Legfőbb ideje, már órák óta nem írtunk semmit Mazdákról!

És van valami, ami életemben másodszor történt meg velem: megint láttam a gépem kerekét leszálláskor. Ugyanis Boeing csak a Bécs-Stockholm viszonylatra került alánk, a napot egy Budapest-Bécs hiperűrugrással kezdtük, egy turbópropelleres Bombardier Dash 400-as fedélzetén.

Ennek a gépnek pedig a törzse fölé ragasztották a szárnyát, vagyis, ha a gép kétharmadának környékére kap helyet az ember – mint most én -, a főfutó pont az arca mellett nyílik ki leszálláskor.

És ezúttal nem csak láttam a földet füstölgő csókkal köszöntő kereket, de le is fotóztam. Tök véletlen, hogy ilyen remekül sikerült a kép: bár sorozatfelvételre állítottam az apparátot, a landolás döccenése szerencsésen kilökte azt a kezemből. De közben valahogy mégis sikerült megnyomni a gombot, és mikor megtaláltam a kamerát az ülés alatt, láttam, hogy elkészült ez a tökéletes felvétel:

Rácz Tamás, Totalcar, levegőég valahol Prága fölött

- Fiam, idén nem lesz Traktormajális. Elmarad, talán jövőre megyünk újra, ha már hatéves leszel.

Ilyen szomorúnak rég láttam a Bálintot. Vihettem én Weissenkirchenbe a Puchok közé, Szigetszentmiklósra Wartburgokat és Pannóniákat nézni, Közlekedési Múzeum raktárába csoda vénségeket szaglani, Tatára buszozni, a fő vonzerő a traktor maradt és persze a Balaton. De az idén is lesz, mint mindig.

Ezt a mondatot ordította át nekem az a kedves férfiember, aki úgy hordja a napszemüvegét, hogy annak lencséi a tarkóján vannak, a szára meg előre felé mutat. Egy szürke 206-os Peugeotból tette mindezt.

Vajon mivel érdemeltem ki?

Forgalmi helyzet volt. Esős csütörtök reggel, Budakeszin a buszvégállomástól folyamatos álló sor befelé. Kuplung, egyes, kuplung üres, félpercenként. Budakeszin - a Fő úton - jó félóra alatt lehet ilyenkor átmenni, a kerülő utak igénybe vételével sem kevesebb 15 percnél. Szépen elhagytuk Budakeszit, a Nagykovácsiba vezető út torkolatánál újabb sok perces vesződés, majd elkezdett a sor szépen csorogni lefelé a város felé.

Tehát Budakeszi úton szépen csorgott lefelé a forgalom, szó szerint. Ilyenkor üresben van az autó, néha fel lehet engedni a féket, hiszen lejtő van. Ilyenkor nagyon lassan, gyakorlatilag sétatempóban követik egymást az autók. Az a fajta sor volt, amikor a busz sem áll be a megállóba, hanem az úttesten teszi le az utasait, hiszen senki sem szenved ettől késedelmet, kivéve a napszemüveges fiatalúr.

Valahol a Pálos utca előtt, a Laudernél van egy lámpa. A gyalogátkelőhelynél, ami jelzésre vált, tehát alapból zöld. Most is az volt. Máshonnan nem enged be autót, hiszen egy parkolónak épített zsákutca van ott, meg egy szálloda.

Itt követtem el a hatalmas hibát szerinte, hogy nem nagy gázzal tettem meg azt az öt métert az előttem állóig, hanem csorogva. Ez kiverte nála a biztosítékot. Innentől dudált és villogott percekig, amíg csorogtunk lefelé a sorral. Aztán meg is előzött, hiszen pont befért arra a négy méter helyre, amit a szerkesztőségi Lada és az előtte álló autó közé tett a gravitáció.

Aztán végre befordult balra, illetve beállt a felezővonal mellé szabályosan, hogy elsőbbséget adjon a szemből érkezőnek. Pont úgy jött ki, hogy mellé kevert ismét a sors egy autónyi gravitációs gurulást követően. Letekertem az ablakot, és megkérdetem, hogy mivégre dudált és villogott.

Megmondta: szerinte lassan mentem át a gyalogátkelőhelyen, hiszen feltartottam a sort. De előtte elmondta, ami a címben van.

Feltartottam a sort. Az álló sort barátom. Azt. Le is köphettél volna, esetleg megrugdoshattad volna a 31 éves Zsigulit. Vagy engem.

Úgy néz ki, a lehetetlen helyen és időpontban tartott közgyűlésen módosítani szeretnék az alapszabályt, hogy pótlólagos befizetésre kötelezhessék a tagságot.

A MÁV Általános Biztosító Egyesület honlapján az alábbi közleményre bukkantunk egy kedves olvasónk figyelmeztetése alapján:

KÖZLEMÉNY

A MÁV ÁLTALÁNOS BIZTOSÍTÓ EGYESÜLET 2008. JÚNIUS 06. NAPJÁN, 13 órai kezdettel a Tatai Honvéd Sportegyesület - 2890 Tata, Május 1. út - termében, illetve sport pályáján tartja közgyűlését, melyre tagjait meghívja.

A közgyűlés napirendje: 1. A PSZÁF J-II-30/2008. sz. határozatának ismertetése. 2. Az Intéző Bizottság (felügyeleti biztos) beszámolója a legutóbbi közgyűlés óta eltelt időszakról, többek között a 2007. évi éves beszámoló főbb adatainak ismertetése. 3. A PSZÁF J-II-30/2008. sz. határozatára tekintettel döntés az első számú vezető felmentéséről (visszahívásáról). 4. Az Ellenőrző bizottság beszámolója. 5. Döntés a kötelező gépjármű felelősségbiztosítási állomány átruházásáról, tekintettel a PSZÁF J-II-30/2008. számú határozatára. 6. A szavatoló tőke-megfeleléshez szükséges lépések megtételéről való döntés, különösen a kötelező gépjármű felelősségbiztosítási ágazat mellett, egyes további ágazatokba tartozó állományok átruházásáról, az érintett tevékenységi engedélyek visszaadásáról. 7. Az alapszabály módosítása a 3.1., 4.3.1., 5.1.2/b és d), 5.1.12., 5.2.2., 5.2.6. j) és m), 5.3.2., 5.5.3., 5.6.1., 5.7.10., 6.3.2., 7.3., (pótlólagos befizetési kötelezettség előírása lehetőségének megteremtése), 10.1-2., 11.3-5. pontok vonatkozásában. 8. Vezető tisztségviselők, így az Intéző Bizottság és Ellenőrző Bizottság tagjainak és elnökeinek megválasztása. 9. Az Alapszabály 7.3. pontjának sikeres módosítása esetén döntés pótlólagos befizetési kötelezettség előírásáról és annak mértékéről.

Amennyiben a fenti időpontra kitűzött közgyűlés az Egyesület Alapszabálya szerint határozatképtelen, ugyanazon a napon és helyen 13:30 órakor - változatlan napirenddel - tartandó közgyűlés a megjelentek számától függetlenül határozatképes.

Tájékoztatjuk a tisztelt résztvevőket, hogy az Egyesület tagjai csak saját jogon élhetnek a szavazati joggal.

A tagsági jogviszony igazolása - személyazonosító igazolvány mellett - a 2008. évi tagdíj befizetését igazoló, illetve bármely biztosítás díjának egész évre vagy 2008. II. negyedévére történt befizetését igazoló dokumentummal történhet.

A MÁV ÁBE INTÉZŐ BIZOTTSÁG JOGKÖRÉBEN ELJÁRÓ FELÜGYELETI BIZTOS

A szövegből egyebek közt kiderül, hogy a régi igazgató leváltása és az új vezetés megválasztása mellett a gépjármű felelősségbiztosítási ágazat eladását, és egy pótlólagos befizetési kötelezettség előírását is meg akarja szavaztatni a tagsággal a biztosítót irányító kinevezett felügyeleti biztos. Valószínűleg már megtették volna ezt a lépést, ha a MÁV Biztosító nem egyesületi formában működne, és nem volna minden biztosított egyben döntési jogkörrel bíró tag is, így azonban – legalábbis elvben – a tagoknak maguknak kellene megszavazniuk, hogy fizetnek-e, és hogy mennyit. Önként fizetni persze senki nem szeretne, így elég reménytelennek tűnhet az ötlet, de a felügyeleti biztos méltán számíthat rá, hogy pénteken délután egy órakor a tagságnak viszonylag kis része jut el a közgyűlés helyszínéül kijelölt tatai sportpályára, lévén dolgozó felnőtt. És mivel 13:30-kor a megjelenők létszámától függetlenül határozatképes közgyűlés hívható össze, elképzelhető, hogy mégis sikerül elfogadtatni a pénzbehajtásról szóló rendelkezést.

A MÁV ÁBE korábban szemtelenül alacsony biztosítási díjaival szerzett magának ügyfeleket, vagy ha úgy tetszik, tagokat, de elképzelhető, hogy ha a spórolni vágyó ügyfelek nem lesznek résen, és nem zarándokolnak el holnap, munkaidőben Tatára, megfizettethetik velük a spórolás árát. A sajtóhírek egyelőre 10 000 forintos pótbefizetési tervről szólnak, de az összeg könnyen lehet akár jóval nagyobb is.

Hát már megint, füstölögtem magamban Debrecenből tartva hazafelé a rettentő huzatban. A még engedélyezett autópályatempón picivel innen gurulunk az M3-ason, a bal első ablak teljesen lehúzva, dühöng bent a forró vihar, se beszélgetni, se rádiózni nem lehet. Hülye vagyok talán?

A feltárt ajtó

Nem, csak az történt, hogy reggel, amikor elindultunk, se szó, se beszéd, beesett az ablak az ajtóba. A motor ment, de hallhatóan darált valamit, és nem húzta vissza az ablakot - gyorsan el is engedtem a gombot. Elérni, felhúzni az üveget nem lehet, kárpitot bontani nincs idő, mert menni kell. Hát mentűnk, nagy cúgban. Szerencsénk volt, nem esett, viszont meleg volt: a fárasztó zajterhelésen kívül nem lett semmi bajunk.

Itthon megkezdtem a boncolást. Nem voltak vérmes reményeim, sejtettem, hogy nem lesz elég valami jelentéktelen bigyót visszapattintani, de hát a kíváncsiság mégiscsak emberi alaptulajdonság. Meglepően könnyen lejött a kárpit, 5-6 csavar meg pár patent fogta csak, leszerelés közben egyszer sem fogott el a különben gyakran átélt érzés, hogy nem fogom tudni visszacsinálni, amit elkezdtem.

A Mester keresi a dolgok lényegét

Lefejtettem a vastag zajszigetelő fóliát (furamód nagy Cadillac felirat díszelgett rajta, biztos oda is szállított a gyártó), és mindjárt láttam, hogy ehhez én kispályás vagyok. A bowden megrágva, a dobról letekeredve kígyózott az ajtóban. Lepattintottam a csévélődob fedelét, és láttam, hogy a bowden egyik vége szabályosan kitört a dobból. Na még ilyet!

Másnap leesett a jobb oldali ablak is. (Nem kell hozzátennem, hogy első: a középső ablakok a Voyageren nem nyithatók, a hátsók meg csak billenni tudnak, igaz azt motorosan). Nagyot káromkodtam, és elküldtem a forgalmi szerinti tulajdonost, vagyis jobbik felemet, Adriennt a szomszéd faluban lévő bejáratott szervizbe, hogy nézzék meg, mi a baj. Arra gondoltam, tán a hirtelen beköszöntött nagy meleg adott kegyelemdöfést a megfáradt, tízéves műanyagnak.

Kiterítve a szerkezet a ravatalon

A szervizben a bal ablakot kitámasztották egy precízen megalkotott célberendezéssel, a jobbat meg két tapadókoronggal fixálták felhúzott helyzetben. És közölték, hogy ha viszek csereszerkezetet, szívesen kicserélik, javítani nem lehet a cuccot.

Átmeneti ablakrögzítés összecsavarozott tetőléc-darabokkal (egyben nem lehetett beerőltetni a megfelelő hosszúságú lőcsöt az ajtóba)

Telefon ide, telefon oda: a Chryslert is megemésztő bontók harminc rugót kérnek a komplett szerkezet darabjáért. Hát, mondom; egész bontott ajtók nem érnek ennyit, tehát telefon Celldömölkre, a guruhoz: hatvan ropiért már megéri legurulni oda-vissza 300 kilométert.

Tom-Voy, minden Voyagerek mágusa meghallgat, mondja, hogy nahát, nem szokott ilyen lenni, szerinte fel akarták törni a kocsit, de vigyem nyugodtan, megoldják.

Profi gány: a léc tetejét a szerelő bemarta flexszel, hogy ne ugorjon le róla az ablak

Viszem hát nyugodtan, erős meggyőződéssel afelől, hogy ez hülyeség, ki akarna feltörni egy tízéves, gyerekülésekkel meg plédekkel, pulóverekkel megpakolt koszos családi buszt; Tamás biztos csak védi a mundér becsületét, nyilván típushibáról van szó, de majd kiderül, ha lebontjuk a jobb első ajtót is.

Lebontjuk: egyértelmű hirtelen fizikai túlerőltetés nyoma itt is: egy sínpáron mozog két csúszka, ezek emelik az ablakot, ezekben van a bowden másik vége. Vagyis az egyikben csak volt, ugyanúgy kiszakadt, mint a másik oldalon a dobból. Tamás bólogat, mondja, hogy biztosra veszi, megpróbálták kampóval letépni az ablakot, ilyen világot élünk, pár napja az ő Voyagerén az egyik zárat marcangolták szét fényes nappal egy áruházi parkolóban.

A két szerkezetet kicserélik (egy bontás alatt álló kocsiból jönnek a komplett egységek, az a kocsi kábé az enyémmel egyidős, pormentesek, újszerűek, makulátlanok az alkatrészek, az elöregedés-teóriát szégyenkezve a szőnyeg alá söpröm), kárpit vissza. Az én ablakemelő motorjaimat beszámolják, a teljes költség a két ajtóra egy Pesten bontott emelőszerkezet ára.

Pici törés a csúszkán: kiszakadt a bowdenvég. A másik ajtóban a csévélődobbal történt ugyanez

Megyek hazafelé, néha kicsit lehúzom-visszaemelem az ablakokat, szívemet béke önti el, megint feltétel nélkül szeretem a nagy családi buszt. És nagyon-nagyon szeretném az ablakemelő bowdent annak a lótetűnek a nyaka köré tekerni jó szorosan pár percre, aki semmi haszonért okozott nekem egy jó kis kárt, meg egy feleslegesen elkirándult napot. Hát ennyi.

Az egy négyzetméterre jutó kattantak aránya egy motorversenyen a legmagasabb.Természetesen minél nehezebb a viadal, annál több furcsasággal találkozhatunk.

Amint arról a Totalbike-on tudósítottunk itt, itt és itt, a hétvégén zajlott a világ legnehezebb terepversenye Ausztriában az eisenerzi Erzberg Rodeo. A környék már a középkortól a vasércbányászat központja. A fenyvesek és hófoltos csúcsok között, mint egy rossz vicc terpeszkedik a történelem talán legöregebb külszíni fejtése, az Erzberg. Ami egy átlag turistának vizuális pofon, az a motorosnak maga a paradicsom: a sziklás, poros és göröngyös talaj az óriási emelkedőivel még a legprofibbnak is durva kihívás.

Ennek ellenére a krosszvilág minden idiótája ott toporog az 1000 méter szintkülönbségű bányában, hogy részese legyen a mulatságnak. Erre kiváló alkalom a kvalifikációs verseny, ahol az első 500 rajtszámért harcolnak a motorosok. 1500 induló volt összesen, ebből ezret szórtak ki: az utolsó napon a bánya aljába csak a legjobbak mehettek, az már egy más dimenzió. Ehhez képest a kvalifikáció baráti vigasság – egyenes, kanyar, egyenes, kanyar, egyenes, kanyar – a hegyre szerpentinszerű út vezet. A vasárnapi Hare Scramble maga volt a mészárszék: itt is a hegycsúcs a cél, nemes egyszerűsséggel amerre az orrod mutat, toronyiránt.

Mivel a kvalifikációban résztvevők nagy százaléka egyáltalán nem akar az utolsó napi öngyilkossági kísérletben asszisztálni, ezért ők mókából, a saját örömükre gurulnak fel. Ennek eredménye a sok furcsa jármű. Robogók, veteránok, mopedek és sportmotorok ugyanúgy ott vannak, mint a világbajnok. A különbség csak egy: nem a győzelemért jöttek, hanem vigadni.

Autós szempontból a parkoló rejti az érdekességeket. Teljesen heterogén a kép: a versenyistállók kamionjaitól az utánfutós roncsig mindent megtalál a nézelődő. Persze a kötelező eszközük mind kint sorakoznak: kempingszékek, kempingsütők, kempingbiciklik.

Személyes kedvencem az osztrák gyártmányú Husar katonai kocsi volt, amely három versenyző motorját vontatta, bent pedig egy kisebb családot szállított. A másik egy világjáró TATRA 815, még a régi V12-es. (lambó? Hehe…) Gyomrában triál és terepmotorok, múltjában több kontinens is megtalálható.

  Az igazi perverz a geek-járművek csúcsa, a terep Segway. A rapancsos gumikba vörös vasércpor tapadt: a helyi szervezők sikeresen abszolválták a kisebb-nagyobb kupacokat a sajtósátor és a rajt között – előbb vagy utóbb biztosan lesz saját terepkupájuk.

A helyi tinédzserek lelkesen látogatták minden este a fesztiválsátrat. A negyed órás gyaloglás nem távolság a településtől: a partira kiéhezett osztrák vidékiek lelkesen caplattak fel a hegyre, hogy röviditalba és sörbe fojtsák elzártságuk minden szomorúságát. Higgyétek el, minden volt: a velvetes kollégák villantásvadászata alsó tagozatos szoknyaemelgetés csupán:

Akik ki sem dugták az orrukat a versenyre, azok sem unatkozhattak: az Erzberg Rodeo nyüzsgése egész napra elringat. A szálló vaspor és kohósalak mintha drog lenne, mindenki vigyorog, a versenyzők egy részén kívül senki sem siet. Rohangászó kiskölkök, egykori bányadömperben utazó nyugdíjas turisták és energiaitalt szopogató versenyzők: nincs még egy ilyen monumentális krosszakciója a világnak. Aki szereti motorral túrni a földet, ne hagyja ki. Motorozzon oda, nevezzen a versenyre, aztán leülünk egy sörre. Vagy többre. Pont ahogy a helyiek.

Nem mondom, alaposan kifáradtam egy napnyi londoni vezetés után. De hiába jártuk körbe a várost vagy négyszer, egyben fél percnél sehol nem álltam többet.

Vélemények az azonos című publicisztikáról.

Felhívnám a figyelmet a pillanatok alatt atomjaira hulló vétkes járműre és a Trabant töréstesztjére. És jobban megfigyelve gyanúsan Trabant-szerű jellegzetességek bukkannak elő a hátsó kocsi karosszéria-maradványai alól. Vajon mi lehet a második kocsi típusa?

És bónusznak egy korabeli utánfutóreklám.

Volt egy pillanatnyi elmezavarom, hirtelen beleszerettem egy autóba, valami azt súgta belül, meg kell vennem.

Takip eddig rettentő sok jót tett velem, ha emlékeznek még, ő volt például, aki megajándékozott oldalablakokkal, amikor karácsonykor feltörték a 75-öst. Aztán amikor nem bírtam nekilátni a hátsó kisháromszög-ablak cseréjének, előtúrt nekem egy pdf-et az ajtó szerkezetéről, azt is átküldte, így már kiválóan sikerült a csere. És azóta is minden levélváltásunknál megkérdezte, hogy nem eladó-e az Alfa, mert átvenné. Az új szerelem vakká tett, lépnem kellett. Felhívtam, igen, most eladó.

Nem gondoltam volna, hogy így felgyorsulnak az események. Mint valami Tarantino-filmben, gyors snitt, Takip másnap már ott is volt nálam, snitt, pénzt, adásvételit cseréltünk.

Aztán snitt, lemerült az akku, snitt, feltöltöttük, lol, snitt, már el is ment, csak egy kis pörkölt olajszag maradt az utcában. Meg egy pár cucc Balatonon, amit még oda kell adnom az autóval.

Semmi alku, álltam az utcán mint egy hülye, volt 550 euróm, nem volt 75-ösöm. Ha a Hanzit így el tudtam volna adni…

Pedig aznap délutánra a másik autómon, a Bazegen (Mercedes 200D állólámpa) is beterveztem egy kis szerelést, mert pár hete elkezdett húzni a fékje. Ebéd után nekihasaltam, persze minden tömbbé rohadva, csavarlazító-WD40-gázolaj-fürdő, majd ezek után is csak kalapáccsal jöttek ki a fékbetétek. Darabokban. Szombat estére már Bazegem se volt. Teljesen autó nélkül maradtam. Tátogtam, mint Gagarin, mikor elszökött a levegő az űrkabinból.

Sebaj, megyek mindjárt megvenni a kiszemelt autót (írok arról is később, ígérem) – gondoltam. De nem tehettem, mert a barátom, akinek a szüleié a kocsi, elutazott vidékre. Jövő héten hozom klubra, ráér? – kérdezte. Mit tudtam volna mondani neki, persze, ráér hát.

Egy olyan közveszélyes konzumidiótának és autóbuzinak, mint én, nem tesz jót, ha elkölthető pénz van a kezében, ellenben nincs autója. Elkezdtem böngészni a hasznaltauto.hu-t, és asszem találtam helyette mást. C'est la vie. A fejleményekről később.

Na jó, amúgyis BMW-s vagyok, de a 26 éves kiscápa azért nem adja ugyanazt a fílinget, amit egy vadiúj Bömös. Lehet az egész kicsi, akár egy 1-es kupé is. Ha az ember beül egy ilyen kis Bangle-tervezte jólétszimbólumba a kék-fehér propeller mögé, azonnal saját bőrén, de legalábbis lemezén érezheti, miként vélekedik a magyar társadalom arról, akiről azt hiszi, telik neki presztízsautóra, és pont a bajor márkát kedveli a piac választékából.

Egy hétig jártam egy 123d-vel (a tesztet a jövő héten szállítom). Nem nőtt kopasz fejem súlyos aranylánccal, az elakadásjelzőt is csak beengedés-megköszönésre használtam, és nem parkoltam járdán, tilosban. Mégis, az első órában több inzultus ért, mint eddig tán egész évben. Pedig tulajdonképpen végig jó voltam.

A Lánchíd felé haladva a dugóban a József Attila utcában volt az első kalandom. Itt a József Nádor tér kereszteződésében kulminál a dugó: a buszsávot eltömik a rajta autózó szabálytalanok, akik itt akarnak visszaétérni a belső sávba, nehogy meglássa őket a Roosevelt téren gyakorta látható rendőrök egyike. Valamint a József Nádor tér felől érkezők pofátlanul be szoktak állni a kereszteződésbe. Így, ha én a József Attila utcán jövök, és rendes, KRESZ-tudatos polgár létemre nem állok be magam is a kereszteződésbe, soha nem jutok tovább. Egy szabályos megoldás van: figyelni, és a zöld időtartama alatt azonnal átsurranni a kereszten, akár a jobbról-balról egyaránt tolakodó szabálytalan, pofátlan, esetleg hülye autósok elé.

Eddig itt egyszer húzta le az ablakot valami passátos yuppie, aki a buszsávból osont volna be, hogy átszóljon, de mire nyitotta a száját, már mondtam is, hogy baszki, te vagy a harmadik, aki a buszsávból jön elém, elég volt. Értette, biccentett, remélem magába is szállt, ennyi. Na de most, amikor az új BMW-vel voltam öntudatos!

Pirosban beszivárgó fehér vadiúj Fiesta elé ugrottam ki, mert nem csak sunyi volt az istenadta, hanem még balfasz is: még bennragadva is képes volt újra bennragadni. Ablak le, én is, odaszóltam, hogy nekem zöld. Kicsit állunk, indul a sor, gurulok, indul a Fiesta is, látom a tükörből, hogy a huszonéves kolléga kihajol, és lendületesen végigköpi a BMW-t, körülötte ülő pajtásai lelkes derültsége közepette. Ha az én autómat köpi le, tán megölöm, vagy megöletem magam, így csak röhögtem.

Száz méterrel odébb jön a másik incidens. A Roosevelt téren ugye a legkülső sáv a buszé, a középső visz fel a Lánchídra, a belső pedig arra való, hogy aki le akar menni a rakpartra, vagy az Apáczai Csere János utcára, vagy vissza az Andrássy felé, ne várjon együtt a Budára vágyókkal feleslegesen. Itt szoktak állni a Lánchíd torkolatánál azok a rendőrök, akiket oly lelkesen éltet a nép, mert látványos mozdulattal intik vissza a híd felé a záróvonalon át befurakodókat: igaz, hogy öt terelőelemmel ki lehetne váltani a máshonnan pedig tényleg hiányzó rendőri élőmunkát, de mindegy.

Viszont véletlen vagy szándékos forgalomszervezési hiba (csak egy balról nyitott záróvonalat kellene felfesteni, és megoldódna a probléma), de legálisan is lehet időt nyerni, ha a Roosevelt térre a József Attila utca felől felkanyarodva beváltunk a belső sávba, és csak a kanyarban, még a szaggatott vonalon sorolunk vissza a sor elé. Teljesen szabályos, a rendőrök sem szólnak, nem is szólhatnak érte, és be is szoktak engedni. Kicsit talán pofátlan megoldás, a kollégák szerint köcsög is vagyok, hogy nem állok sorba, de mentségemre legyen mondva, hogy a kanyarban olyan széles az út, hogy míg várok a beengedésre, a bal oldalamon simán haladhat a sor. ÉS még soha senki nem hergelte fel magát eddig rajta; vagy nyolc éve járok arra.

No, itt meg egy öreg japán valamiből, talán Corollából üvöltött át mellőlem egy autós, hogy "Márpedig ide nem jössz be!" És lecövekelt, feltartva a sort. Bólintottam, hogy értem, nem is akartam tolakodni, a mögötte jövő már készült, hogy be is engedjen rendesen. Kis idő múltán. Előbb ugyanis meg kellett várnunk, hogy a corollás felvegye a barátnőjét, ott helyben, az út közepén;a csaj a Parlament felől bukdácsolt át épp a villamossíneken. A Corollát aztán még láttam az Alagútból kiérve index nékül jobbra fordulni a lámpánál.

Meg még egy apróság, ilyet sem tapasztaltam sztráda melletti kútnál autósként, mióta élek. Kiértem Pestről, megálltam az OMV kútnál a főváros határában, nem tankolni, hanem épp ellenkezőleg. Jövök vissza a WC-ről, ülök be, indítok, megkocogtatják az ablakot. Lehúzom kicsit, aszongya a fiatelember: "Navigáció nem érdekel? Alig használt. Vagy van vadiúj Omega órám is."

Hát ennyi. Jó kis autó az 123d, megy, mint a veszedelem, készségesen rakja a fenekét, de ezek után megszűntem őszintén vágyni rá. Majd talán húsz év múlva újra elkezdek nyálat csorgatni ugyanerre a kocsira, amikor nem abba a körbe tartoznék a birtoklásával, mint most. (Ha lenne is rá pénzem, ami ugye nincs.)

Bónusz: a fenti eseményeket nem sikerült dokumentálni, de Budára érve már sikerült előtúrnom a fényképezőgépet. A múltkori görög tűzoltólegény után most szolgálatot teljesítő magyar rendőr az Alagút utcában:

Világszerte terjedő trend hardveres problémákat szoftveres úton megoldani. Oké, ki kell találni, meg kell írni, le kell tesztelni, de a gyártása nem kerül semmibe. A költségek csökkennek, a haszon nő, a részvényesek örülnek. Mondom, az egész világon alkalmazott megoldás, a kis japánok ezúttal azonban tényleg kivágták nálam a biztosítékot.

Merthogy az önindítót(!) helyettesítik(!) egy szoftverrel(!).

A 2009-től szériába kerülő start/stop automatika a piros lámpánál leállított közvetlen befecskendezéses benzinmotort úgy röffenti be, hogy az önindító meg sem moccan.

Valahogy így:

A motor leállítása során az utolsó befecskendezések és a fojtószelep helyzetének szabályozásával elérik, hogy a főtengely egy előre meghatározott helyzetben álljon meg, azaz egy dugattyú mindíg a sűrítési ütemben a felső holtpont előtt legyen. Ezt persze a főtengelyhelyzet-jeladó impulzusainak számolgatásával ellenőrzik is.

Újraindításkor ebbe a hengerbe sprickolnak némi anyagot, majd azt a gyújtógyertyával be is gyújtják, és a motor elindul.     VISSZAFELÉ.

Az első, pici befecskendezés célja csak az, hogy a normál forgásiránnyal ellentétesen mozgásba hozza a főtengelyt. Ekkor ugyanis egy másik hengerben a felfelé mozgó dugattyú már többé-kevésbé előírásszerűen összesűríti a levegőt, amibe lehet újra befecskendezni, gyújtani, és a motor ezúttal már a rendes irányba forog majd.

Gyorsan, gazdaságosan, egyetlen plusz alkatrész beépítése, az elektromos rendszer túlterhelése és az önindító agyonkoptatása nélkül. (Ez utóbbira a hidegindításhoz továbbra is szükség lesz.)

Az ész megáll.

A motor meg forog.

Mostanában rendszeresen jelet kell mérnem az autó barkácsolása közben. Már a második etanol elektronika került bele, és egy kis előgyújtás szabályzás is adódott.  Minden esetben vagy a gyújtás vagy az injektor jelét kellett meghatároznom. Hagyományos lámpázással veszélyes lehet, mert egy izzónak nagyon kicsi az ellenállása, ezért a vezérlő komputer zárlatot érzékel, és rossz esetben tönkre is vághatja. Minden rendes háztartásban szükséges hát a LED-es szakadásvizsgáló lámpa.

Körbenéztem mi van kéznél. Átlátszót kerestem, és csodák- csodája, elsőre egy Saab reklámtoll került a kezembe. Egy pozdorja csavar fejét kissé leköszörültem, hogy beleférjen a betét helyére, majd ráforrasztottam egy darabka drótot. A drót végére egy LED-et és egy ellenállást forrasztottam.

Van egy dobozom, - illetve sok hasonló dobozom van, de jelenleg ez a LED-es doboz volt érdekes - ahol dúskálhattam a színekben. Hivatalosan ezekhez a hagyományos, kétvoltos LED-ekhez kb. 1,2 kiloohmos ellenállás kéne, de én lusta voltam a színkódot bogarászni. Kipróbáltam párat, és amivel szépen világított, azt választottam. Az installációt betuszkoltam a tollba és összecsavartam, ahogy eredetileg is volt. A LED negatív lábáról a toll nyomógombján, a körömvágó ollóval lyukasztott lyukon vezettem ki a negatív madzagot. A csavar hegyét egy kicsit megköszörültem, hogy kisebb helyekre is beférjen.

Az egész műveletnél a megfelelő toll keresése tartott a legtovább, így durván tíz perc volt.

Egy gond azért van vele, használatakor ügyelni kell a megfelelő polaritásra. Elvileg a LED egy darabig bírja a  felcserélt polaritást, de nem sokáig. Plusz diódával ezt is ki lehetne védeni, de ahhoz még egy dobozt ki kellett volna kinyitnom, és öt perccel tovább tartott volna a munka. Inkább figyelek rá.