A Nürburgringről sose jössz haza igazán

Csücskösen indult a csütörtök reggel: nagyra becsült korábbi kollégám, Anti hívott, hogy a Mazdáján elköszönt egy gumi, ezért el kéne gurulnom érte. Szúrós szemű alakok és különféle Toyoták vártak minket Budaörsön, hogy végre nekivágjunk a távoli NSZK-ba vezető, közel ezerkétszáz kilométeres távnak.

Pompás hangulatú, de embert próbáló utazás kezdődött, egy kombi Corollában rotáltuk folyamatosan az ülőhelyeket. Tartottam a minden méterén trükkösnek mondott Nürburgringtől, de a szimulátoron edződött srácok az odaúton ezen bőven tudtak még súlyosbítani. Ahogy a groteszkül törő kanyarokról, az aljas rázókövekről és a méregdrága szalagkorlátnak csapódás réméről beszéltek, na attól nem lettem nyugodtabb.

Megéreztem az ízét

Pénteken nem a pályán kezdtünk, másfajta történelemórával indult a nap: elautóztunk Kölnbe, ahol megtekintettük a Gazoo Racing fejlesztőközpontját. Erről később még bővebben is mesélek, elöljáróban legyen elég annyi, hogy olyan autóktól koppant az állunk a padlón, mint az egyetlen, utcai Toyota GT-One, vagy az a Toyota TS050 Hybrid, ami 2019-ben megnyerte a Le Mans-i 24 órást, és azóta se mosták le. Meg ami még.

Délután megkörnyékeztük a Nürburgringet. Érezte mindenki, hogy ez valami egészen más: itt nemcsak az öreg, veszélyes aszfaltcsík szól az autóversenyzésről, hanem körülötte kilométereken keresztül minden. A panziók előtt semi-slickes, alacsonyra tekert futóművű autók várták, hogy a gazdájuk keményen megküldje őket a pályán. Lazán megfértek egymás mellett a kőkemény Porsche 911-esek, a házitáji, becsövezett BMW E36-ok és az ültetett, dízel Mercik. A környék minden pórusából párolgott a súlyos autóbuzéria.

A pályán épp tombolt a Touristenfahrten, jutott még időnk rá, hogy bejárjunk néhány látványos kanyart. Csillogó szemű gyerekként tapadtunk a kerítésre, a fejünket fogva mutogattunk a könyörtelennek látszó sebességgel a kanyarokra eső autókra. Eközben házigazdáink, Csaba, Ádám és Bengdegúz épp arról meséltek, hogy melyik kanyar miért trükkös, milyen irányból érdemes majd másnap közelíteni, hol kéne fékezni. Nem okoskodó fotelhuszárokról volt szó: Lengyel Ádám és Molnár Bendegúz oktattak minket, akik profi autóversenyzők és a Nürburgring nekik abszolút hazai pálya.

Este levezetésként beültünk a Nürburgring örök királynőjének, Sabine Schmitznek a családjához tartozó, legendás éttermébe, a Pistenklausébe. Néhány nagy múzeum is irigykedve nézné azt a végtelen mennyiségű, motorsportos relikviát, ami itt körülveszi az éhes pályanapozókat. A zsúfolásig megtelt étteremben autók darabjai, fotók és aláírások borítanak minden négyzetcentit. Még azt is meg tudják mutatni, hogy melyik asztalnál szeretett ülni Niki Lauda.

Fenjük meg az íveket!

Szombaton jött az, amit mindenki a legjobban várt: megküldhettünk néhány Toyotát a pályán. Az utazós autóinkkal, egy Yaris Crosszal, egy Corolla kombival, egy C-HR-rel és egy GR Yarisszal támadhattunk a kanyarokat. Mivel a legtöbben még sose mentünk a Nürburgringen, mindenki a visszafogottabb autókkal kezdett, a GR Yaris csak később jöhetett. Fejenként három körünk volt, de a sofőrök mellé bárki tetszés szerint bepattanhatott utasnak, hogy közvetett tapasztalatot gyűjtsön.

Mivel játékban/szimulátorban is összesen csupán néhány kört mentem a pályán, jobbnak láttam, ha először beülök a Corollába a rendszeresen szimulátorozó Anti és a Nürburgringen már korábban is vezető Roland mellé kibicnek. A Touristenfahrten, vagyis a mindenki számára, utcai autókkal elérhető pályanapon az autósok a Döttinger-Höhe közepénél lévő parkolóból indulhatnak, egy bójasor után indulhat is a veretés. Utasként is valószerűtlenül izgalmas végigkanyarogni a pályán: amit eddig csak videókon láttam, annak épp ott ültem a közepén, éreztem a kanyarok szögét, a hajmeresztő szintkülönbségeket.

Én következtem, nézzük. Zéró nürburgringes tapasztalattal, kissé idegesen mutattam be a jegyemet a sorompó mellett strázsáló bácsinak. Én se hittem, de ahogy elhagytam a bójákat, úgy szállt el minden idegesség, mintha sose lett volna: az arcomra azonnal széles mosolyt rajzolt a felismerés, hogy baszki, épp a Nordschleifén tolom, ez mennyire király már!

A Nürburgring ritmusa egészen elképesztő: a videókon darabosnak, gonosznak látszó pályán valójában csodálatos ütemben folynak össze a kanyarok. Bár akadnak tényleg trükkös részek, a legtöbb helyen könnyű ráérezni az ívekre, a pálya vonalvezetése szinte húz magával. Csapatás közben bődületes szintkülönbségek, a közeli szalagkorlát és az erdő közelsége is a pálya hihetetlen hangulatát erősítik, egyik se tűnt parának a valóságban.

Utóbbihoz nyilván hozzájárult, hogy amit én közepes tempónak éreztem, az igazából egy ketamintól szédelgő, vánszorgó éticsiga sebessége lehetett. A Corolla kombi alkalmatlan eszköznek tűnik, de a közepesen puha futóműve és a pontos kormányzása miatt mégis váratlanul ügyesen mozgott. Így bőven több volt benne, mint amit a hézagos tudásommal ki tudtam belőle hegedülni.

Meglepő, de sokkal több kalandvágyó, tucatautóval érkező arcra számítottam, a valóság azonban egészen más volt. A pályán váratlanul sok kemény ragadozó pörgött: bereszelt, ültetett BMW M4-ek, McLarenek és a Porsche 911 összes valaha kiadott változata.

A figyelem egy tizedmásodpercre se lankadhat, a gyorsabbat el kell engedni, ezért többet kell nézni a tükröt, mint az Autobahnon. Utóbbi kimondottan nehéz feladat, hiszen megállás nélkül sakkoznom kellett, hogy elférek még az ideális íven vagy érdemes inkább fékezni, mert utolér valaki.

Supra, 4 milliós futóművel

Abszolút sikernek éltem meg az első kört, hiszen nem haltunk meg, az autó is sértetlen maradt. Átadtam a Corollát a következő versenyzőnek, hogy valamivel később beüljek a bérelt Toyota Supra versenyautóba. Egy ennyire kemény célgép nem tréfa, így ezt egyikünk se vezethette: a két korábban említett versenyző srác, Ádám és Bendegúz pörgette a pályán. A kibelezett, becsövezett Toyotába egy 10 ezer eurós, négyutas Öhlins TTX futóművet szereltek, a felnik Toyo R888-akat hordtak, és a fékbetéteit is olyanokra cserélték, amik bírják a kiképzést. Maradt viszont a gyári, kétliteres 258 lóerős motor, a nyolcsebességes automata és az eredeti féktárcsák is.

Ha valaki azt hiszi, hogy ez a kombináció nem olyan durva, az hatalmasat téved. A forgalmas pályán összesen két autó tudta megelőzni az egész nap haladó Suprát: egy aktuális Porsche 911 GT3 RS és egy – a kövér hibrid előtti – BMW M5, ráadásul mindkettő ring taxi, tehát a pilótáikról hajlamos voltam elhinni, hogy ismerik a pályát.

Elképesztő, hogy egy hegyes autóval milyen dimenziókban mozog egy, a pályát jól ismerő, képzett pilóta. A relatíve gyenge motor miatt Ádám úgy őrizte a lendületet, mint az ősember a tüzet, aminek az egyik hozadéka, hogy pokoli tempóban estünk át a kanyarokon. Maximális biztonságban éreztem magam, miközben a lobogó végtagjaimmal úgy nézhettem ki, mint valami nagy marionett. Több baleset miatt sajnos a pálya utolsó, legizgalmasabb szakaszán csak poroszkáltunk, de így is hihetetlen élmény volt ez. Úgy ugráltam utána, mint egy kisgyerek: még egyszer, még egyszer!

Sajnos a Suprával nem volt még egyszer, ezért levezetésként elhelyeztem magam a Yaris Crossban, ahova behuppant mellém Ádám, hogy instrukciókkal ellensúlyozza a tapasztalatlanságomat. A harmatos, magas Yaris Cross tökéletesen alkalmatlan eszköznek tűnik a Nordschleifére, de még ezzel is élvezetes volt végigtolni a pályát. Ádám útmutatása tűzerő hiányában könnyen értelmezhető volt: itt teli, itt is teli, aztán padló, végül pedig nyomd a gázt tövig. Szóval nekem úgy tűnt, hogy támadósan mentünk, amennyire a helyzet engedte, a fékhez csak a nagyon szűk kanyarokban, illetve olyankor nyúltam, amikor el kellett engedni valakit. Valójában a tempóban még sok maradt, Ádám viszont megdícsért az ügyes ívválasztásokért, ami melengette a kis lelkemet.

A zenit a GR Yaris lett volna a nap végén, de mire eljutottam oda, hogy egyetlen, máshonnan érkező magyar kolléga se toporzékolt volna, ha beülnék egy körre, eleredt az eső. Nem is állt el, így pedig jelezték, hogy nem kéne felmenni a pályára. Szomorú zárás, borzasztó kíváncsi voltam a GR Yarisra, de nem akarok telhetetlennek tűnni.

Örökre ott ragadtam

A fülemből csöpögő adrenalintól részegen hosszú lépésekkel bolyongtam az ép ésszel felfoghatatlan autók között. Szerintem ekkor vesztem el végleg. A Nürburgring és minden, ami körülveszi, valójában egy soha véget nem érő, óriási ünnep, a legnagyobb, össznépi tisztelgés az autózás szeretete előtt. Bár próbálom leírni, hiszen ez a munkám, de teljes valójában átadni nem tudom, mert lehetetlen: semmilyen videó, szöveg, fotó még csak meg sem közelíti a hely katartikus atmoszféráját. A varázslat lényege nem önmagában a pálya, nem is a pompás célgépek és még csak nem is az emberek. Külön-külön szart se érne az egész, ez így, egyben, mindennel együtt tökéletes és megismételhetetlen.

Keserédes hangulatban, egykedvűen daráltuk a kilométereket a német autópályán hazafelé. Ennyi fért bele, el kellett jönnünk, pedig legszívesebben minden pillanatban inkább visszafordultunk volna. A Nordschleife lehasított egy darabot belőlem, bebetonozta valahova mélyre a Foxhole alá, és pontosan tudom, hogy az a kis cafat nem ereszt soha többé, úgy húz majd mindig, mint a legerősebb mágnes. Most itt ülök a Playstation előtt, épp egy Audi TT Cuppal próbálom ügyesen lefűzni a pályát a Gran Turismóban, miközben minden erőmmel igyekszem elhessegetni a kínzó késztetést, hogy azonnal beüljek az autóba és újra levezessek az Eifel hegységbe. Nem könnyű megállni.