Az új Avensis magyarországi premierjén felszólalt Suguya Fukusato úr, az autó fejlesztésének főmérnöke, és élete személyes bugyrainak feltárásával megmutatta, miért is tudnak a japánok remek autókat csinálni. Természetesen azért, mert a fejlesztésért felelős pozíciókba bolondokat ültetnek.
Jelesül autóbolondot, kultúra-bolondot, hifibolondot,
minőség-bolondot, és ez mind egy ember, Suguya Fukusato úr. Aki
mérnök, autóversenyző, audiofil, és persze japán. A japán
megszállottak érdekesek, ismertem egyet, aki 27 szögből fényképezte
körbe a Dávid szobrot, hogy aztán otthon órákig meredjen a képekre,
megfejtendő a tökélyt.
Ez a tudományos alapú elmebetegség a japán műszakiság
legszeretetreméltóbb erőssége. A második legkedvesebb japán mérnöki
idétlenség az a mániákus igyekezet, amivel
boncmesterként elemezve az európai kultúrát és
gondolkodásmódot, próbálják megérteni, hogy a magunkfajta
furcsa emberek vajon mi a fenét akarnak egy autótól.
Suguya úr saját bevallása szerint 1987 és '91 között élete négy
meghatározó évét töltötte azzal, hogy családjával a kontinensen
bolyongva magába szívja az európaiságot. Az Avensist a Toyota
olyanra tervezte,
amilyennek szerintük mi szeretnénk, és úgy csinálták meg,
ahogy ők szeretnék. Ez jól hangzik, de így készült a kifutott
modell is, amiből majd' félmillió fogyott, és vált azonnal
láthatatlanná.
Az új Avensist viszont nehéz nem észrevenni, mindenekelőtt azért,
mert nagy. Kategóriájának fizikailag nem a legnagyobbika, még
tengelytávját tekintve sem, mert az a Ford Mondeo, de
érzésre bizony az Avensis a legnagyobb. Mindehhez még jól is
néz ki, bár messze nem egy érdekesen szép autó. Az orr a legjobb,
erőteljes de barátságos arccal, az oldalnézet hosszú és testes,
hátulról meg inkább nem nézegettem, mert a feneke nem tetszik. A
nálunk árult Toyoták közt a
Celica után a
második legjellegzetesebb autó, de ezzel még mindig nem mondtunk
sokat.
A külső egyértelmű érdeme, hogy tiszteletet parancsol, a
parkolóőrök hajbókoló jó estét kívánokozása alapján mindenképp. És
mit parancsol a belső? A beltér végzete, hogy az európai
piackutatás alkalmával egy lusta kérdezőbiztos minden kérdőívre
a szürkét írta be a kedvenc szín rovatba. Ettől, és a formai
játékosság mellőzésétől súlyos ingerszegénység sivárkodna belül, ha
nem lenne az ezüstös középkonzol és a rettenetes műfa.
A raszterekre hulló mahagóni - kattintson a nagyításhoz |
Ez utóbbiért alighanem ugyanazt a rest kérdezőbiztost kéne
megvesszőzni, aki a színekkel is olyan cudarul bánt el. Semmi sincs
véletlenül az autóiparban, ha ma egy autóba fabetét kerül, akkor
mérget vehetünk rá, hogy sokmilliós kutatások igazolják:
Önnek, kedves vásárló, fabetét kell. Mégpedig olyan, melynek
nagy felbontású felvételén remekül kivehető a nyomtató pontmátrixa,
ahogy az
Úristen a mahagónit megteremtette.
Ám ha eltekintünk a fától (amit őszintén ajánlok), minden más remek. Az Avensis japánul van összerakva, csupa normális műanyagból és bőrből. Üldögélni igazán nagyon kellemes benne, az első ülés különlegesen kényelmes, olyan gondoskodó meghittség-hangulattal, ami marhaságnak hangzik, de beülve tényleg megvan.
Minőségérzetben már szinte nincs mit eltanulni Európától, csak egy
kis bátorságszérum kellett volna még a tervezőknek, hogy valami
szépet is merjenek rajzolni odabentre. És egy kis koffein a végére,
hogy ne fogyjon el az energia, mielőtt még kész lettek volna a
kézifék szörnyűséges odvának elrejtésével. Sokkal tovább nincs min
köszörülni a nyelvet.
A középkonzol ugyanazt az ezüst hifitorony dizájnt kapta,
amit a Mazda6-ban, az már ott is tetszett. A hifi a kormányról is
vezérelhető, csak szörnyű tapintású érintőkapcsolókat kell hozzá
nyomkodni, mint a nyolcvanas évek számológépes karóráin.