Mivel annyira hosszú és érdekes sztori a 911-eseké, önkényesen úgy döntöttem, hogy két különálló részre bontom. Ez az első rész, amiben a legelső 911-es születéséről és első két generációjáról – az eredetiről és a 964-ről – mesélek.
Minden elborult autórajongónak vannak kedvencei, általában elég sok. Én speciel legalább száz olyan autót tudnék említeni, amitől kiszalad a vér a lábamból, félszegen imbolyogva nézegetem, miközben magamban morgok, hogy miért nem tudom megvenni. Azonban ahogy többünknek, úgy nekem is van egyetlen, igazi kedvencem, a képzeletbeli, hatalmas garázsom tökéletes csúcsdísze. Ez a Porsche 911.
Piaci változások miatt a Ford egy új, felső-középkategóriás márka bevezetése mellett döntött az 1950-es évek végén. Az Edsel névre keresztelt brandnek a megfizethetőbb Ford, és a prémium Lincoln közötti űrt kellett volna betöltenie, de a projekt finoman szólva sem aratott sikert.
A Ford bárminemű piackutatás vagy vevői igényfelmérés nélkül, szinte vakon vágott bele a kezdeményezésbe, mivel a vezetőkben fel sem merült a bukás lehetősége. Az amerikai vállalat mai árfolyamon 4 milliárd dollárt költött új autók tervezésére, fejlesztésére és gyártására, amiket végül szinte senki sem vett meg, még a nagyszabású marketingkampány ellenére sem.
A szakértők mai napig vitatkoznak arról, pontosan mi volt a bukás oka. Van, aki az Edsel Fordok vaginára hasonlító hűtőrácsát, mások a minőségi problémákat okolják, de akad olyan is, aki szerint a vállalat vezetői teljesen félreértették a vásárlóik igényeit. A legvalószínűbb azonban mégis az, hogy a furcsa, zavaros marketingkampány miatt az emberek egyszerűen nem értették, mi is pontosan az Edsel célja, és miért jó nekik, ha ilyen autót vesznek.
Magyarországon a Közekedési Hatóság nevű gittegylet megtestesít mindent, ami egy hivatalban rossz lehet. A mindent átható korrupció, a hivatali ostobaság elképzelhetetlen szintje, a sugárzó rosszindulat, az irígység és a vezetői alkalmatlanság egy egészen ritka együttállása fedezhető fel. A vezetők jogszabály alkotása lépésről lépésre teszi élhetetlenebbé a rendszert. A vizsgabiztosok pedig igyekeznek ledobni magukról a kicsit is bonyolultabb feladatokat, és küldik el az embereket más megyébe, csak nekik ne kelljen foglalkozni vele.
A történet az 1980-as évek közepén kezdődik, mikor Akira Akagi koreai származású japán milliárdos elhatározta: saját Formula 1-es csapatot indít, hogy reklámozza Leyton House nevű bevásárlóközpontját. A March Engineering személyében történetesen éppen akadt is egy gárda, mely csupán egy pénzes befektetőre várt a királykategóriás visszatéréshez. Mivel az érdekek egyeztek, a két fél gyorsan dűlőre jutott, majd Leyton House March Racing Team néven beneveztek az 1987-es szezonra.
Akagi úr pénzcsapjaiból azonban épp csak csordogáltak a dollárok, így a csapatnak nem volt kerete nulláról egy új autót építeni. Fogtak hát egy Formula 3000 kategóriás versenygépet, belefarigcsáltak egy F1-es motort, majd Ivan Capellivel a volán mögött odaálltak vele a brazil nagydíj rajtvonalára. Az eredmények kiábrándítóan alakultak: egész szezonban egyetlen pontocska volt a termés.
Szerencsére a győzni akarás Akagi urat is megfertőzte, aki a szezon után jelentősen megemelte a csapat büdzséjét. A Leyton House így 1988-ra végre saját autót fejleszthetett, ráadásul egy helyett két pilótával is ott lehettek a rajtrácson. Mivel úgy tűnt, a feltételek végre összeállnak, a csapat megkörnyékezte az ekkor éppen szárnyait bontogató fiatal tervezőzsenit, Adrian Newey-t, aki a Formula 1 gondolatától felcsigázva csatlakozott a projekthez.
Fontos szabály, hogy a listán csak teljes értékű autók szerepelhetnek, mopedek és három- vagy négykerekű motorkerékpárok nem. Ezen kívül minden típusból csak a leggyengébb motorral szerelt változatot vettük figyelembe, és igyekeztünk az ismertebb modellekre szorítkozni.
A Peugeot 106-ot senkinek sem kell bemutatni. Ez az apró, könnyű és olcsó modell nálunk is sokáig népszerű maradt, s bár lassan kikopik az utakról, még manapság is látni egy-egy példányt. Amit talán kevesebben tudnak, hogy 1995 és 2003 között elektromos változat is készült a francia kisautóból, melytől kifejezetten sokat várt a gyártó.
A 106 Electrique a mai villanyautók értékeihez hasonlítva persze megmosolyogtató számokat tudott felmutatni: a nikkel-kadmium akkumulátortömb 100 kilométeres hivatalos hatótávot, a 27 lóerős elektromotor pedig 90 km/h-s végsebességet garantált.
A 106 Electrique magas ára és szerény képességei ellenére a Peugeot – ki tudja miért – évi 15-20 ezer eladott darabszámmal kalkulált, ám a valós érdeklődés drasztikusan elmaradt a várttól: 1995 és 2003 között összesen (!) 6400 példány fogyott, melyek többségét a francia állam vette meg.
A Parkoló Parádén került megrendezésre a Simson árverése, mi már órákkal az esemény előtt a helyszínen voltunk, enyhe gyomorideggel a testünkben, hiszen még sosem vágtuk ilyen nagy fába a fejszénket. Nem tudtuk, hogy lesz-e rá licit, hány embert fog ez egyáltalán érdekelni, szóval volt bennünk egy jelentős bizonytalanság. Karotta vezényletével volt egy jó hangulatú színpadi beszélgetés, utána beleugrottunk a sűrűjébe, és elkezdődött az árverés. Tartsanak velünk, megnézhetik, hogy mi lett a vége.
Mr. Bean nemezisének története 1934-ben indul, mikor is a Raleigh Cycle Company nevű, biciklikre és háromkerekű járművekre szakosodott gyártó vezetősége úgy döntött, a jövő a páros számú kerekeké. Nem mindenki értett azonban egyet mindezzel: T. L. Williams műszaki menedzser nagyon is három keréken látta a jövőt, így egy másik alkalmazottal, E. S. Thompsonnal együtt saját céget alapított.
Ez lett a Reliant Motor Company, melynek első – természetesen háromkerekű – prototípusát Williams kertjében, ketten rakták össze. Lényegében egy karosszériás motorkerékpárról beszélünk, melynek acél alvázára keményfa vázat szereltek, melyet végül alumínium panelekkel fedtek be. Ebből született meg 1935-ben Mr. Bean ellenségének ükapja, mely eleinte pusztán csak Reliant, majd később Reliant Regent néven futott.
Kezdjük is rögtön egy viszonylag ismeretlen sztorival. Bár a Vauxhall Astra Coupe főleg a brit túraautó-bajnokságban (BTCC) vitézkedett, itt négy év alatt négy konstruktőri- és egyéni bajnoki címet zsebelt be. A modell 2001-es debütáló szezonjában egy kivételével mind a 26 versenyt megnyerte, 24-en pedig kettős győzelmet aratott. A végelszámolásnál a Vauxhall Motorsport több mint háromszor annyi ponttal zárt a konstruktőri bajnokság élén, mint a második helyezett Peugeot Sport UK.
2002-ben aztán megérkezett a BTCC-be az MG, a Honda és a Proton is, de az Astra Coupékat még annak ellenére sem sikerült legyőzni, hogy az autót minden lehetséges módon próbálták visszafogni. A 20 versenyből ezúttal 14-et nyertek Vauxhallok úgy, hogy a gázpedálállásukat 70 százalékra limitálták az időmérők alatt. 2003 és 2004 már kicsivel szorosabb versenyt hozott, ám az Astrák ezekben az években is több versenyt nyertek, mint a többi konstruktőr együttvéve.
Az elmúlt hetekben, hónapokban irtózatos mennyiségű hirdetésen rágtam át magam, a többségnél már el se indultam megnézni, olyan, a képekről is jól látható ár/érték aránytalanság van a pickup piacon sokaknál. Jól láthatóan porrá rohadás közeli, 20-25 éves, közel 0 felszereltségű autókat hirdetnek elképesztő áron. Persze van közte azért vállalható, de mire rátalálsz, hááát… Aztán egyszercsak elsuhant mellettem egy 850-es kocka Volvo , és kicsit elvesztem.
Mindig azzal a jóleső érzéssel ülök be a Cápába, hogy ha csak lélekben is, de egy-két órára visszautazhatok vele a nyolcvanas évekbe. Ennek a számomra végtelenül menő korszaknak csak az utolsó éveit csíptem el, de a hatása még bőven érezhető volt a gyerekkoromban. Az akkor készült autók, filmek és zenék is örökre beégtek a lelkembe, az időutazás feltalálásáig nincs jobb megoldás újra a részesévé válni. Legjobban éjjel lehet megélni a csodát, sötétben az a néhány hiányosság és az anakronisztikus összetételű forgalom sem ront az élményen. Ja, és most már a köd sem akadály!
Nehezíti az autóvásárlást, hogy rohamosan fogynak az opciók. Nem léteznek fiatal, de faék egyszerűségű, olcsón javítható dízelek, ahogy a benzinesek között is baromi ritkák a pofonegyszerű szívómotorok. Drága javítások réme, bonyolult és baromi drága alkatrészek tömkelege késztetheti fejvakarásra a vásárlót, aki ráadásul nemcsak a fenntartásra, hanem a vásárlásra is kénytelen kényelmetlenül sokat költeni.
Megcsináltam az olcsó játszós autót, utána nekiálltam, hogy versenyautót építsek belőle. Az elsőt nagyon gyorsan, olcsón és kevés munkával meg lehetett csinálni. A második sok pénztől, gondolkodástól, és a rengeteg munkától lesz versenyautó. Meg rengeteg elrontott, majd kijavított megoldástól.
Az első generációs Toyota MR2 egy sokak által jól ismert középmotoros sportkocsi, melynek tervezésekor a költséghatékonyság kulcsszerepet játszott. A japán gyártó mérnökei ezért egy egészen sajátos megoldást találtak ki a középmotoros elrendezés hatékony és egyszerű megvalósítására: fogták az E80-as Corolla első tengelyét, fixálták a kerekeket és betették az ülések mögé. Az AW11-es MR2-nek tehát tulajdonképpen a hátsó tengelye is egy első tengely.
Irv Gordonnak kellett egy autó, mellyel megbízhatóan teljesíthet napi körülbelül 200 kilométer ingázást. A választása végül egy 1966-os Volvo P1800S-re esett, mellyel aztán keresztül-kasul bejárta Amerikát. Irv 2018 novemberi halálakor imádott Volvójával már 5,15 millió kilométert tett meg, ezzel pedig magasan övé a világrekord.
Bár a kérdés bugyuta és haszontalan, borzasztóan tudni akartam a választ. Sajnálattal vettem hát észre, hogy azt már korábban törölték.
Lassan 15 éve a Škoda bebizonyította, hogy többet is ki lehet hozni a kombik és crossoverek határán táncoló kompakt műfajból a Roomsternél. Bemutatta hát a Yetit, a Volkswagen-univerzum akkori legjavát. A kaland 2017-ig tartott, azóta meg vegyen Kamiqot, akinek sok egy Karoq. A Yeti persze mindkettőnél jobb, úgyhogy használtan sem véletlenül népszerű.
Az Audi a nyolcvanas években óriásit gurított, amikor megépítette minden idők egyik legmenőbb versenyautóját, vagyis a Quattrót. A baromi jól megtervezett, remekül működő összkerékhajtás – amiről az autó a nevét is kapta – sarokba szorította a konkurenciát, és gyökeresen megváltoztatta a rali világát.
Igaz, hogy van már két veteránkorú autóm – Astra GSi és Astra Caravan, mindkettő 1992-es –, mégis bármikor nagyon szívesen elfogadnék melléjük egy harmadikat (negyedik, ötödiket, ésígytovább), mert alapvetően nagy barátja vagyok a régi fosoknak. Az egyik legnagyobb gyerekkori kedvencemet, a Camel Trophy-n megismert Land Rover Defendert venném, még úgy is, hogy valószínűleg még veterános mércével is váratlanul sok kihívást tartogat egy ilyen.
Mindenkinek van új kedvence, megtaláltam az enyémet.
Nagy fába vágtuk a fejszénket, szombaton kiderül mennyire vagyunk jó favágók. Életünk első árverésére készülünk, nagyon izgulunk. Az árverésből befolyó összegből a Szent Fülöp Gyermekmentő Alapítványt, illetve a Magyar Gyermekmentő Alapítványt fogjuk támogatni. Várunk mindenkit nagy szeretettel.
Mindig vágytam egy öreg Shadowra. Kimondottan erre a típusra, az előd Cloud nekem még túl gömbölyű, az utódok meg túl szögletesek. És ha már Rolls, legyen jobbkormányos. Legyen brit.
Sikerült is kifognom egy elég szép állapotú-kiállású, és egészen korai, 1967 év eleji példányt. Májusi, még az eredeti számlája, sok-sok évre visszamenően a szerviz-jegyzőkönyvei is megvannak. Persze csak egy ideig, aztán már elhanyagolták szegényt...
...
külső-belső megjelenés káprázatos, lopni biztos nem ezzel járnék. Tényleg egy guruló kastély, az egykoron dicsőséges brit autóipar acélba kalapált emlékműve. Már-már zavaróan feltűnő autó, ugyanakkor kifejezetten jóindulatú reakciókat vált ki mindenkiből. Nem éreztem soha sem irigy rosszindulatot, sem szándékos betartást - látszik, hogy ez egy vén vas, nem arról szól, hogy drága (nem is olyan drága amúgy sem), hanem simán csak "hype". Hétvégi élvezkedős veteránnak kívánni sem lehet jobbat. Családi autónak sem, a három gyerek is imádja, a hátsó kanapén fetrengeni lehet.
Rácz Tomi találkozása a Silver Shadow-val
Olvasd el a kiválasztott típusról írt ítéleteket és vásárlás előtt használd a Totálkár kártörténeti lekérdezőt, hogy minél kevesebb meglepetés érjen!
1899-ben James Gordon Bennett Jr., a New York Herald nevű újság vezetője egy új autóversenyt hívott életre Európában, Gordon Bennett Kupa néven. A viadal különlegességét az adta, hogy évente egyszer, mindig a tavalyi győztes csapat anyaországában rendezték meg. Mivel 1903-ban a belga Camille Jenatzy egy Mercedes volánja mögött szelte át elsőként a célvonalat, az 1904-es versenyt Németország rendezhette.
Mivel ekkor épített versenypályák – az angol Brooklands kivételével – még nem léteztek, a németek egy közutakból kialakított aszfaltcsíkon látták vendégül a mezőnyt a Taunus erdőben. Bár a futamot egy Léon Théry nevű francia pilóta nyerte, a verseny így is hatalmas sikert aratott a közönség soraiban. Egyértelművé vált tehát, hogy nagyon is van igény a hasonló sporteseményekre.
Talán pont ennek hatására három évvel később, 1907-ben ismét nagyszabású autóversenyt rendeztek Németországban. Ez volt a II. Vilmos császár nevével fémjelzett Kaiserpreis (A császár díja), melynek fő feladata a német mérnöki nagyszerűség ünneplése lett volna. Csakhogy a versenyt nem egy jó kiállású Fritz nyerte egy Mercedesben, hanem egy Felice Nazzaro nevű bajszos olasz egy Fiatban.
Amikor belefogtunk ebbe a projektbe, még nem tudtam mire vállalkozom. Voltak elképzeléseim, de ezek nem találkoztak a valósággal. Nem gondoltam, hogy ennyi munka van egy ilyen vacak ötvenes motorral. Nyeli a pénzt, de még inkább az időt és a munkát. Nagy szeretettel készítettük a motort, reméljük, hogy a jövőbeli tulajdonos is elégedett lesz vele. Vannak apróságok, amik még hátra vannak. A világítás kapcsolók házát még krómozottra kell cseréljük, a lámpa kerete sem a végleges, tükörből is rendeltünk másikat, de az árverés hetén végre kimondhatunk egy mondatot. Elkészült a Simson.