A Gugli nem ismeri. A Totalcar bemutatja. A háromliteres Audi pedig zihálva letérdel előtte.

Vélemények az azonos című írásunkról.

A kamionok előzési tilalmát a legkorlátoltabb, legostobább döntésnek tartom. És ami még rosszabb: ezzel gyakorlatilag az országutak, lakott területek közlekedésbiztonságát rontják. Hogy miért?

Kommentelje az azonos című írásunkat és ennek ellenvéleményét!

Irgalmatlan tempóban készülünk az idei Oldtimer Expóra, a telefonálás és a rögtönzött értekezletek, tárgyalások töltik ki a szervezői mag munkaidejének java részét. Eleinte úgy gondoltuk, kicsit elszaladt velünk a ló, hiszen lényegében nem létező típusokat, megvalósíthatatlan ötleteket halmoztunk fel afféle gigantikus idea-hegyként, de nagyon gyorsan be kellett látnunk, hogy - bármennyire is macerás - Magyarországon mindent be lehet szerezni, mindent le lehet gyártatni.

Kezdtünk bízni a sikerben, hiszen egyre inkább érezzük partnereink támogatását is, akik azért az utolsó pillanatban megtámasztanak minket, ha eldőlnénk. Minden flottul ment, a négymillió, külön futó szál lassanként egyesülni látszik, egyetlen pontban összpontosulnak: április 15-ében.

A nyitásra mindennek tökéletesnek kell lennie, az előző napok felvezető rendezvényei pedig garantált megdöbbenést váltanak ki mindenkiből, aki csak kicsit is fogékony a csoda iránt, amit a motorizáció jelent. Erről később.

Egy dolog azonban konokul keresztbe tesz nekünk, álmatlan éjszakákat okozva Csikósnak és nekem, tetemes telefonszámlát Bende Tibinek. Hiányzik egy autó, pontosabban egy autófaj: a korabeli, nagy, japán luxuslimuzin. És itt jön képbe a kollektív tudat, itt segíthet nekünk ön, százharmincezernyi olvasó.

Tud segíteni? Ismer valakit, akinek képgalériánk valamelyik típusa parkol garázsában? Netán van önök között olyan, aki rendelkezik 1980 előtti, hasonló autóval? Ha igen, küldjenek képet, telefonszámot, elérhetőséget, bármit. Vagy csak egy jó ötletet, hálánk nem marad el. Közösségünk ereje már számtalanszor bizonyított, nézzük, elbírunk-e ezzel a feladattal. Mi folytatjuk a keresést.

Segítségül, összefoglalva, amire nagyon szükség lenne a háromból, szép állapotban:
 - Nissan President (hetvenes évekbeli, nyolcvanas évek eleji verzió)
- Toyota Century (ua.)
- Mitsubishi Debonair
És ha a fentiek lehetetlennek bizonyulnak, akkor valami kisebb, de még mindig elég nagy és elegáns japán limó:
- Toyota Crown (1978 előtti, még inkább az 1974 előtti széria)
- Nissan Cedric/Gloria (1979 előtti) - Európában, ha jól tudjuk, 260C volt.
 Köszönjük.

Sportautó-szakírónk erősen gondolkozik rajta, hogy emblematikus sportkocsiját eladja. Elképzelhető, hogy Swift lesz az Integrából.

Vélemények az azonos című írásunkról.

- Te, figyelj, van egy kis gond a papírokkal.
Szívemben nagyot moccant a rozsdás kés, a következő pillanatban pedig éktelen harag öntött el. Most ülök autóba, verem pépesre a szemétláda fejét, kicsinálom, ütöm, amíg meleg, megtaposom, a korláthoz csapkodom... Nyugalmat erőltettem magamra, majd nagyon halkan, de határozottan csak annyit kérdeztem.

 

Egy kavicsfelverődés vagy fólia miatt nem kell rögtön a korrupcióhoz nyúlni, mindkettő lehet legális. De miért kell halálra kínozni a dízeleket?

Vélemények az azonos című írásunkról.

Miért menne bárki is motorral, ha be akarná tartani a KRESZ-t? – a felvetés tulajdonképpen jogos. Ehhez hasonló magvas gondolatokat fogalmaz meg az olvasónktól bővebb kommentár nélkül kapott ismeretterjesztő, de kár is lenne magyarázni. Play-gomb, hátradől, okul.

Egy február közepi estén, kicsit hosszúra nyúlt bentlét után elindultam haza a szerkesztőségből. Hullafáradt voltam, maradt még otthonra is meló, vágytam valami jó hírre. Felhívtam hát Csabit, aki a Ponton-Mercimet alakítja már szeptember óta – hátha van valami fejlemény. De Csabi most az átlagosnál több ronda gócot tárt fel. Ami biztos – tudtam meg a Róbert Károly körúton a Domus áruház vonalában – egy hónapot megint csúszik a lakatolás, a várható elkészülés nem február, hanem március közepe lesz (tehát elvileg most, a poszt készülésének ideje, de azóta megint csúsztunk).

Hülye kérdés: a konnektorba. De megolvad-e a drót? Elbírja-e Paks? Mit csinálnak eközben a szélerőművek és lehet-e az akksiban tárolt energiával mosógépet hajtani?

Vélemények az azonos című írásunkról.

Tavaly év vége óta kapható Németországban az E10 jelű üzemanyag, ami a szuperbenzin mellett legfeljebb 10 százalékban bioetanolt is tartalmaz. Az elmúlt hetekben világot látott felmérések szerint a gyakorlatban a hangsúly a „legfeljebb” szóra tevődik: a vizsgált kutak nagy részénél nem volt lényegi különbség a szuperbenzin és az E10-kutakból nyert mintáknál.

Végülis 3-4% körüli etanoltartalom mind a két előírásnak megfelel, de a legmagasabb mért etanoltartalom sem haladta meg a hét százalékot. A fogyasztó biztonsága érdekében alacsonyabb a keverési arány érvelnek az olajtársaságok, bár ennél valószínűbbnek tűnik, hogy a literenként pár eurócentes adókedvezménnyel támogatott „zöld” üzemanyagként árulva mégiscsak jövedelmezőbb forgalmazni ugyanazt a keveréket.

A bioüzemanyagok megítélése a szén-dioxid-kibocsátást csökkentő, „zöld” hajtóanyagtól a globális zöldhullámot ügyesen meglovagoló gátlástalan lehúzásig széles skálán mozog: ez az egyik ok, amiért rendszeresen a figyelem középpontjába kerülnek A másik az etanol közismerten korrozív, és bizonyos gumialkatrészeket károsító tulajdonsága. Bár az elmúlt tíz évben nem nagyon került olyan autó az európai piacra, ami a körültekintő anyagválasztás miatt ne viselne el minden további nélkül tíz százalék biokomponenst, a bizonytalanság azért ott bujkál az emberekben. Lehet-e valami baja az autómnak az etanoltól? Spórolok-e, ha olcsóbban veszem a naftát, de többet fogyaszt az autó? Jó, vagy inkább rossz-e a világnak, ha szuperbenzin helyett E10-et tankolok?

 

Az átlagembernek nem könnyű a kérdések tengerében tisztán látni. A schleswig-holsteini rendőröket ezért rendeletileg szabadították meg a döntés nyomasztó súlyától: mostantól ugyanis a pálinkával kevert benzin tabunak számít a testületnél. Az indoklás szerint nem kockáztatnak, amíg minden kétséget kizáróan be nem bizonyosodik, hogy az etanol használata nem károsítja a szolgálati autókat.
Annak, aki mégis inkább gondolkodik, és saját maga szereti meghozni a döntéseket, segítséget nyújthat ez a német nyelvű összeállítás, ami a gyártóktól kapott információkat összegyűjtve tételesen felsorolja, mely típusoknál garantáltan problémamentes az E10 használata.

Mit tegyünk, ha az általunk óhajtott csodálatos felni nem passzol autónkhoz? Osztókör-módosító? Ehh, nem olcsó, tisztességes anyagból legyártatni még drágább, szerencsére a fúrógép feltalálása óta nyitva az ajtó minden lángész számára, akik úgy gondolják, hogy abszolút semmi baj nem lehet, ha az 5x120-as felnit átfúrják 4x100-ra. Aztán már csak egy marék acélcsavar (jó lesz az!), pontos tehermentesítő gyűrűk és lám, mindjárt jóval több típusra alkalmas portéka kerekedett belőle. Egyetlen egy dolgot azonban nélkülöz a projekt: az észt. És akkor még csak a teherMENTESÍTŐ gyűrűkig láttunk el, tovább nem.

Potom pénzért elvihető, csak el kell néha viselni az akadékoskodó okostojásokat. Szerencsére pár perc alatt meg lehet szüntetni a régi hirdetést, majd újat felrakni, az Internet csodálatos.

Ettől függetlenül itt is megjelennek azok, akik nem értik, de már rutinosan lerázhatók egy frappáns válasszal. Hiszen mit értenek ezek hozzá? Semmit.

Egy rendesen működő vállalat életében eljő a pillanat, amikor elengedhetetlenné válik egy teherautó. Hozni-vinni a marketing anyagokat, a remittendát a Lapkertől, költöztetni a kollégákat, kiszállni rendezvényekre.

A Totalcar most érte el a fejlettségnek azt a fokát, hogy kimondjuk: teherautó nélkül nem döcög tovább a szekér. O. Nagy Gábor szerintem itt erősen felszisszent, de egy jó képzavar szinte simogat, ezt nem érzik a nyelvtudósok... Röviden: itt és most kell egy haszonállat. És itt tenném hozzá: a videót mindenképpen nézzék meg. Mindenképpen.

A pénz azonban igen kevés, ha lenne, elhasználnánk mi magunk, tehát a keret szűkös. Mondjuk ki, fogaink között zizegve szűrve a kellemetlent: negyedmillió, nem több. Lehetőleg átírással együtt. Tudom-tudom, a haszonjármű kelendő dolog, az olyat még roncsként is el lehet adni épeszű pénzért. Ráadásul a lehetőségek korlátozottak: a Barkas büdös, Zsukja van már a vezess.hu-nak, mint stílusos, egyben olcsó és fenntartható haszonállat, olyat nem választhatunk, a klasszikus japán furgon/pickup szörnyen unalmas és közhelyes, amerikait nem kapni ennyi pénzért, maximum egy hengerfejet rá. Meg mi valami testhez illőbbet szerettünk volna, olyat, amiben van némi elegancia, sportosság. Szóvalhogy ott lobog benne a tűz.

Miért nem lessük el a szomszédoktól a jó megoldásokat? Senkinek nem fájna a csererendszám vagy a szezonforgalmi.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Amit alant láthatnak, az ma már – szerencsére – történelem. Ez egy hivatalos kis oktatófilm 1987-ből. A Pontiac kereskedők agyát mosták vele anno, akiknek így könnyebb dolguk volt, amikor be kellett fűzniük az európai vagy japán autót jó eséllyel még sosem látott vásárlót.

A kiindulóhelyzet egyszerű, a Szomszédok legsötétebb korszakát idéző színészi alakítások pedig frenetikusak, amik azonban igazán ütnek azok az érvek és a mondatok (angolul tudók előnyben).

Brad és Paula autót akarnak mosni, viszik is a slagot és a vödröt, ám míg Brad kiáll a garázsból a Mazda RX-7-tel, addig Paulát villámcsapás éri: meglátja a szomszéd új sportkocsiját.

CJ, a szomszéd, aki leginkább az középiskola güzüje és Bill Gates törvénytelen gyermeke, természetesen zavarba jön, hiszen nővel kell beszélgetnie. Nem tudjuk, hogy Paula kék zoknijai vagy arca lepi meg jobban, mert utóbbit az egész filmben nem látjuk. CJ viszont igazi monitorlakó autóbuzi lehet, hiszen Paul Newman-t megszégyenítő arcmimikával kezd mesélni az autóról, ami nem Ferrari, hiába is szerette volna Paula. (Brad közben a háttérben dühösen dörgöli az RX-7-est, ami csak egy díszlet egy Fieróhoz képest. A filmben minden bizonnyal, de egy három kanyarral ellátott pályán már jó eséllyel körberöhögné.)

-CJ, mesélj még az autódról! – biztatja a misztikus, zoknis lány, CJ pedig azonnal bedobja a Good Year Eagle GT 205/60 R15-öt, majd belebonyolódik az áramlástanba…

Paula közben lerázza Bradet és finoman CJ karjához ér, a szikra átugrott. Imponál neki a halogén bukólámpa és a precíz kidolgozás, hormonoktól csapkodva markol rá a bőr váltógombra (CJ háromgangos automatával kérte, pedig kapható négysebességes kéziváltóval is!). Közben itt-ott elhangzik a Ferrari és az európai minőség, majd rátérünk a lényegre: a 120 mérföld/óráig skálázott sebmérőre és magára az erőműre, az injektoros, 140 lóerős 2.8 V6-ra, ahol elhangzik CJ démoni mondata: No more Mr. Niceguy!

(És most képzeljük el, ahogy CJ átnéz a 328 GTB-be a pirosnál, majd dagadó bicepsszel behúzza a D-t és gázt ad a Fiero GT-nek...)

Később aztán Brad, az eredeti alfahím kikerül a körből, CJ és Paula pedig mennek egy kört, melynek során CJ olyan szöveggel pusztítja a bezsongott Paulát, hogy: tudtad, hogy akár 23 milliméteres keresztstabilizátorral is kérheted?

A végén persze – amikor a vezetés élményétől Paula már olvadozik a sofőrülésben – rászól CJ-re, aki egyre csak sorolja a Fiero GT csodáit, majd egy snassz balkanyarral eltűnnek a naplementében…

Egyszer látni kevés, én legalább négyszer, a többiek minimum kétszer megnézték, görcsberándult arccal, könnyekkel küszködve…

Közben sűrűn eszembe jutott az a Fiero GT, amit valaha – a kilencvenes évek elején – birtokolt anyám bátyja. Mintegy két hónapig. Aztán megunta a folyamatos szívást és a betegágyat, amire valami furcsa módon próbálta meg a GM ráakasztani a sportautó-címkét.

Milyen szerencse, hogy valójában soha nem kellett felvennie a kesztyűt egy Ferrarival szemben, hiszen már egy egyszerű, 1985-ös Mondial is a 270 lóerős V8-assal súlyos önbecsülésvesztést lett volna képes okozni bármelyik Fiero GT-tulajdonosnak, a 328 pedig maga az elérhetetlen hegycsúcs. Nem, a Fiero egy borzalom, mindig is az volt, csak nem nézett ki annyira rosszul.

(Youtube-link. Köszi sixx!)

PT: Ki viszi a CLS-t?
WR: Mit?
PT: Mercedes-Benz CLS 350 CDI...
Csík: Engem érdekel!  Mikor?
PT: Pénteken, hosszú hétvége...
Csík: Az nem jó. Bianchival megyünk Egerszalókra. Itt az új kinyomócsapágy. (Megmutatja a dobozt, az íróasztaláról felemeli. Akkora, mint egy családi gyufás doboz.) A nyulat ezért sóztuk el nyúlszitterhez...
 

Kedvenc mentségem: a BKV járathat okádék buszokat, mert hát annyi embert szállít. Ilyen alapon a nagy éttermek főzhetnének lejárt szavatosságú húsból, hiszen annyi embernek adnak enni, nem?

Vélemények az azonos című írásunkról.

Fuh, az biztos, hogy a tavalyi OT Expós jelenlétünk mind a mai napig élénken él emlékezetünkben. Embertelen hajtással előtte-közben-utána, de sikerült egy egész jó bulit összehoznunk 10 éves születésnapunk alkalmából. Akkor sokan letettük a nagyesküt, hogy soha többet, persze eddig tartott a fogadkozás.

Egyrészt mi sikeresként könyveltük el a dolgot, hiszen rengeteg olvasóval találkozhattunk, talán senki nem távozott lógó orral azok közül, akik vettek dekoratív lányainktól pólót, DVD-t vagy bögrét netán csak odajöttek egy pár szóra.

Tavaly meglehetősen magasra tettük a lécet, idén is mindenképpen meg akarjuk ugrani, ezért – természetesen – ütős standdal és szolgáltatásokkal valamint autókkal készülünk. Az egyeztetés már gőzerővel folyik, minden jel arra mutat, hogy partnereink jóvoltából olyan autókat is sikerül kiállítanunk, melyeket jó eséllyel csak pár ember látott még élőben.

Természetesen olvasóinkat is bevonjuk a felkészülésbe, idejében pontosítjuk a felhívás szövegét, az olvasói autók számát attól tesszük függővé, hogy mennyi – általunk tervezett – ritka darabot sikerül biztosítanunk. Standunk és az egész látványterv elkészítése gőzerővel folyik, Csikós már elkészült a vizualizációval, Legóból. Persze iszonyúan hipertitkos még minden (a remek, új cuccok is), de érdemes lesz április 15.-17.-én kilátogatni a Vasúttörténeti Parkba. Ütős lesz, ez már most biztos.

És ugye nem feledkeztek meg a 16.-i Oldtimer Sokadalomról sem? Vannak sejtéseink, miféle autók lesznek ott idén a felvonuláson, innen folyamatosan tájékozódhatnak önök is.

Hamarosan újra jelentkezünk.

A traktor mellett a régi plakátokat szerettem legjobban a zuffenhauseni Porsche múzeumban. Amíg a bütykös gumis, áramvonalas mezőgazdasági munkagépet alaposan körbejárhattuk, addig a gyönyörű grafikákat nem sokáig csodálhattuk: az idegenvezető pikk-pakk kiterelt minket a teremből.

Régebben grafikusként is dolgozgattam. Nem sokat, de ahhoz elég volt, hogy megtanuljam becsülni a régi idők mestereit, akik nem fotosoppal fostak valamit képet, hanem krétával, ecsettel, tussal, linómetszéssel, fényképezéssel és ezek kombinációjával állítottak elő művészi értékű alkotásokat.

A Porsche a kezdetektől adott erre: a legjobbakkal dolgoztatott, majd mindent elraktak – ez az alaposság általános érvényű náluk, hisz az összes újságpublikációt és megrendelőszelvényt is gondosan archiválták.

Hosszú kutakodás után sikerült összeszednem rengeteg plakátot, amelyek 1950 és 1972 között történt sportsikereknek állítanak emléket. Megosztom önökkel is; nagyok, sok van belőlük, akár nyomtatásra is alkalmasak – böngésszenek, tegyék szebbé a garázs vagy a nappali falát. Jobb ez, mint valami bazári reprodukció. 

Volkswagenes dilemma: Golffal Dunát lehet rekeszteni, ráadásul kicsi is a családnak, a Passat viszont drága, mi legyen? Mi más: Jetta!

Vélemények az azonos című írásunkról.

Tudom, tudom, másfél hónap telt el az utolsó Dezső-jelentés óta. Ez a karosszériarestaurálás már csak ilyen. Eddig öles léptekkel lehetett haladni, jobbra-balra estek kifele az A oszlop-aljak, szakadtak ki a padlólemezek, hullott az alvázvédő, csendben kotyogott a csapszeg-zenekar. Lehetett hüledezni, látványosan lépegetni, szörnyülködni, terveket szőni, fejben földbe állni, felszedett parketta alól előhúzott utolsó ötezresből gömbcsuklót venni, zokogni, örömünnepni.

A lényeg, hogy egy kevés embert érintő, keveset érdeklő részletkérdés ügyében mozdult meg az ország, gyűjtött a kürtőskalácssütő, a fogászat és a horgászbolt, az olvasók meg a parlamenti képviselőiket szpemmelték - őrületes buli volt. Nekünk nagyon jól esett olvasóink aktivitása, reméljük, önök is élvezték a partit. Köszönjük, hogy velünk tartottak, mindenkit szeretettel várunk a következőre!

Mai beszámolónk blogposztja.

Az öreg autó ciki, megbízhatatlan és állandóan szervizbe kell vinni. Ezt gondolják, akiknek még nem kellett hatvanezer kilométer után kettős tömegű lendkereket cserélni az új autójukon. És akik még nem bírták kiszámolni az értékvesztést.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Újra tele a net és az összes létező tévécsatorna a vízautós hülyeséggel, mely mögött egyetlen árva szabadalom létezik csupán. Egy szabadalom és Spanyol úr lázálma a vízautóról. Nem tudni, ki gyújtotta meg ezúttal a hülyeség kanócát, de biztos, hogy hozzáértőket nem kérdeztek meg a műsorok szerkesztői. Ráadásul az emberek emlékezete rövid, hiszen - a sokak szerint a multik által igazságtalanul elnyomott géniusz - már két évvel ezelőtt is ezzel az ötlettel haknizott mindenfelé. És már akkor sem volt ismeretlen.

Mi szerényen csak két évvel ezelőtti cikkünkkel emlékeznénk meg erről a csodáról, fogadják szeretettel Gulyás Gusztáv írását itt, melyből kitűnik, hol itt a bibi.

Amúgy is tudjuk már régóta, hogy a szerkezet a vízbül vonja ki a zoxigént.

Néha érdemes szpemet olvasgatni, hiszen olykor ilyen gyöngyszemeket képes felöklendezni magából a postafiók, mint ez a felhívás itt.

A - finoman szólva is kétes - helyesírással megfogalmazott körlevél egy valódi, naiv népi tévhiten alapul. E szerint ha kellő mennyiségű autós/motoros/kamionos bojkottálja az adott társaság töltőállomásait, akkor tulajdonképpen árháborúra kényszerítik majd az adott céget.

Az ötletelés azonban itt nem marad annyiban, az egész vicces kezdeményezés meg van fejelve azzal, hogy akkor az x ezer támogató tankoljon más töltőállomásokon, ne a Totalnál vagy Shellnél. Előbbit könnyű bojkottálni, hiszen évekkel ezelőtt beszüntették tevékenységüket az országban.

Nincs is semmi hozzáfűznivalónk, talán csak annyi, hogy (többek között) egyetlen apróságról megfeledkeztek az eszes kezdeményezők: jelesül arról, hogy honnan kerül a hazai kutakra az üzemanyag...

Értelme nincs sok, ráadásul még pin csajok sincsenek benne, ez tehát egy nagyon rosszul sikerült szpem.

Különben is, mennyivel jobb lenne, ha ezer forint lenne a benzin...

Huszonöt éve még maga volt a csoda. Az idősebbek szeme még most is elfelhősödik, ha szóba kerül az Ezerötszázas. A fiatalok viszont nem értik, és a saját racionális énem sem. Csak az illata, az varázsol el még mindig.

A mi nemzedékünk jórészt Ladában nevelkedett, és ez nagyjából ki is derült a Zsiguli hét kapcsán: szinte mindenkinek volt valamilyen sztorija az orosz vasakról, vagy jó, vagy rossz, de többségében nosztalgikus. Bennem is ekkor tudatosult, hogy bár a gyerekkoromat egy – pontosabban kettő – ezerkettesben húztam le, soha nem volt alkalmam Ladát vezetni. Pedig még néhány éve is volt egy a családban, sőt, a szerkesztőségben is, de amikor épp adott volt a lehetőség, mindig hiányzott valami. Vagy vizsga nem volt az autón, vagy a tükörre kopott gumik vették el a kedvemet, vagy a biztosítás járt le. Valahogy nem is okozott leküzdhetetlen hiányérzetet, pedig gyerekkoromban mindennél jobban vágytam egy jó zsigulizásra. Csikós azonban – a friss Ladás élmények nyomán – arra biztatott, hogy semmiképp ne hagyjam ki.

Karotta épp a megboldogult Ezeröcsi rádióműsor tiszteletére vásárolt ezerötszázas eladására készült, így adódott egy pillanat, amikor minden együtt volt: vizsga, biztosítás, és a lehetőség. Kaptam egy gyorstalpaló tanfolyamot Lada-kezelésből – a gyújtáskapcsoló a bal oldalon, indításkor szívató ki, de hamar vissza lehet tolni ahogy melegszik, vigyázz, a kormány baromi nehéz – aztán egyedül maradtam gyerekkori vágyaim tárgyával egy februári estén a parkolóházban. Fura mód ugyanúgy izgultam, mint amikor megvettem az első Trabantomat, és a fél várost átszelve kellett hazajutnom, minimális forgalmi rutinnal. Pedig sokféle autóval volt már dolgom azóta, de ez más: ismeretlen, több mint negyven éves konstrukció csak hallomásból ismert kellemetlen tulajdonságokkal – ráadásul nem az enyém, így igazán kínos lenne, ha nem egyben vinném vissza.

Az első métereken aztán elmúlt a megilletődöttségem. A kormány ugyan tényleg borzasztó, nehezen jár és még pontatlan is. A hajtás sincs teljesen rendben, akkora benne a játék, hogy a gép állandó sebességnél mindig rángatni - szakkifejezéssel élve limbózni - kezdett, és a 75 lóerő sincsen meg hiánytalanul. De még így is jó. A váltó elképesztően pontos, a hosszú pálca néhány centis úton jár – ilyennel a vadiúj autókban is ritkán találkozni – és a hangok, a szagok is ugyanazok, mint gyerekkoromban. Minden percét élveztem, pedig az Y-mintás Stomilok -10 fokban nemigen tapadnak, és a hátsó futóműben is volt valami lötyögés, de ez mind hozzátartozott a ló betörésének öröméhez. Az út végén még néhány jóízű előzésre is telt, így jókedvűen értem haza.

Talán a nosztalgiának köszönhető, vagy annak, hogy lélekben készültem az öreg autó lehetséges hibáira, de el sem jutott a tudatomig, hogy objektíve mennyire szörnyű szerkezettel birkóztam, pedig valójában a család 18 éves szállítóeszköze is hipermodern csillagközi romboló ehhez képest. Csak akkor döbbentem rá az igazságra, amikor másnap, szombaton a Ladát választottam egy rövid rokonlátogatás eszközéül. Gondoltam, ebből a többiek sem maradhatnak ki. De kihagytam a számításból, hogy a két gyerek még nem láthatott hasonlót közelről, legfeljebb egész kiskorukban, amikor egy rövid ideig, két tisztességes autó közt egy Skoda 120-assal jártunk, leginkább kényszerből.

A meglepetés az első kilométer után jött: Julcsi lányom, aki tizennégy múlt, és érthető módon inkább az öltözködéssel foglalkozik, mint azzal, hogy épp milyen autót hoz haza az apja, kedvesen megkérdezte, hogy miféle borzalmas csotrogánnyal megyünk. Büdös, csörög, hangos és lassú. Az öccse meg helyeselt hozzá, hogy igen apa, ez tényleg nagyon rossz, legközelebb inkább menjünk a Volvóval. Ezt nem vártam, miután nekem a kölcsön-Lada leginkább örömet okozott. A hiba persze az én készülékemben van, a gyerekek csak a valóságot tolmácsolták, de így is felfoghatatlan, hogy mennyit torzíthat a valóságon néhány mélyen beégett emlék.

Át kellett értékelnem az élményt: a Lada mai szemmel nézve valóban vállalhatatlan közlekedési eszköz. Aki nem egy ilyen műbőrszagú hátsó ülésen nőtt fel, az könnyen azonosítja a lomisok lepukkant, utánfutót vonszoló rozsdaboglyáival - számukra, ahogy a lányom számára is, nemigen létezhet ennél alacsonyabb szint. Persze akkor elintéztem annyival, hogy "ha akarod, a következő megállónál kiszállhatsz", ami mint általában, most is hatott, de valami megváltozott.

Előző este még az is eszembe jutott, hogy kéne venni egy jobb állapotú Ladát, hobbiautónak, hogy - ahogy a Csikós mondja mindig - megmutassam a gyerekeknek, milyen egy igazi autó. Persze ki kéne javítani rajta a kopásból eredő hibákat, de egyszer csak összeállna, végül is még a jobb állapotú Zsigulik sem különösebben drágák, és alkatrész is akad. Az ominózus szóváltás után viszont lemondtam erről a tervről: valószínűleg csak én élvezném a hobbiautót, a többiek aligha, így pedig nem jelentene igazi örömet.

Ennek ellenére jólesett ez a rövid próba. Egy pillanatra úgy érezhettem, mintha húsz évet utazhattam volna visszafelé az időben, egy kicsit átélve azt, amire gyerekként mindennél jobban vágytam, és ezért az ezeröcsinek mindig hálás leszek.